Milyen volt a napod?
Nagyon jó, sűrű, mert minden volt benne. Reggel voltam szentmisén, aztán hazamentem, gyorsan elvittem a kutyát sétálni, majd tartottam egy online coaching beszélgetést, aztán elszaladtam gyógytornászhoz, visszaszaladtam egy offline coaching beszélgetésre, és most itt vagy te.
Ilyen egy átlagos napod is?
Az mindenképpen jellemző, hogy reggel és este van egy közös imaidő. Emellett van egy egyéni imaidő is a nap folyamán, és sok más tevékenység is közben. Több mindennel foglalkozom, tartok szupervíziót, coachingot, van oktatói munkám az egyetemen, és rendszeresek az egyéb fejlesztő lelki projektek, meghívások is, amire készülök. Sok mindenen együtt dolgozunk a nővértársaimmal, ilyenek például az imaestek, lelki gyakorlatok. Annak mindig van egy nagyon erős vonzása, hogy leülünk, gondolkodunk, és ahogy egy jó teammunkában, egyszer csak valahonnan megérkezik a válasz, összeáll a kép. Szeretem nevesíteni ilyenkor, hogy azért itt a Jóisten dolgozik. Van tehát egy napi imaritmusunk. A hetünknek is van egy liturgikus íve, a hétkönapoktól a vasárnapig. Ezt a ritmust az adja, ahogy imával kapcsolódunk Jézus életének legkiemelkedőbb pillanataihoz, ahogy közbenjárt értünk, szabaddá tett minket, nekünk adta a békéjét és liturgia által képes hétről hétre elvezetni a feltámadás öröméig. Az élet pedig napról napra adja a kihívásokat, amihez igazodni próbálunk, és a rugalmasság nagyon fontos az apostoli munkánkban, hiszen nem várhatjuk el, hogy akkor és úgy érjenek rá az emberek, amikor mi úgy gondoljuk. A munkák tehát egyfajta szolgálat, sőt azt is mondhatom, hogy kicsit szolgáltatás is a szónak a legnemesebb értelmében. Ahogy mondjuk a benzinkút is nyitva van sokáig, úgy nekünk is igazodnunk kell a fiatalok igényeihez, amikor például ifjúsági csoportokban tevékenykedünk vagy mindfulness kurzust tartunk nekik.
Felcsillant a szemem a mindfulness hallatán. Hogy jött az életedbe ez a fajta meditáció?
A közösségemben napi fél-egy óra szentségimádás vagy pedig belső ima van. Utóbbit mondatjuk egyfajta csendes meditációnak. Az ima kifejezetten az istenkapcsolat építésére irányuló tevékenység, amit legalább harminc éve – bár inkább ne számoljuk ki, mióta vagyok a pályán – művelek. Megkérdeztem magamtól, hogyan lehetne azoknak is odaadni a szerzetesi hagyományból valami jót, akik nem feltétlenül nyitottak a személyes istenkapcsolatra, viszont szeretnék elsajátítani a tudatos jelenlét (mindfulness) gyakorlatát, ami a mai világban nagyon fontos. Ezért végeztem el a mindfulness oktatói képzést a Semmelweis Egyetemen. A mindfulness felkészíti, megtanítja a saját emberi mivoltunkat a jelenlétre, a szerzetesi énem pedig azt mondja, ha képes vagyok jelen lenni, akkor nagyon nagy esélyem van akár arra is ráhangolódni, hogy Isten mindig jelen van számomra, mindannyiunk számára. Ez azonban egy lehetőség, hiszen a mindfulnessnek már nem a területe, hogy ezt a kaput megnyissuk, de közben nélkülözhetetlen ahhoz, hogy jelenl legyünk a saját életünkben, képesek legyünk a többiek számára nyitottak lenni, együtt tudjunk működni másokkal és a Jóistennel.
Mikor és hogyan jött az elhívásod?
