Piliscsabán, óriási fáktól ölelten, télen csöndben, nyáron madárzajban bújik meg az Egyházközségi Nővérek Társaságának rendháza. Magyar alapítású szerzetesrend, mégis kevesen ismerik, pedig szakképzett munkájuk gyakran pótolhatatlan segítséget nyújt a plébánosoknak. A rend vezetőjével, Gaál Mária nővérrel beszélgetek szerzetességről, hivatásról, életútról, s az egyházközségi nővérek piliscsabai mindennapjairól.
Marika nővér, mesélne nekünk egy kicsit arról, kik is az egyházközségi nővérek?
1935-ben Grősz József érsek úr alapította magyar közösség vagyunk. Első nővéreink azért hozták létre ezt a társaságot, hogy a plébániákon a papok, plébánosok mellett megfelelően képzett segítséget tudjunk nyújtani. Akkoriban nem volt paphiány, mint most; de a nővérek felismerték, hogy szükség lenne jól képzett munkatársakra.
A munkánk sokszínű: beletartozhat -képességeink szerint- a hitoktatás, irodai munka, adószedés, kántorizálás, közösségvezetés, jegyesoktatás, keresztelési felkészítés, karitasz, sekrestye, háztartásvezetés, stb. Tehát minden, amivel a plébános megbíz bennünket, és amire a püspök úrtól engedélyünk van. Lehetőségek tárháza áll azok előtt a lányok előtt, akik meghallják, és igent mondanak erre a hivatásra.
Mikor érzett Marika nővér először hívást arra, hogy szerzetes legyen, s épp egyházközségi nővérként szolgálja az Urat, és segítse a plébánosok munkáját?
Erről regényt lehetne írni. Fiatal lányként nagycsaládot akartam, hat gyermekre vágytam. Aztán ez máshogyan alakult, hiszem, hogy most sokkal több gyermekem van.
Kislány koromban a szétszóratás ideje alatt, ápolónőként dolgozott a falunkban egy vincés nővér. Édesanyámmal nagyon jó kapcsolatban volt, én is sok időt töltöttem vele a templomban. Hozzá fűz az első “egyházközségi” munkám. Karácsonyra templomot takarítottunk, állítottuk fel a betlehemet. Akkor Mici néni (így hívtuk) a kezembe adta a Kis Jézus szobrát, és én helyezhettem el a betlehemben. Középiskolásként anyakönyveket másoltam; elkerültve otthonról, nyüzsgő plébániai környezetbe csöppentem, ahol fiatalokként a gyermekek bérmálási felkészítésébe kapcsolódtunk be. Ez veszélyes volt: akkoriban tilos volt civileknek hittant tanítani: Mi tizenketten voltunk, akik ebben segítettünk. Persze magunkra vontuk az állami hatóságok figyelmét, de mi nem féltünk.
Még tilos volt, de a gyerekeket nyaranta táborba vittük; ott megtapasztaltam, mennyivel többet lehet nevelni egy hét alatt, mint egy tanév folyamán a hittanórákon. Ápolónőként dolgoztam, és délután hittant tanítottam. Elvégeztem a teológiát, mert úgy gondoltam, ha már tanítom a hittant,nekem is bővíteni kell a tudásomat. Azután az ápolónői feladatok mellett egy soproni plébánián vállaltam egyházközségi munkát, ahol szükség volt a segítségre. Az ottani közösségnek is sokat köszönhetek. Végül ez az út vezetett el a döntésig, hogy erre a munkára szenteljem magam. Főállásban dolgoztam a plébánián, amikor közösséget kezdtem keresni az én életformámhoz. Így találtam rá az egyházközségi nővérekre, akiknek már évek óta éltem a karizmáját.
Ez egy erős és egyértelmű iránymutatásnak tűnik.
Igen. Van, aki egy pillanat hatására érzi meg a hívást: nekem az egész életemet vezette ebbe az irányba a Jó Isten. Az egyházközségi nővérek karizmája lelkipásztori munkáról szól. Mindig azt tesszük, ami az adott plébánián szükséges. Van olyan plébános, aki egymaga hét-nyolc településen szolgál. Ha lenne mellette két-három szerzetesnővér, közösen remekül ellátnának egy ekkora területet. Sajnos, kevesen vagyunk. Társult tagjaink pótolnak valamicskét ebből a hiányból.
Marika nővér egy lánykollégiumot is igazgat, a Szent Péter Kollégiumot. Milyen kihívások elé állítja Önt egy ilyen intézmény vezetése?
Nagy álmokkal, tervekkel várom az új tanévet: mennyi jó programot lehetne közösen megvalósítani. Majd jön az első egyetemi év, ami arról szól, hogy megtanulják, milyen is egyetemistának lenni, másként tanulni, mint a gimnáziumban. A képzési helyek miatt sokan bejárnak Pestre, kevés időt töltenek a kollégiumban. Nehéz közös programokat rendezni. Régebben hétvégi kirándulásokon is részt vettek a nővérekkel. Persze azt nem várhatom el, hogy tanulás helyett közösségi életet éljenek. - Ma már kevés a diák Piliscsabán, így fenntartási nehézségekkel is küzdünk.
Piliscsabán egy összetartó, jó katolikus közösség működik. Marika nővérék hogyan tudják segíteni az itteni plébániai életet?
Fontos a nyitottság. A napi szentmiséinkre bejárnak a faluból, imacsoportok számára helyet biztosítunk: a Baba-Mama klub anyukái járnak hozzánk imádkozni, a Rózsafűzér Társulat, a Szent Mónika közösség is itthon van nálunk. Válsághelyzetben élőket hallgatunk meg, adót szedünk és anyakönyvet másolunk, rendszeresen áldoztatok, liturgiát tartunk a szociális otthonban; most roma fiatalokat készítek fel elsőáldozásra. Bindes Ferenc atyát, aki nyugdíjasként nálunk lakik, kísérjük, visszük gyóntatni, misézni, programokra, ahová meghívják szolgálni.
Marika nővér élete színes, szolgálattal teli. Mégis, ha ki kellene emelnie valamit belőle, amire különösen büszke, mi lenne az?
A plébánián, ahol 17 évig dolgoztam, bőven volt esküvő, éveken át tartottam jegyesoktatást, sokukkal ma is van kapcsolatom. Egy pályázatra hat jegyespárral hatvan órás jegyeskurzust állítottunk össze. Szuper, máig összetertó házasközösség lett belőlük. Egyik pár sem vált el, mindegyikük nagycsaládos lett, akik újabb házaspárokat segitenek, támogatnak. Ők, és az a ma ötgyermekes pár, akik partnereim voltak a jegyesoktatásban, a szívemben, sokakkal együtt (igaz, nem vér szerint, mint a szüleim és az öcsém): ők a családom.
A következő pillanatban már előttem is van a csoportkép, boldog, mosolygós édesapák és édesanyák gyerekhaddal övezve. Gaál Mária nővér lelki gyermekei, nem hat, nem is tizenkettő…
Forrás és fotó: www.2081.hu