"Remélem, hogy Isten mosolya tudok lenni a világban."
A Szent Keresztről nevezett Vass Bálint 1979. március 14-én született Budapesten. 2010. augusztus 24-én lépett be a piarista rendbe, örökfogadalma 2017. szeptember 16-án volt. Hittudományi doktor, az ELTE BTK francia és német szakán diplomázott, emellett elvégezte az Apor Vilmos Katolikus Főiskola kántor szakát is. 2011-2016-ig a budapesti Piarista Gimnázium tanáraként tevékenykedett, majd a 2016/17-es tanévtől Vácott gimnáziumi tanárként és kollégiumi nevelőtanárként gyakorolja hivatását a Piarista Gimnáziumban. A fiatal szerzetest tavasszal szentelte pappá Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek a kecskeméti piarista templomban Szabó Gábor rendtársával együtt. A jeles eseményt követően beszélgetett Szathmáry Melinda Bálint atyával Vácott.
Milyen szellemi és lelki örökséget kaptál a családodtól? Milyen gyermeknek tartott a környezeted és te hogyan látod magadat?
Különböző családi gyökerekkel rendelkező szüleim orvosok voltak. Édesapámtól olyan alapvető elveket, értékeket kaptam, amelyek ma is utat mutatnak: az adott szó értéke; a becsületesség; a kitartás; az önfeláldozás. Ő még azon orvosok közé tartozott, akik kimentek házhoz a beteghez. Betegeinek ő nem csak orvosa, hanem lelki segítője is volt; erős hit és hűséges vallásos odaadás jellemezte. Mindig szokta volt mondani, hogy ne az ő kedvéért tegyek meg valamit, hanem az Isten kedvéért; hogy az élet egyedül az Istennel való személyes kapcsolaton múlik. De nem egy élettől elrugaszkodott személyiséget kell itt elképzelni, hanem egy nagyon gyakorlatias, kétkezi munkást is: amit tudott a ház körül, maga oldotta meg, legyen szó víz-, villany- vagy épp autószerelésről. Ebből a gyakorlatiasságból én is örököltem valamit. Édesanyámon keresztül igazságérzetet kaptam, az őszinteség erényét. Életének egyik legerősebb mozgatóelve a megalkuvás nélküli egyenesség, amibe a hazugságnak semmilyen formája sem fér bele. De rajta keresztül kaptam a zenét is, hiszen anyai ágon alapvetően zenész családból származom: operaénekes, zenetanár, karnagy is található a felmenőim között. Édesanyám maga már nem ezt az irányt választotta, de a zene szeretete mindig jelen volt az életében, és így a mi életünkben is. Még mindig rendszeresen járunk operába, koncertekre. Ez persze nem azt jelenti, hogy csak a klasszikus zenét szeretem. Bár nem ez lett az életem fő irányvonala, alapvetően zenész lelkület jellemez. Megérint a zene és szívesen zenélek is. Ugyanakkor ez valami olyasmit jelent, hogy könnyen elmerengek bármin: apró mozdulatokon, egy hanghordozáson, egy mondaton…Gondolataim könnyen elkalandoznak bárhova. Ez egyfajta szemlélődés, mely egész természetességgel van jelen az életemben, mások számára pedig néha türelmet próbáló módon.
Hol végezted az iskoláidat? Kik tettek rád mély benyomást a tanulmányaid során?
Még számomra is furcsa, hogy azoknak jó része, akiket tanárpéldaképnek tartok, általános iskolai tanárom volt. Hálával gondolok vissza már elhunyt matematikatanáromra, Végh Lajos Zoltánra, aki szigora ellenére humorával még számomra is olyan tanórákat tartott, amelyeken nem támadt kedvem az óra fegyelmét megbontani. Pedagógusi munkája olyan volt számára, mint egy hobbi, mégis ez volt az élete: pl. a korrepetálókat a 0. órában fogadta a konditeremben. Szeretettel gondolok Pali bára, az osztályfőnökömre, aki az emberi együttélés alapvető értékeit igyekezte átadni nekünk. Emlékszem egy mondatára, ami kb. így hangzott: „A papokat azért tisztelem, mert ők szeretik az embereket.” Furcsa, hogy bár nem volt vallásos neveltetésű, most már papként az ő kijelentésében meghúzódó mérce számomra útmutatás.
A középiskolát Budapesten a piaristáknál végeztem. Sokat jelentett, hogy ez vallásos gimnázium volt, hogy tanáraim többnyire papok voltak, és hogy osztályfőnökömnél közvetlenül is láthattam, hogy milyen fontos számára a hétköznapokat Istennel összekötni. Nehéz volna a piaristák közül bárkit ennél jobban kiemelni, mert a rend gazdagságát egyre inkább abban látom, hogy sajátos személyiségek vagyunk. Mindegyikünk más és más színfolt, és ez adja rendünk színes palettájának összképét. Középiskolai tanáraim közül ezért nem egy szerzetest, mégis egy ízig-vérig piaristát emelek ki, a latintanárunkat, Stéhli Feri bácsit. Tanításban való odaadása, nyílt őszintesége, szangvinikus, lendületes természete mindig szeretetet sugárzott. Saját gyerek híján, mi lettünk az ő családja. Őtőle tanulhattam meg, hogy nem az a fontos, hogy tökéletesek vagyunk-e mindabban, amit teszünk, hanem, hogy mennyire tudunk mindebben hitelesen önmagunk maradni. Ő számomra ilyen hiteles ember volt.