Nagyon fiatalon, 19 évesen. Babysitternek mentem Németországba, ahol nem volt más ismerősöm, csak maga a Jóisten. Borzasztóan hiányoztak azok, akik itthon maradtak, emellett nagyon erős tapasztalatot szereztem arról, hogy mégsem vagyok egyedül, Isten jelen van akkor is, amikor hiányok vannak, amikor pont nincsenek a közelemben a barátaim, és megszűnik a szokásos életterem. Aztán hazajöttem, és itt volt minden, jó fizetés, fordítási munkánk, barátok, mégis hiányzott valami. Elindult egy mély keresés, ami abból a kérdésből indult, mi hiányzik akkor, amikor mindenem megvan. Egy ponton rájöttem ebben a folyamatban, hogy Isten engem – ahogy mindenki mást is – személyesen szeret. Mi az én válaszom erre? Mindenféle mennyiségi választ adtam először, hogy jobban, többet, hatékonyabban szeretném szolgálni, ezt csinálni, meg azt csinálni, mégis az éreztem, hogy ezek lehetnek ugyan érvényes válaszok, de nem az enyémek. Az én válaszom végül az lett, hogy aki vagyok, az tokkal-vonóval az Istené.
Ekkor még azt se tudtam, hogy ez mit jelenthet, csak megfordult a fejemben, hogy valami ilyesmi lehet a szerzetesség. Ez lett az én személyes válaszom arra a szeretetre, amit megtapasztaltam. És aztán elég gyorsan találkoztam a közösségemmel is.
Mennyi idő alatt hoztad meg a döntést?
Nagyon gyorsan történt, egy év alatt, ebből az intenzív felismerés 3-4 hónap volt. Ma már azt mondjuk a fiataloknak, hogy gondolják meg rendesen, és mindenféle jó tanácsokat adunk, hogyan kell egy ilyen döntést felépíteni egy-két év alatt. Ezért zavarba ejtő, amikor megkérdezik, hogy „és ez nálatok hogy volt?”. Manapság illik megkérdőjelezni, hogy az ilyen fiatalon hozott döntés elég érett döntés volt-e. Én azt gondolom, hogy ez a döntés akkor és ott igaz volt. Lehet, hogy nem voltam túl érett, lehet, hogy voltak tudattalan motivációim, de hogy igaz volt-e a döntésem, az sosem kérdőjeleződött meg. Úgyhogy én hiszek abban, hogy az ember fiatalon is tud ilyen nagy horderejű döntést hozni, ami az egész további életét meghatározza, mindamellett, hogy az idők során fejlődik az önismeretben, Isten kapcsolatában és az érettségben.
Olvastam egy interjút egy ferences kisnővérrel, aki elmondta, hogy gyerekkorától úgy képzelte, hogy családja lesz, míg rá nem jött, hogy a család neki egészen mást fog jelenteni. Sokáig alkudozni is próbált, mi lenne, ha találna egy olyan férjet, aki szintén Istennek áldozza az életét. Benned voltak kérdések akár a cölibátussal kapcsolatban?
Nem igazán. A „tokkal, vonóval” alatt értsd azt, hogy magamat és azt, ami akkor hozzám tartozott, leendő szakmai karriert, anyagi dolgokat, barátokat és a szerelmet is odaadtam. Akkoriban volt egy szerelmem, igazán szép, szabadon hagyó szerelem volt, de úgy éreztük a párommal együtt, mintha valaki még jelen lenne, több teret kívánna.
Természetesen nem volt harmadik személy, csak egyszerűen bennem kezdett el dolgozni valami, ami aztán elvitt erre az útra. Szépnek tartottam és nagyra értékeltem azt a szeretet kapcsolatot, de végül abba érkezett meg ez a személyes megszólítottság, ami aztán elkezdte a dolgokat átstrukturálni, új irányba állítani. Évekkel később, már az örökfogadalom után volt egy komoly kiégésem, amiről könyvet is írtam. Nagyon drasztikusan éltem ezt meg, mint amikor leég a ház, minden összedől, a romok alatt mégis volt egy gyémánt. Nekem ez a gyémánt azt jelentette, hogy a döntésem valódi volt. Persze el tudnám azt is mondani, hogy milyen szempontból voltam éretlen 19 évesen, hogy mik voltak azok a motivációk, amik nem az Istentől valók, hanem teljesen emberiek voltak, de emellett el tudom mondani azt is, hogy amikor minden összedől, az épület alatt egy gyémántra találtam. A kérdés csak az volt akkor, hogy pszichológiailag képes leszek-e fölépíteni az életet újra a gyémánt köré, de hogy a gyémánt ott van és igaz, az bizonyos volt.
A családod hogy fogadta, hogy szerzetesnő szeretnél lenni?
Egyedüli gyerek vagyok, ezért nagyon nehezen. Kilenc évig nem igazán tudták megemészteni a döntésemet. Még orvost is küldtek hozzám.
