− A tizenkét év, amit a Patrona Hungariae Iskolaközpont élén töltött, komoly nyomot hagyott az intézményen. Mik voltak munkájának a súlypontjai, mire kellett figyelnie, mire büszke, amit hosszú távon tovább fog vinni az iskola?
− Elkészítettem a Patronában egy nagyon világos programot. Abból indultam ki, hogy ez volt az egyike annak a kevés katolikus oktatási intézménynek, amelyek a szocializmus alatt is működtek, ezért adottak voltak azok az értékek, melyeket a régi működése alatt megtartott. Hiszen a Patrona egyfajta értékmentő bázis volt a szocializmus alatt. Nagyon sok olyan lánynak jelentett menedéket, akik politikai okokból a társadalomból kivetettek voltak, és itt otthonra leltek, legyenek városiak vagy vidékiek. Azóta persze változott a világ; szabad országban, szabad világban, nagyon megváltozott egyházban már mások az iskolával szembeni követelmények. A gimnáziumról tizenkét évvel ezelőtt azt mondtam, hogy ne mentsvár legyen, hanem a keresztény értelmiségi nő nevelésének a színhelye.
− Megtörtént a szerzetesi fenntartású iskolák működésének a „nyitása”, hogy a védekezés helyett a bátor kilépés legyen az alapvető hozzáállás?
− A szerzetesi iskolák sokszor válságos időkben is olyan világítótornyok voltak, amelyekhez akár a társadalom nem vallásos, krízisben lévő tagjai is tudtak kapcsolódni. Itt Mária Teréziától egészen a zsidóüldözésekig nagyon sok példát mondhatnék, ahol a katolikus iskola sokkal többet jelentett, mint a tudásátadás helyszínét. Úgy gondolom, hogy a katolikus iskolák a mai magyar társadalomban ilyen szerepet kell hogy játsszanak. Arra biztattam a gyerekeket és a kollégákat is − mind kulturális, mind tudományos, például neveléstudományi területen −, hogy bátran lépjenek ki ebből a bástyaszerepből. Az örök evangéliumi értékeket elsősorban a hagyomány által tudjuk közvetíteni, ugyanakkor minden kornak a saját kontextusában kell ezeket értelmeznie.
− A gyakorlatban hogyan történt ez a nyitás?
− Nagyon fontos volt a Patronát integrálni az ország kapcsolati hálójába mind a kultúra, mind a tudomány színterén, mind a programok szintjén. Arra törekedtünk, hogy diákjainknak lehetőséget kínáljunk az életüket érintő és befolyásoló témákkal iskolai keretek között is találkozni, köztük eligazodni, személyes állásfoglalást kialakítani. Megpróbáltuk holisztikusan kezelni az iskolát azzal, hogy az általános iskola visszatért az alapító anya által álmodott személyközpontú szemlélethez. Nagyon büszke vagyok arra, hogy ez sikerült, hiszen a régi hagyományokhoz való ragaszkodás érték, de könnyen béklyóvá is válhat.
− A szerzetesi élet keretein belül megélt kreatív hűség az alapítók eredeti karizmájához, az első küldetéshez való visszatérést jelenti, de úgy, hogy evangéliumi válaszok szülessenek korunk égető kérdéseire is. Erre gondol, amikor a kor kontextusáról beszél?
− Igen, erről van szó. Számomra nagyon lényeges a pedagógiában a kontextualitás, amit mindig bámulok az evangéliumban, ahol Jézus a rabbik nyelvén beszél, olyan hasonlatokat alkalmaz, hogy a hallgatóság értse azt, amit mond. Ez a kontextualitás minden korban meg kell, hogy jelenjen a pedagógiában. A pedagógusnak nem a konzerv paneleket kell egy olyan generációnak átadnia, aki ebből már nem ért semmit, hanem úgy kell megőriznie az eredeti üzenetet, tanítást vagy akár szabályt, hogy az új generáció képes legyen megérteni.
− Mi jellemezte az elmúlt években a munkakörnyezetét?
− A fenntartó részéről nagyon sok szabadságot kaptam, és ez nagy segítség volt. De kihívások is értek, hiszen a múlt és a jövő minden olyan szerzetesi iskolában összecsap, amely működött a szocializmus alatt. Ezek az iskolák egyfajta „márkaként” vannak jelen a magyar katolikus társadalomban, de a múlt miatt megvannak a maguk nehézségei is. A covid időszak is megnehezítette a munkánkat, és az utóbbi másfél év tanári elégedetlenségei is megjelentek a gimnázium tanári karában. Tőlünk is több tanár ment most el a tanév végén. A gimnáziumi tantestületeket lényegesen nehezebben érintette ez a helyzet, mint az általános iskolaiakat. A tanárokban Magyarország-szerte viaskodik a hivatáshoz és a gyerekekhez való hűség és az anyagi realitás. Ezt igen nehéz volt vezetőként kezelni, és tisztában vagyok azzal, hogy a jövőben fenntartói oldalról is foglalkozni kell majd ezzel a valósággal.
