Neved mint kiöntött olaj - a Jézus imáról

NEVED MINT KIÖNTÖTT OLAJ -A JÉZUS IMÁRÓL

A Kármelbe lépésem előtt az ELTE Orosz Tanszékén tanítottam, s ezért meglehetősen sok időt töltöttem Oroszországban, ahol - Isten kegyelméből - kapcsolatba kerülhettem klandesztinitásban élő szerzetesekkel, papokkal és elkötelezett világi hívőkkel. Rajtuk keresztül ismertem meg a Jézus imát, s az akkor hozzáférhető irodalmat.  Ez az imamód a Kármelben is társam maradt az úton, de természetesen átitatta, árnyalta a Kármel sajátos spirituális hagyománya.   Ezzel a háttérrel szeretnék most megosztani néhány kiragadott, töredékes gondolatot, tapasztalatot a kereszténységnek erről a felbecsülhetetlen kincséről, a Jézus imáról.

A Jézus ima legjobb kommentárja az Énekek éneke. „Neved, mint kiöntött olaj.” (Én 1,3) Amikor Jézus nevét kimondom, akkor végigcsordul rajtam mint az olaj, ami megvéd a támadástól, gyógyít, felken, örömet ad.

Úr Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!

Ennek az imának van egy egyszerűsítő hatása.  Amikor mondom ezeket a szavakat, tudhatom, hogy már az imában vagyok. Nem kell azon törni a fejemet, hogy is kezdjek hozzá, mit is mondjak. A Jézus ima támaszt nyújt ahhoz, hogy nyugodtan Isten felé tudjak fordulni. Megtart a Jelenlétben és elvisz a csendhez. Olyan eszköz, mint a gyöngyhalászoknál az a nagy kő, amit merüléskor a kezükbe vesznek, hogy lehúzza őket a mélybe. Amikor leértek, elengedik. Vagy mint ahogy a nagy madarak repülnek. Amíg el nem érik a megfelelő légáramlatot, ami megtartja őket, addig erős szárnycsapásokkal igyekeznek feljebb. Amint elérik a megfelelő magasságot, már csak kiterjesztik szárnyukat, és nyugodtan hagyják, hogy vigye őket a levegő. Így én is, amikor ima közben azt érzem, hogy zuhanok, vagyis lankad a figyelmem, szétszórttá válok, hemzsegni kezdenek bennem a gondok és a gondolatok, s újra a perifériámon mozgok, akkor visszatérek a Jézus imához, hogy visszavigyen Isten jelenlétének tudatosításához, a most-hoz és a saját középpontomhoz. Ahogy mélyül az imám, egyre inkább az a képesség jellemzi, hogy tudok békésen pihenni Isten szerető jelenlétének tudatában, anélkül, hogy bármi másra vágynék. A szavak és a gondolatok átadják a helyüket a csendes egyesülésnek. A szeretet lángja állandóan ég bennem, időnként szelíden ráfújok.

Minden ima ajándék, s elsősorban Isten kegyelmén nyugszik, nem a szenvedélyek vagy érzelmek fölötti uralmon, a begyakorolt módszereken vagy technikákon. Az emberi erőfeszítések mindig csak eszközök, melyek elősegítik az adomány, az ajándék befogadását. „Ha ismernéd Isten ajándékát!” - mondja Jézus a szamariai asszonynak (Jn 4,10).

