„Minden embernek nagyon érzékeny a spirituális oldala. Nyilvánvaló, ha háború van, sokféle belső élmény, sok érzelem és ellentmondásos érzés jelentkezik, úgyhogy néha, különösen a háború elején, még az imádkozás is nehéz volt” – vallja be Teodora Sulak, az ukrán apáca, akit tavaly októberben választottak meg a Legszentebb Megváltó missziós nővéreinek általános főnöknőjévé. Ez a női kongregáció 1998 óta tevékenykedik Ukrajnában.
Az ukrajnai tartományban öt közösség él 26 apácával. Segítenek a redemptorista atyáknak a plébániákon, hittanoktatást tartanak fiataloknak és gyerekeknek, nyári táborokat, zarándoklatokat és lelkigyakorlatokat szerveznek.
A háború súlyosan megnehezítette ezeknek az apácáknak az életét, akik közül egyikük sem töltötte be az 50-ik életévét. Úgy éreztük – folytatja Teodora nővér -, mintha magunkra lennénk hagyva a félelem, a harag és a fájdalom érzéseivel. Időnként megijedtünk attól az érzéstől, hogy a gyűlölet belopakodhat a szívünkbe. Olykor-olykor egyfajta kettősséget éltem át: egyrészről, a közösségi ima alatt hálát adtam és dicsőítettem Istent, másrészről, a szobámba visszatérve nagyon ellentmondásos érzések törtek rám, amelyeket nem tudtam legyűrni. Egy nap rájöttem, hogy ez a megosztottság nem keresztényi, és nincs köze a mi Istenünkhöz: Jézus a feltámadásakor testén viselte a sebeit, Ő tudja, mit jelent ezeket a sebeket hordozni, és átélni a halálig tartó fájdalmat. Megértettem, hogy csak Őbenne és Vele együtt élhetem túl ezt a tragédiát.
Ez a belső haladás arra késztette az apácát, hogy könnyek között imádkozva minden érzelmét és fájdalmát Istenre bízza. „Uram, hozzád tartozom! – fohászkodott felkiáltva. – Te az életre teremtettél minket, és üldöz minket a halál. Arra hívtál el bennünket, hogy élő reménység legyünk sokak számára, de minket magunkat is a halál és a félelem árnyéka borít.”
A belső élettapasztalat arra tanította a missziós nővért, hogy ima után csendben maradjon, adjon időt Istennek, hogy válaszoljon a kérésére. „Azt mondtam: „Várok, ameddig csak kell, de ne hagyj magamra mindabban, amin keresztülmegyek” – emlékszik vissza.
A háború nemcsak a lelkiéletben, hanem a lelkipásztori életben is állandó ítélőképességet igényel. Teodora nővér, aki 2013-tól 2022 októberéig az ukrajnai redemptorista nővérek tartományfőnöknője volt, beszél arról is, hogy az orosz invázió kezdete után hogyan kellett újragondolniuk tevékenységüket, hogy ebben az új helyzetben jobban szolgálhassák az egyházat és az embereket.
Márciustól kezdve egy tucat németül és/vagy angolul beszélő apáca külföldre (Németországba, Ausztriába, Írországba) utazott, hogy segítse az ukrán menekülteket fogadó katolikus szervezeteket. Több mint hat hónapon át segítettek honfitársaiknak a papírmunkában, betegeket és sebesülteket látogattak a kórházakban, és a menekültek gyerekeivel törődtek a helyi iskolákban.
Szolgálatuknak egy másik területe a háború áldozatainak nyújtott pszichológiai segítségnyújtás. Több nővér, aki pszichológiai és pszichoterápiai szakképesítést is szerzett, úgy döntött, hogy más speciális tanfolyamokon is részt vesz, hogy segíteni tudjon az embereknek a gyász és a trauma leküzdésében. „Néhány rendházunkba – magyarázza az apáca – menekülteket fogadtunk be, és volt köztük egy tatár muszlim család is. Miközben az apácáknál laktak, a gyermekük is megszületett. Erről később egy nagyon megható bejegyzést írtak a Facebookon, hogy soha nem gondolták volna, hogy ilyen mélyen megtapasztalhatják a kapcsolatot keresztények és muszlimok között.”
A Legszentebb Megváltó Missziós Nővérek rendjének már tíz éve saját közössége van Csernyihivben, az azonos nevű észak-ukrajnai régió fővárosában is.
A háború első hónapjaiban az apácák nem folytathatták tovább a missziójukat Csernyihivben. Kénytelenek voltak elhagyni a várost, mert azt bekerítették és lőtték az oroszok. Amikor áprilisban visszatértek, óriási pusztítást találtak. Teodora nővér is ott volt velük, aki szintén képzett pszichoterapeuta. „Elmentünk a leginkább érintett helyekre meglátogatni az embereket” – mondja. „Az emberek elvesztették rokonaikat, otthonaikat, mindent. Beszélgettünk velük, meghallgattuk őket, így tudtunk segíteni nekik abban, hogy némileg le tudják küzdeni a depressziót vagy a pánikrohamaikat. Ezeknek az embereknek valóban nagy szükségük van arra, hogy tudják, van valaki, aki közel áll hozzájuk, valaki, aki képes reményt és hitet adni, amikor meginognak.”
A missziós nővér hozzáteszi, hogy bár a harag természetes reakció az igazságtalanságra és a szenvedésre, fontos, hogy ne ez váljon uralkodó érzelemmé, és hogy az emberek tudják, hogyan válasszák az életet, még a kis dolgokban is. Amint tette azt egy Csernihivben megismert asszony is, aki csodálatos zöldségeskertet ültetett a háza köré, amelyet a bombázás teljesen elpusztított. „Én – mondta a hölgy a fiatal apácáknak – az élet apró dolgaira koncentrálok. Nézzék ezt a kis növényt, ami most bújt ki a földből: nőni fog és élni fog.” Teodora nővér számára ez egy tanúságtétel arról, hogy mit jelent az életet választani.
Forrás és fotó: katolikus.ma