− A Patronát, ahol ön dolgozott, mennyire jellemezte, hogy az elégedetlen tanárok bevonták a diákokat is a politikai munkájukba?
− Nagyon hangsúlyoztam, hogy a gyerekeket ebbe ne vonjuk bele. Még akkor sem, hogyha sokan másként vélekednek erről országszerte. Nem gondolom azt, hogy egy nyolc-, tíz- vagy tizenöt éves tanulónak dolga egy országban rendszerszintű problémákról gondolkozni.
− Mi jellemzi a szerzetesi iskolák pedagógiai munkáját?
− Segítség volt számomra, amikor felismertem, hogy a szerzetesi oktatás gyakorlatilag mindig alternatív volt. Manapság nagyon divatos reformpedagógiai iskolába járatni a gyereket, amiről azt gondoljuk, hogy Montessori, Steiner, Freinet stb. fejlesztették ki. Ha megnézzük az elmúlt évszázadok szerzetesi nevelését, az alternatív oktatás ott jelent meg először. A szalézi, piarista, jezsuita nevelés mind tartalmazott személyközpontú elemeket. Egy jó katolikus iskola nem normatív, deduktív módon csak ismeretet ad át, hanem a személyt növeli. A kezdettől fogva Isten képmására teremtett személyt. Tehát, ha lehet ilyen bátran fogalmazni, akkor az alternatív iskolának az eredeti, katolikus definíciója számomra nagyon izgalmas, és az lesz a jövőben is, akárhol vagyok. Szerintem ezt nagyon fontos hangsúlyozni, mert nincsen benne a magyar katolikus értelmiségi köztudatban, hogy erre büszkék legyünk.
− A lisszaboni találkozón Ferenc pápa által említett globális nevelési egyezmény mennyiben segíti a fiatalok felnőtté nevelését? Fontos-e a pedagógiai célok között a felnőtté nevelést külön hangsúlyozni?
− Azok a fiatalok, akik hazajöttek a világtalálkozóról, felhívták a figyelmemet arra, hogy a metróállomásokon meg a különböző standokon látták a globális nevelési egyezmény pontjait, amelyet a Nevelési és Kulturális Dikasztérium megfogalmazott, és amelyről szerintem nagyon sokat kellene beszélni Magyarországon is. Ennek a nevelési egyezménynek az a lényege, hogy a nevelés nem kizárólag az iskola falai között történik, és nem is maradhat meg az iskola falai között. Úgy fogalmaz, hogy az érett személy nevelése azért feladatunk, mert újra kell szőnünk a kapcsolatok szövetét, hogy egy igazságosabb, szolidárisabb, testvéri emberiséget hozzunk létre.
És ebben a mondatban két nagyon lényeges elem áll. Az egyik a személy, és a másik a közösség. Amikor a személyről beszélünk, akkor – ahogyan azt a pápa a lisszaboni nyitóbeszédében mondta a fiataloknak − az Isten téged neveden szólít. És ebbe a néven szólítottságba mindenki beletartozik. Amikor ezt hangsúlyozza a pápa, akkor egyben fölhívja mindazok figyelmét, akiknek a hivatása bármilyen módon összefügg a neveléssel, hogy akárki kerül kapcsolatba a nevelővel, a nevelőnek úgy kell hozzáfordulnia, hogy ráébressze azt a másik embert, hogy néven szólította az Isten. A nevelő nem hatalmi pozícióból van jelen ebben a helyzetben, hanem a társteremtő hozzáállásával nevel. A nevelés a teremtés része. A lisszaboni egyetemen most a pápa azt mondja az egyetemistáknak, hogy ha fölteszed magadnak azt a kérdést, hogy „ki vagyok én, hol vagyok én a kereszténységben, az Isten akaratában”, akkor vagy érett felnőtt személyiség, hogyha azt is megkérdezed, hogy „és hol a testvérem”. Ha csak saját magadról kérdezel, nem vagy érett, felnőtt személyiség. Ez talán felhívja a figyelmet arra is, hogy a globalizáció nemcsak negatívumokat hordoz, hanem felelősségünk a globalizációval a katolikus egyház eredeti, egyetemesként való értelmezését is visszaadni.
− Ha sikerülne egyetemesen szemlélni az egyházat vagy a világot, az segítene áttörni a beállt „buborékok” falait és értékek mentén történő párbeszédbe lépni?
− Talán abban segítene, hogy megtanuljuk a múltat és jövőt helyesen kezelni. Érdemes lenne kihúzni magunkat lassanként abból az állandó, önmagunkkal vívott párbeszédből, hogy mit konzerválunk, és mit nem. Érdemes lenne kilépni a konzervatív−liberális paradigmából. A múlt az isteni irgalom, a jövő a gondviselés teológiájában értelmezhető.
− A nyugati világra mi a jellemző ebből?