E mondatok fényében az imádkozás egyszerűnek tűnik. Az egyszerűség azonban nem kiindulópont, hanem végeredmény. Miért megy sokszor nehezen az imádkozás? Mert a befogadás útjába akadályok állnak. Az imára vonatkozó elgondolásunk egyik legnagyobb tévedése az lehet, hogy kívülről akarunk eljutni az ima magjához, mintegy kívülről akarjuk felépíteni. Pedig inkább úgy kellene gondolnunk az imára, mint ami már megadatott, ami már ott él a szívem legmélyén, alapvetően nem az én alkotásom. „Bennünk a Lélek imádkozik” – írja Pál (Róm 8,26). Bizonyos értelemben állandóan imádkozom, csak nem ébredek tudatára, nem hallom meg a Lélek sóhajtását szívem legrejtettebb szentélyében. Az igazi teendőm tehát nem az ima „létrehozása”, hiszen az már minden erőfeszítést és módszert megelőzően ott él a szívem legmélyén, hanem az akadályok eltávolítása, hogy lehetővé tegyem ennek a tudattalan imának feltörését a tudatomba. Sajnos, nem könnyen férek hozzá a mélyrétegemhez, mert a különféle megkötöző kis vágyaim, amik észrevétlenül Isten helyére kerültek, elzárnak a forrástól, a szenvedélyeim pedig, ezek a torzító prizmák, amiken keresztül illuzórikusan látom a valóságot, eltömítik.  Ezt az eredendően létező imát, a Szentlélek imáját bennem, nem tudom felszínre hozni.

A Jézus ima olyan, mint egy nagy fúró, amely átfúrja megkövesedett rétegeimet, áthatol az akadályok, barikádok torlaszain, és csak fúr, fúr, míg át nem fúrja kőszívem elmeszesedett rétegeit, s el nem jut a mélybe, hús szívemig, az abszolút középpontomig. A Név által rövidebb úton eljutok a csend helyéhez, a belső szentélyhez, ahol Isten lakik.

Ennek a befelé tartó útnak, ennek a bensőségessé váló kapcsolatnak nem az önismeret a célja, hanem Isten arcának keresése belső szentélyünkben. Minden hiteles spirituális tett velejárója az önmagunkról való igazság tapasztalata, de ez már következmény. Isten szentsége tárja föl hibáimat, korlátaimat. Krisztus arcának fényében látok rá önmagamra, de sem a hízelgőnek, sem az ijesztőnek tűnő kép nem szabad, hogy megállítson az úton. Eckhart mester tanította a novíciusainak: „Figyeld meg magad, és minden alkalommal, mikor megtalálod magad, engedd el.”  (Entretiens spirituels, VI.)  A keresztény önismeret, mint ahogy az istenismeret is, apophatikus formában bontakozik ki. Vagyis amit ismerek, amit tudok magamról és Istenről, az igaz, de nem tartalmazza sem Isten, sem az ember misztériumának teljességét, mert mindkettő felmérhetetlen mélység. Ezért nem azonosíthatom magam az önmagamról szerzett pillanatnyi tudásommal, sem Istent nem zárhatom be az aktuális ismeretem keretei közé. Gondoljunk csak Illés próféta tapasztalatára a Hóreb hegyén. Ott állt a barlang előtt, várta az Úr megígért eljövetelét, de az nem úgy történt, ahogy számára ismerős, elgondolható lett volna. Az Úr nem volt sem a szélviharban, sem a földrengésben, sem a tűzben – ezek mind a Sínainál korábban megismert teofániák -, hanem egészen új módon mutatkozott meg: a csend hangjában.  Amikor tudatosan ott állok Isten jelenlétében és bensőleg mondom a Nevét, akkor elfogadom mind a közelségét, mind a misztériumát.

„Tőlem kapod gyümölcsödet.” – olvassuk Ozeás prófétánál Isten szavát. (Oz 14,9) Én mit adhatok Istennek az imában? Az időmet, a teljes figyelmemet és a hűségemet. Ezekért meg kell harcolnom, mert mindegyik veszélyeztetett terület. Hűségesnek nem egy gyakorlathoz kell lenni, hanem Istenhez. Akarni kell imádkozni. Ha nap mint nap hűségesen leülök imádkozni, ha a nap bizonyos időpontjaiban elsőbbséget adok  Isten jelenlétének, és nem engedem, hogy a kívülről jövő dolgok elborítsanak és elvonják a figyelmemet, ezzel jelzem, hogy van valami, ami fontosabb a cselekvésnél. Ahogy a teremtés kiteljesedése a hetedik nap, a szombati nyugalom, melyet megáldott és megszentelt az Úr, úgy az én „teremtéstörténetemnek”, vagyis az életem kibontakozásának is kitüntetett pontjai az imaidők. Az Istennel való rendszeres, tudatos, figyelmes együttlét, a szív sabbatja Istenért, amikor mindent félre téve együtt vagyok Azzal, Aki van. A szombat megszentelése parancs. Az ember más küldetést is kapott, mint a munka. A szüntelen pörgés, csinálás, tevés szintjéről az imában átkerülök a létezés nyugodt szintjére. Itt találom meg valódi identitásomat, ami jóval több, mint a lejáró szavatosságú szerepek, címek, rangok, foglalkozások. Az imában ébredek igazi öntudatra: megértem, megtapasztalom, hogy én minden mást fölülíróan Isten szeretett gyermeke vagyok.