Nyolc éve vetted magadra a piarista rend habitusát. Mit jelentetett ez akkor számodra? Idén felszentelt papként hogy látod a renden és a társadalmon belüli szerepedet?
A beöltözésre úgy emlékszem vissza, mint ami bensőségesebb ünnep volt számomra, mint az első fogadalmam. Nagyon erős szimbolikája van a szerzetesi ruhának: Krisztust öltjük magunkra, mellette köteleződünk el. Nekem akkor sokat jelentett, hogy a régi énemre a szerzetesi ruhát öltöttem. A szerzetesi életünkben minden erre az Istennek való átadottságra épül: a fogadalmak, az örökfogadalom, majd a szentelések is ezt fejezik ki. Mindannyiszor átélem ezt, valahányszor valaki ünnepélyes keretek között kötelezi el magát, és bízza magát Istenre. Évi két vagy három alkalommal közösségeink csöndes homályában is megújítjuk fogadalmainkat. Számomra ezek a legkedvesebb közösségi alkalmak. Nem tart hosszú ideig, mégis ott élem meg magunkat a legmélyebb módon közösségként: hívásunk egységében, és az erre adott válaszunk erőtlenségében. Közös hivatásunk a fiatalok szolgálata. Ez a közösség ugyanakkor idegenek gyülekezete marad, amíg versenyhelyzet határozza meg a tagok egymáshoz való viszonyát. Azonban eléggé ismerjük egymást ahhoz, hogy tudjuk, hogy a fogadalom őszinte szavai ajkunkról egy saját akaratból be nem teljesíthető vágy kifejeződései. Ennek belátása a szerzetesi alázat. A fogadalomújításkor ebben az Isten és egymás előtt vállalt alázatban egyfajta szolidaritást élek meg.
Magyarország lassan hívő nélküli „keresztény” ország. Kettős feladatot jelent ez: a meglévőket megerősíteni; a távol levőket megszólítani. Nem tudom ennek az útját, csak remélni tudom, hogy Isten mosolya tudok lenni a világban.
A 2011-2015 között az ELTE francia és német szakos hallgatója lettél, s elvégezted az Apor Vilmos Katolikus Főiskolát is kántor szakon. Kik a mai napig a legkedvesebb szerzőid és előadóid a zene területén és miért?
A már említett opera műfaj és a klasszikus zene mellett szeretem a spanyolos ritmust (Luis Fonsi, Enriaque Iglasias), a magyaros stílust (Republic, Nox), az elektronikus zenét (David Guetta, Avicii) is stb. Többnyire a hangulatom határozza meg, épp mit hallgatok. Filmeket is szívesen nézek: ezekből azok érintenek meg a leginkább, amelyben a megtérés vagy az áldozathozatal erejének motívumai jelennek meg. Ilyenek Egy asszony illata, Passió, Star Wars, Gran Torino, Macska a forró bádogtetőn, Élj és boldogulj stb. Mert ezekben a filmekben megjelenik a kereszt ereje. Jézus mondja, hogy „ha majd fölmagasztaltatom a földről, mindenkit magamhoz vonzok.” Valahogy annak a szeretetnek a hívására tudjuk feladni addigi életünket és újba kezdeni, amelyik hajlandó még az életét is kockára tenni értünk. Valahogy erőtlen minden prédikáció, nevelés, ha ez nincs mögötte. A gondolat, hogy a megtéréshez szükséges erőt igazán csak az életáldozat tudja elősegíteni megérint, és hív,hogy minél jobban Istenre bízzam az életem. Utazni, más kultúrákat fölfedezni szintén nagyon szeretek; bátyámmal rendszeresen mentünk kettesben egy-egy országot megismerni, bebarangolni…
2011-től oktatsz is: pedagógusi pályádat a budapesti Piarista Gimnáziumban kezdted, majd 2016-tól a váci piaristáknál folytattad, emellett kollégiumi nevelőtanárként is tevékenykedsz. Mit látsz jelenleg a tanári pálya legnagyobb kihívásainak?
Leginkább talán a motiválatlanságot. Könnyű olyanokat tanítani, akik akarnak tanulni, és valamit elérni az életben. Nehéz olyanokat, akiknek semmilyen elképzelésük sincs arról, hogy mit is akarnak, vagy ráadásul semmit sem akarnak. Emellett nehéz pótolni azt, amit a szülők a gyerekeiknek nem adtak meg. Hogyan adjunk neki hitet és értékrendet, ha otthonról nem kapta? És mit csináljunk, ha az otthonról hozott és kereszténynek mondott értékrend szemben áll azzal, amit átadni szeretnénk? Én hiszem, hogy a kereszténység alapértékei az emberi boldogulást és együttélést mozdítják elő. Izgalmas feladat, hogy erre a felismerésre a diákokat is eljuttassuk.
Hivatásodban mi az, ami igazi örömet okoz, s mi az, amivel még fejlesztendő területnek látsz?
Minden örömet okoz, ami a fiatalok nevelésével kapcsolatos. Fejlesztendőnek gondolok minden olyan keresztény vagy pedagógusi erényt, ami ehhez szükséges.
Ha van „jelmondatod”, ami életed legfontosabb irányelveit igazán fémjelzi, hogyan szól?
A kérdés túl magasztos a válaszhoz képest, de szoktam mondani, hogy az életet sosem szabad túl komolyan venni, különben a földre sújt.
Forrás és fotó: http://piarista.hu