− Minden országnak megvannak a maga kísértései. Van, ahol a katolikus iskolák folyamatosan meg akarnak felelni a társadalmi mainstreamnek. Ha a hitoktatás társadalmi kérdések boncolgatásának színterévé válik, az sem helyes. A woke ideológiák elfogadása, a megfelelési kényszer sem helyes, ilyenkor rosszul értelmezik a nyitottságot. Talán az segít, ha arra tanítjuk a gyereket, hogy felelőssége van. Az élet teljes körű bebiztosításának hamis ígérete elveszi az egyén felelősségét. A fiatalnak meg kell tanulnia, hogy hibázhat, nem kell tökéletesnek lennie. Ha a kereszténység hagyományos értékeit nem a szabály oldaláról, nem a törvény által közelítjük meg, hanem a szabadság oldaláról, akkor a fiatal meg tudja érteni a kereszténység radikalizmusát, és ki mer lépni a felelős életbe. Azt mondja Ferenc pápa, hogy tanuljunk a fiataloktól. És ez azért lényeges, mert csak az tud felnőtt keresztény embert nevelni, aki maga is felnőtt és érett keresztény, képes a kölcsönösségre, partnerségre. A „kiskorúsított nevelő” csak kiskorúsított embert képes nevelni. Ezért aztán a gyerekek egy része korán eltávolodik a közoktatástól, és egy saját alternatív életet kezd élni az iskola mellett, mert érzi, hogy kiskorúsítják. Tehát a katolikus iskolának szerintem az is nagyon lényeges feladata, hogy a pedagógusokat meghagyja saját szabadságukban, érett felnőtt keresztényként élni, mert akkor fognak érett felnőttként mintát mutatni a gyerekeknek.
− Ezekkel a komoly tapasztalatokkal a háta mögött hogyan áll az új megbízatása, a Ciszterci Iskolai Főhatóság vezetésének feladata elé? Biztos, hogy komoly kihívásokkal fog szembesülni a jelen – nehéz és precedensértékű – helyzetben. Egyáltalán, miért vállalta el?
− A nyár folyamán több komoly megkeresést kaptam, a napokban pedig hosszas gondolkodás után elfogadtam a felkérést, hogy a Ciszterci Iskolai Főhatóság vezetője legyek. Ez azt jelenti, hogy én leszek az összes magyarországi ciszterci intézmény fenntartói jogának gyakorlója. Így átkerültem iskolaigazgatóból fenntartói szerepbe, de ugyanúgy a katolikus szerzetesi iskolai nevelésben maradtam. Nagyon jólesik, hogy nem lett „elengedve a kezem”, rengeteg visszajelzést, lehetőséget és támogatást kaptam a nyár folyamán. Hogy miért ezt a munkát vállaltam? Nekem a Patrona messze nem csupán egy munkahely volt. Nagyon sok szeretetet és minőségi időt áldoztam eddig is a katolikus szerzetesi nevelésnek, ezért úgy érzem, ebben tudok még mit tenni. A több felkérés közül azért döntöttem a ciszterciek mellett, mert már a nyolcvanas évek közepétől szoros lelki kapcsolatban voltam a kismarosi ciszterci nővérekkel, rendszeresen jártam hozzájuk titokban.
Végtelenül sokat kaptam Lénárd Ödön atyától, Tímár Ágnestől, az akkori apátnőtől és Horváth Olgától, a mostani apátnőtől is. Ez egy olyan spirituális szál számomra, ami újra és újra megtalál, fontos hívás. A harmadik ok pedig az, hogy maradéktalan tisztelettel tekintek arra, ahogyan a pannonhalmi szerzetesközösség ránézett az utóbbi években a saját nehézségeire, amilyen hiteles utakat talált. Az, hogy a pannonhalmi főapát, Cirill atya kapta meg mint pápai biztos a ciszterci intézmények felügyeletét, számomra nagyon komoly biztosíték. Ez a három ok, amiért elvállaltam ezt a felkérést.
− Mi lesz a feladata?
− A ciszterci oktatási intézmények feletti fenntartói jogok gyakorlása. Ez szerintem nagyon izgalmas kihívás, meg lehet valósítani mindazokat az elveket, amiről előzőleg beszélgettünk, és amit a globális nevelési paktum javasol az egyház számára. Csak végtelen alázattal és félelemmel tudok belevágni ebbe a feladatba. Nagyon remélem, hogy a munkám segíteni fogja őket, mert ezek a ciszterci iskolák országosan is kiválóak. Szolgálni és segíteni szeretném ezeket az intézményeket, akiknek megvan a helyi kapcsolati hálójuk, saját kontextusuk. Arra törekszem, hogy a fenntartói jogok gyakorlásának szerepét helyesen értelmezve segítsem az iskolákat, hogy a maguk értékeiben kiteljesedjenek, mindenfajta külső bábáskodás nélkül. Az a célunk, hogy az intézményi fenntartó ne béklyózzon, hanem támogassa, segítse a jövő keresztény értelmiségének kibontakozását. Ahogy a szent életű trappista, Thomas Merton fogalmaz: nehéz felmászni a siker létráján a csúcsra, különösen, ha a létrádat nem a megfelelő falnak támasztottad.
Az interjú eredetileg A SZÍV jezsuita magazin 2023. szeptemberi számában jelent meg.
Fotók: Hegedüs Márton
Forrás: valaszonline.hu