De vigyázzunk, hogy ne keressünk mindig érzékelhető dolgot az ima végén (öröm, béke, fény stb.)! Nagy kontraszt van az érzés és a kegyelem művének mélysége között. Ezt gyakran feszültségként éljük meg, de ne akarjuk minden áron föloldani. Mert ami igazán Isten műve, ami növeli a szentséget az emberben, az nem feltétlenül érzékelhető az imádkozó által. Az ima alapja nem az érzés és nem is a módszer, hanem a hit. Minden ima egy hitaktus. Hiszem, hogy a feltámadt Krisztus most, itt jelen van és elérhető számomra.

Szórai Szent Nilus  (XV. század) így oktatta tanítványait: „Mindig Jézus nevével küzdj a hadakozókkal (vagyis a démonokkal, a rossz gondolatok elültetőivel), mivel e fegyvernél szilárdabbat sem égen sem földön nem találsz.”  Az emberi lélekben van egy állhatatlanság, egy szétszórtság, ami megköveteli, hogy odakössem magam egy szilárd ponthoz, ami megtart, s ez Jézus neve. Jézus, az „Ámen, a hűséges és igaz tanú” (Jel 3,14) őrzi, védi az én törékeny hűségemet.

Az idő. Nem csak a szorosan vett imaidő fontos.  A csendes ima szinte lehetetlen, ha az életemet egyébként nem jelöli meg az egyszerűség és a csend íze. Az ima nem választható el az életemtől. Az egész nap alatti magatartásom előkészíti vagy akadályozza, illetve nehezebbé teszi a béke és a csend állapotát. A csend az alapvető higiéniához tartozik, az egészség egyik feltétele. A csendet nem kell megteremteni, az ott van. Elég szabaddá tenni a szavaktól. Szíriai Szent Izsák mondja, hogy „a beszéd az időben született, a csönd pedig az örökkévalósághoz tartozik.”  A külső csend, a nyelv csendje elvezet a szív csöndjéhez, ez pedig továbbvezet a Lélek csöndjéhez. Sokat adott nekem, mikor az atyák írásaiban a következő gondolatra bukkantam: nagyon fontos hallgatni Jézus szavát, de legalább annyira fontos meghallani, hallgatni Jézus csendjét. Ez azóta része lett az imámnak: hallgatni Jézus csendjét. A külső csend, a hallgatás a belső csend érdekében van, mert csak egy lecsendesedett szív képes igazán, tisztán szeretni.

Mindannyiunknak van azonban több-kevesebb tapasztalatunk arról, hogy a külső csendben beindul a belső mozi, a végeérhetetlen kommentek gyártása. Jól ismert jelenség, hogy amint a test aktivitása elnyugszik, a gondolatok elhallgatnak, s belemerülünk a csendbe, hamarosan fölbukkannak a múlt emlékképei, vagy a jövőre vonatkozó félelmeink, vágyaink fantáziaképei. Olykor minket magunkat is meglep, mi minden vert tanyát bennünk: be nem vallott vágyak, elfojtott gyűlölet, sértődöttségek, szorongások, fantáziaképek. Hogyan tudunk küzdeni ez ellen? Hogyan tudjuk „a kígyó szájából kivenni a mérget”? Az atyák egyik „terápiás módszere” a szív feltárása a lelki atyának, elöljárónak. Van még egy eszközük arra, hogy mit is lehet kezdeni ezekkel a rossz, zavaró gondolatokkal. A 136. zsoltár utolsó versében –mely, sajnos, kimaradt a Breviáriumból – ezt olvassuk: „Boldog, aki kisdedeidet megragadja, s a sziklához csapja.” Az atyák kezdettől fogva úgy értelmezték ezt a verset, hogy a csírázó, éppen megszülető rossz gondolatot oda kell csapni a sziklához, aki nem más, mint Krisztus. Hagyatkozzunk arra az erőre, ami a Néven keresztül hat. „Ellenségeidet Jézus nevével ostorozd –tanácsolja Klimakhosz Szent János -, mert nincs égen-földön hatalmasabb fegyver… Aki eléri a csöndes nyugalmat, titkok mélyére hatol...”