Anyukám barátnője beszélgetett el velem, majd megállapította, hogy normális vagyok, nincsenek pszichopatológiai problémáim, és egyébként is béke született benne, ahogy velem beszélt. A nagy család is összegyűlt, és miután mindenki kitombolta magát, hogy ez milyen borzalom, valakinek eszébe jutott, hogy a nagymamám, aki akkor halt meg, amikor én érkezőben voltam erre a világra, biztos értékelné a döntésemet. Aztán amikor az örökfogadalmat tettem, valahogy átfordult az egész a szüleimben, talán mert eltelt már jó néhány év, és látták, hogy megalapozott a döntésem, és boldog vagyok. Ez mind már elég volt, hogy végül áldásukat adják. Ahogy pedig az életem kibontakozott, az akkora megelégedéssel töltötte el a szüleimet, amit sosem gondoltak volna.
Az örökfogadalomig milyen út vezet?
Rendenként mindenhol kicsit más, de lényegében ugyanaz. Van egy ismerkedő szakasz, amikor a fiatal megnézheti, mit jelent a valóságban az, amire vágyik, és azáltal köteleződik el, hogy nap mint nap ott van. Ennek az ismerkedésnek is vannak fokozatai, először rendszeresen látogatja a közösséget, majd bent él. Ezután következik a próbaidő, amikor már ténylegesen a közösségben éli az életét, felveszi az életritmust. Ezt követi a noviciátus kicsit visszahúzódóbb, rendektől függően egy-két éves időszaka, ami nem az apostoli munka, a szolgálat időszaka, hanem inkább az imádságé, az elcsendesedésé, a visszavonulásé, a tanulásé. Ezután kerül sor az első fogadalomra, amire már elkötelezettségként tekintünk. Tulajdonképpen évről évre újítjuk meg a fogadalmat, és mondjuk el ugyanazt a szöveget, amit majd az örökfogadalomkor, így növünk bele a szerzetesi hivatásba, de az első fogadalmat is az örökre szándékával tesszük, viszont lépésről lépésre, évekig csak egy- egy éves időtartamra. Rendektől függ, hogy mennyi idő telhet el az örökfogadalomig. Egy idő után azonban a végleges elköteleződést ki kell mondani. Nem lehet végtelenségig húzni az időt.
Mit éreztél, amikor örökfogadalmat tettél?
Szavakkal nehezen leírható, hatalmas jelentőségű dolog volt az életemben, de nem kell valamilyen romantikus élményre gondolni. Úgy tudnám talán megfogalmazni, hogy addig úgy mentem előre ebben a folyamatban, hogy ez az én választásom. Ott valahogy ráéreztem arra, hogy – és nem mondom, hogy teljesen megértettem –, itt fordul a történet, innentől kezdve a Jóisten a főszereplő. Ahogy kimondtam neki az igeneket, megszólalt bennem a ráhagyatkozás: „csináljunk, tiéd a pálya, kíváncsi vagyok, Te mit hozol ki belőlem.”
Ez az önátadás? Vagy ez nem jó szó?
Ez egy nagyon jó és szép szó erre.
Isten szolgálata mit jelent számodra? Vagy mindig mást, ahogy te is változol?
Így van, egy kicsit változik azzal együtt, ahogy én változom. Azt élvezem most a leginkább, ahogy Ő munkálkodik. Ez most talán paradoxnak hangzik, mert arról kéne beszélnem, hogy az Isten szolgálatában én mit csinálok, de ez engem már nem annyira villanyoz fel. Az viszont nagyon is, hogy Ő hogyan cselekszik. Számtalan pillanat van, ahol pont akkor, pont azokkal az emberekkel találkozunk, akik pont egy olyat mondanak, ami pont megerősít bennünket, hogy egy gesztus, egy szó, vagy az elkötelezett szolgálat által odaforduljunk valaki felé. Ami igazán izgat engem, hogy a Jóisten hogyan cselekszik köztünk kicsiben vagy akár nagyobb dolgokban. Én ennek a szolgálatára szeretnék rendelkezésre állni. Mert amit ő cselekszik köztünk, azt biztosan nem tudnám se kitalálni, se lebonyolítani, se menedzselni, viszont ahogy ő rendezi, az fantasztikus. És mindemellett néha nagyon bosszantó is, mert ugye az ember mégiscsak elképzeli valahogy az életprogramját, ami viszont így folyamatosan felülíródik. Más a projektmenedzsment és más a Szentlélekre való ráhagyatkozás, de van, hogy a kettő azért elég jól együttműködik.