A békességre jutott ember csöndje imádság. Jó a közelében lenni.

Érdemes előkészülni az ima idejére. Már legalább fél órával előtte kikapcsolni a telefont, a számítógépet, elrendezni az imasarkomat. A testet is föl lehet készíteni az imára kis vagy nagy metániák, leborulások végzésével. A Jézus ima a test imája is. Föl kell készíteni minden rétegemet (a testemet, lelkemet, szellememet), hogy be tudjam fogadni Isten szentségét. „Ne kezdd az imát lagymatagon, ernyedten, hanyagul. Vess keresztet, szedd össze a gondolataidat, fontold meg, ki előtt vagy és kezdd el” – tanácsolja Evagriosz.  Ahogy a Nevet mondom, szellemem Isten felé fordul, olyan radikálisan, amennyire csak lehet. Szétszórtság és elszórakozás nélkül azonban nagyon nehéz hosszabb ideig, fél órán, vagy egy órán át Isten felé fordulni. Ezért mindig arra az időre határozom el magam, amíg kimondom a Nevet, aztán újra kezdem. „Úr Jézus Krisztus, könyörülj rajtam!”  Ennyi időre szeretnék elcsendesedni és összeszedett lenni. Az imádkozás elején nem kezdek el azon aggódni, hogy bírni fogom-e a teljes fél órányi vagy egy órányi idő figyelem aszkézisét, hanem csak a jelen pillanatra koncentrálok, azt szeretném teljességgel megélni. Ehhez kérem újra és újra a kegyelmet. Ezekből a pillanatokból tevődik össze az imám.

A Jézus ima alapmozdulata az elszakadás. Elszakadok a gondoktól, gondolatoktól és emlékektől, legyenek azok jók vagy rosszak. Mindent félre kell tennem, hogy Isten jelenlétére összpontosítsak, vissza kell fordítanom a figyelmemet kívülről befelé, hogy a középpontomban legyek, ahol Isten vár rám. „Ne töltsd az ima idejét teendőid vagy lelki dolgaid megfontolásával, különben elütnek a jobbik résztől.” (Klimakhosz Szent János )

Nehéz nyugalomba tartani az értelmünket, mert az rögtön kapcsolódni akar az emlékezet vagy az érzékek által felhozott képekhez. A küzdelem lényegesen leegyszerűsödik, ha a figyelem egy olyan egyszerű szóra tud támaszkodni, ami nem indítja be reflexiót vagy a diszkurzív gondolkodást. Egyszerűen lefoglalja az értelmet, és támaszt nyújt neki ahhoz, hogy szüntelenül Isten jelenléte felé forduljon. A közvetlen konfrontáció a betolakodó képekkel, gondolatokkal csak fölerősíti őket. Bölcsebb elfordulni, és figyelmünket máshová rögzíteni. Remete Szent Theofán írja egy levelében: „Hogy megállítsd gondolataid állandó kavargását, értelmedet egy gondolatra kell irányítanod, vagy csupán az Egyedülire gondolnod.” Az ima nem állítja le az értelem működését, nem teszi üressé az agyunkat, hanem arra hív, hogy Krisztus gondolataival töltsem be. Nem önmagamra koncentrálok, hanem Isten jelenlétére. A harc a figyelem szintjén zajlik: figyelmet fordítok-e  vagy sem a felmerülő gondolatra.  Nem az a cél, hogy megállítsuk a gondolatokat, hanem hogy Isten felé fordítsuk őket. Nem steril ürességet kell magunkban kialakítani, hanem lakottá kell válnunk. Az ima alatt nem analizálom, hogy mi megy végbe bennem. Csak ott akarok lenni, önmagamat teljesen átadva Neki. Rá irányítom minden figyelmemet, nem a problémákra. A Név imájával visszaviszem magam a Jelenlétbe. Vigyázok arra, hogy semmi ne húzzon ki az Istenre való emlékezésből. Ez nem egy múlt felé fordulást jelent, hanem Jézus aktuális jelenlétének tudatosítását. Az ima lényege abban áll, hogy belehelyezkedem az Istenre való emlékezésbe és a jelenlétében járok.

„Tegyünk félre mostan minden földi gondot, mert a mindenek Királyát fogadjuk” – éneklik a bizánci liturgiában a Nagy Bemenet előtt. „Tulajdonképpen minek aggódjunk? Úgyis mindent túlélünk. Az aggódás dekadens dolog. A Jóisten útjait úgysem tudjuk kiszámítani. Ezért élhetnénk higgadtan, nyugodtan.” – bátorította közösségünket Futó Károly atya, aki évtizedeken át lelkivezetőnk volt.

A hészükhia, a nyugalom elsősorban azt jelenti, hogy önmagunkat  egészen rábíztuk Istenre. A hészükhaszta élet egy Istenre hagyatkozó élet, ahol nem maguk a szituációk a legfontosabbak, amiken átmegyek, hanem az, hogy ezeket Krisztussal járom végig. A keresztény imádság nem egy magasrendű intellektuális tudás, hanem egy tapasztalat Krisztusról és az Ő Lelkének átistenítő jelenlétéről a bensőmben.

Néhány szót szeretnék mondani a Jézus ima második részéről. „Könyörülj rajtam, bűnösön!” Az orosz pomiluj  szó jelentéstartalma talán gazdagabb, mint a magyar könyörülj szóé. Benne van a könyörület, a kedvesség, a gyöngédség. Úgy lehetne talán visszaadni, hogy: ölelj körül, végy körül a Te kedves, szerető jóságoddal.

A héber rahamim szó pedig egyszerre jelent irgalmat és anyaméhet is. Rembrandt A tékozló fiú hazatérése című festményén, ha jól megnézzük, olyan az Atya szeme, mintha hályog lenne rajta, mint egy vak ember szeme. Meg sem látja a bűneimet, a rongyaimat. Elém fut, magához ölel. A képen az Atya egyik keze férfikéz, a másik női. Ez Istennek az atyai és anyai szíve. Az anyai, amelyik magához ölel, úgy, ahogy vagyok. Ez a lényege az irgalomnak: „Gyere, gyere, gyere, úgy, ahogy vagy!” Mindezt jelenti a „könyörülj rajtam”.

Utána azt mondom: „bűnösön”. Elismerem, hogy szükségem van Istenre, hogy én nem tudom magamat megváltani. Nem akarok abszolút autonómiában élni, nem akarok Isten helyett isten lenni. Ez megtart egy jóleső alázatban, bizalomban és annak a fölismerésében, hogy nem tökéletesnek kell lennem, hanem a szentségre kell törekednem. Százszor eleshetek, de ami számít, az, hogy százszor föl is keljek.

Amikor a Miatyánkot imádkozom, tulajdonképpen akkor is a Név imáját mondom: „Szenteltessék meg a Te neved.” Kiddus hasem, a Név megszentelése. Ez a zsidók számára egy terminus technicus volt. Azt jelentette, hogy az életem árán is tanúságot teszek Istenről. (vö. Makkabeusok könyve) Ezt jelenti a „szenteltessék meg a Te neved.”  A Név imája elvezet a tanúságtételhez. Életemmel, halálommal megvallom Azt, akit „szeret a lelkem”. (Én3,4) Adjon nekünk ehhez az Úr erőt és bátorságot!