Amikor coachként dolgozol, akkor civilben vagy?
Igen. Az az öt perc, amit az interjúnk előtt kértem, arra is szolgált, hogy átöltözzek. Amikor civil munkát végzek, akkor civilben vagyok, miközben a szerzetesi identitásom természetesen megmarad. Maga a szerzetesi ruha egy nagyon erős vizuális üzenet lenne, és legalább negyed óra eltelne azzal, hogy ne a nővérnek kezdjenek beszélni.
A kiégés tapasztalata vezetett téged arra, hogy ezt a szakmát is kitanuld?
Igen is, meg nem is, hiszen mindig is szerettem volna valami professzionális- vagy élethivatást támogató gyakorlati szakmát is tanulni, csak az élet nekem azt hozta, hogy Rómába kerültem és ott tanultam keresztény antropológiát, és később ebből lett meg a Phd-m. A kiégés inkább arra vezetett rá, hogy fontos nemcsak magamat átgondolni, hanem azokat a rendszereket is, amelyekben működöm. A szupervizor és a coaching pont egy olyan személyiséget támogató munka, ami mindig a rendszerekkel, a szervezeti kultúrával együtt néz a személyre. Másokat addig is támogattam az élethivatásában, de csupán laikus, és nem képzett módon, ez viszont szélesre szabta a lehetőségeket.
Nálad mi vezetett a kiégéshez?
Számomra egy szerepkonfliktusból jött, mint amikor mondjuk az elektromos vezetékek összeérnek, és elkezdődik a kisülés. Volt egy feladatom, amit már le kellett volna tennem, és jött egy másik is, a kettő pedig kontraindikált volt. Jeleztem is, hogy teljesen más logikát, döntést, stratégiát kíván az egyik meg a másik feladat, és mindegyiket maximálisan jól akartam csinálni, ami szintén nagyon kell a kiégéshez. Azóta nagyon elkötelezett prevenció hívő vagyok, nem hiszek a „kicsit ki vagyunk égve”, az „ez még belefér” szlogenekben. Abban hiszek, hogy vagy energianyertes, vagy energiavesztes állapotban vagyunk. Lehetünk a vesztes állapotban ideig-óráig, de ahogy ezt felismerjük, tudatosítjuk, és amint arra lehetőségünk van, át kell fordítsuk egy olyan állapotba, ahol nyerünk is energiát. A tartós veszteség állapota kiégéshez vezet. Az egy másik kérdés, hogy olyan terhelő, kényszerítő körülmények között, ami mindig elviszi az energiát, hogyan tanulhatunk meg vigyázni magunkra, szükséges óvintézkedéseket tenni. Nem hiszek abban, hogy sosem fáradhatunk el, de nem tekinthetjük normának a kimerülést, vagyis nem mondhatjuk azt, hogy ha mindenki ki van merülve, akkor nekem is ki kell merülnöm, hogy hozzam a normát, meg az elfogadhatóságot. Sokat tanultam a kiégésemből, és a Jóistennek köszönöm, hogy mindig pont azok a támogató szakemberek, barátok voltak mellettem, akik. Külön a gondviselés ajándéka, hogy egy teljes spektrumú támogatást kaptam a terápiától a barátokon át a mozgásig. Mindent megkaptam a felépülésemhez, amit a szakirodalomban később visszaolvastam.
Láttam veled egy videót, ahol nordic walkingoztál. Mit jelent az életedben a mozgás?
Pont jókor kérdezed, mert a költözésem miatt az elmúlt egy évem meglehetősen hiányos volt mozgásban, most pont a deficitet élem meg.
Fontos kérdés, hogy tónusban van-e a testem vagy lekvár vagyok-e, de az agyam is csak akkor jár, akkor jönnek a jó gondolatok, inspirációk, ha mozgok. Most éppen gyógytornászhoz járok, hogy rendbe rakjam magam, mert a karom rendesen beállt a pakolástól. Amikor pedig tudok, gyalogolok, meg úszok, és most van egy kutyám, Ponti, akivel naponta sétálok. A gyógytorna egyébként személyi edzés is, amikor ötvenéves lettem, a bakancslistám egyik pontja a személyi edző felkeresése volt, a barátaim ezt adták a szülinapomra. Az igazi nagy, mindent visz szerelmem azonban a Developpé balett volt még Pesten, amire 40 és 50 éves korom között, tíz évig jártam. Éppen a „kis” 380 oldalas doktori dolgozatomat írtam a testről, és ez alatt az idő alatt egy kissé meghíztam. Belenéztem a tükörbe, és azt mondtam, „álljon meg a menet, ez nagyon gáz, nonszensz, hogy az ember gondolkozik a testről, és közben elhanyagolja”. Ekkor találkoztam a balettel. Nagyon tetszett benne, hogy minden gyakorlatot úgy kell megcsinálnod, mintha fölülről húznának. Világossá vált, hogy ez az a mozgásforma, amely tökéletesen harmonizál azzal, ahogyan reggel fölfelé törekszik a lelkem.
Szerinted a szerzetesnőkkel, apácákkal kapcsolatban vannak téves vélekedések? Egy ferences kisnővértől egyszer azt kérdezték: „az apácák szoktak enni?”
A legintimebb kérdés, amivel találkoztam, hogy ebben a ruhában alszunk-e. A társadalomban ez egy kis létszámú szubkultúra, gondolj csak bele, azzal, hogy hárman Pécsre érkeztünk, háromszáz százalékkal növeltük a szerzetesnők összlétszámát a városban. Találkoztunk itt olyan kamaszokkal, akik értetlenül megkérdezték tőlünk: „ne haragudjanak, maguk igaziak?”
Nekem egyébként pozitívak a tapasztalataim, mert miközben a társadalom nem ismeri az életünket, ha valakivel találkozunk, és elkezdünk beszélgetni, akkor onnantól kezdve már egy ember beszélget egy másik emberrel. Amit nemigen tudnak hova tenni, hogy mivel foglalkozunk egész nap. Sokan nem is gondolnák, hogy dolgozunk, közkeletű tévhit, hogy csak imádkozunk. Ugyanakkor nagyon jó lenne, ha az az egész napunkat és minden tevékenységünket átjárná az az ima, amit végzünk.
Mi a helyzet az utánpótlással? Mennyien érdeklődnek a hivatás iránt?
’90-ben volt egy nagy váltás, akkor sokan érkeztek, ahhoz képest csökken a létszám. Ugyanakkor azt is el lehet mondani, hogy azért vannak olyan közösségek, ahol folyamatos az utánpótlás, a Jóisten most is hív embereket, a mi dolgunk, hogy a mai kornak megfelelően szólítsuk meg a mai fiatalokat. Az egyház egy hagyományos intézmény, a hagyomány pedig stabilitás, ami a mai világ összevisszaságában sokat jelenthet, megtartó erő lehet. Viszont az is fontos, hogy ezeket a hagyományos értéket a mai kornak a nyelvén tudjuk kommunikálni, odafigyeljünk a fiatalok igényére, szükségleteire, meghallgassuk az önátadás, hivatás iránti vágyukat és melléjük tudjunk szegődni, kísérjük őket ezen az úton.
Van-e olyan gondolatod, amit a nőknek szívesen átadnál nőnapra?
Én nagyon hiszek a női géniuszban, ahogy abban is, hogy mi nők nem akkor vagyunk jók, amikor már majdnem olyan jól teljesítünk, mint a férfiak, vagy akár még náluk is jobban. Azt szoktuk meg, hogy a férfiak vezetnek, ők hoznak döntéseket, és sokszor azt gondoljuk, hogy velük kell egy pályán játszanunk, bizonyítanunk. Közben játszhatunk a férfiakkal egy pályán úgy is, hogy a női énünket hozzuk az intuitív, bátor, másokra figyelni tudó, másokat akár anyatigrisként is védelmező képességünkkel. A női létünkből fakadóan nagyon erős adottságunk az intuíció, az, hogy ráérezzünk a dolgokra. Ha valamit kívánhatnék magunknak, az volna, hogy ezt a női intuíciót fedezzük fel, érzékeljük, és merjünk ráhagyatkozni.
Az intuíció segít a hálózatépítésben, segít érzékelni azt, hogy merre és kivel van közös utunk. Ez a ráhagyatkozás, ráérzés, a szeretetteljes, odafigyeléssel teli intuíció nagyon sok jót tud tenni, gyógyító erővel bír a környezetünkben. Hatalmas ereje van, amikor a nők álmodni mernek.
Bánosi Eszter
Forrás és fotó: nlc.hu/eletmod