Evolúció és kereszténység. Két fogalom, amiről hosszú időn keresztül úgy tartották: összeegyeztethetetlenek. A témával kapcsolatban számos állásfoglalás született az idők során, de olyan átfogó mű, mint Sipos Imre szerzetes pap, biológus idén megjelent könyve, aligha. Dizseri András riportja.
Evolúció és kereszténység viszonyáról érvek és ellenérvek csatáztak a keresztények és a materialisták között, míg ki nem derült, hogy az evolúció nemhogy nem ellentétes a keresztény tanításokkal, de része annak a csodálatos isteni tervnek, amelyet teremtésnek hívunk. A témával kapcsolatban számos állásfoglalás született az idők során, de olyan átfogó mű, mint Sipos Imre szerzetes pap, biológus idén megjelent könyve, aligha. A szerző a Kaposvári Egyházmegyében működő, 1996-ban jóváhagyott, Szent János Apostolról és Remete Szent Pálról Nevezett Közösség (SJP) tagja.
A kötet, amelynek terjesztését a Püski Kiadó vállalta, nemcsak azért számít kuriózumnak, mert százhatvanöt tételből álló szakirodalomra támaszkodik, hanem azért is, mert olvasása élvezetes élményt nyújt a tapasztalt biológusok, az egyetemi hallgatók, a hitüket elmélyíteni vágyók és az istenkeresők számára egyaránt. De mi ösztönözte a szerzőt, hogy – több mint ötévi munkával – megírja ezt a könyvet? Utazzunk most Somogyországba, egészen pontosan Miklósi környékére, hogy a gyönyörű őszi tájban sétálva elbeszélgessünk a szerzővel a kötetről.
– Nem ez az első műve az evolúcióról. Amikor biológusként ezzel a témával kezdett foglalkozni, mi motiválta?
– Keresztény hitét gyakorló családban nőttem fel, és nagyon szerettem a természetet, a biológiát, az élet tudományát. A szocializmus éveiben az iskolai biológiaórákon nyilvánvalóan egy szó sem esett Istenről, illetve ha mégis, az csak a vallásos világnézet kigúnyolását jelenthette. Éreztem a feszültséget a hitem és az iskolában tanultak között. Amikor gimnáziumi éveim végén találkoztam egy fiatal pappal, Galbavy Jenő Józseffel, akivel mélyebben elbeszélgethettem, megkérdeztem tőle, hogyan lehetne összeegyeztetni a teremtés történetét az evolúcióval. Akkor hallottam először, hogy nem kell szó szerint venni Ádám és Éva történetét, hanem a benne foglalt tanításra kell koncentrálnunk, ahogyan Jézus példabeszédeinél is.
Nagyon örültem, amikor megismerhettem Teilhard de Chardin műveit. Lám, csak lehet szintézist találni a természettudományos alapigazságok és a keresztény tanítás között! Isten nem akarhatja, hogy tudathasadásos állapotba kerüljünk. Ugyanazt az igazságot keresi a természettudós és a hívő ember is. Az igazolt természettudományos felismeréseket tudnunk kell integrálni a keresztény hitünkbe – gondoltam. Ez a nagy szintéziskeresés motivált igazán. A biológusdiploma megszerzése után kezdtem el teológiát tanulni. Nagyon örültem, amikor Fila Béla professzor úr elfogadta, hogy a licencia- és a laureadolgozatomat is az evolúció témaköréből írom. Forrásmunkák keresésekor megnéztem az eddig megvédett tézisek tárgyszókatalógusát. 1990-ben még egyetlen címben sem találtam rá az evolúció szóra.
– Kezdeti motivációja, illetve az evolúcióról alkotott szakmai álláspontja hogyan változott az elmúlt években, évtizedekben?
– Az evolúció misztériuma című könyvemet egy fohásszal kezdtem, ami a munkám első napjaiban egy éjjel imaként tört elő belőlem: „Engedd, hogy lássalak, segíts, hogy láttassalak…” Nagyon szerettem volna, hogy megértsek valamit a tények mögött rejtőző titokból, abból, hogy miként nyilvánult meg Isten végtelen szeretete az évmilliárdok során. Sok minden zavarja az egységben látást. A hatalmas térbeli és időbeli mélység, az univerzum áttekinthetetlennek tűnő határtalansága, az eltelt sok milliárd év, a fajok sokfélesége, a rengeteg véletlen, a földtörténeti katasztrófák sora, amelyek átvészelése után mégiscsak megszületett a gondolkodó, imádkozni tudó ember.
Az evolucionista szakemberek megállapítása, hogy az evolúció folyamata nyitott, de annyira sokváltozós, kiismerhetetlen folyamat, hogy a jövőjét nem lehet előre meghatározni. Bátorító felismerés azonban, hogy ha az ember felől visszafelé tekintünk a folyamatra, csodálatos trendek kibontakozását és összefonódását fedezhetjük fel. Ezek alapján megállapíthatjuk, hogy az emberré válásnak igenis van iránya, értelme. S ez az irány rajtunk is túlhalad. A keresztény filozófiai antropológia krisztocentrikus.
– Könyve 165 felhasznált forrásra hivatkozik, amelyek között geológiai, geográfiai, biológiai, kémiai, fizikai és természetesen hitéleti munkák is vannak. Ez a mennyiség szinte két doktori disszertációhoz is elegendő lenne. Hogyan találta meg az egészséges egyensúlyt az irodalmak tekintetében?
– Ennek a kötetnek több évtizedes előtörténete van. Írni is öt éven keresztül írtam. Egy-egy résztéma kifejtésével foglalkozó munkámat már korábban kiadatta a szerzetesközösségünk. A szabadság diadalában vagy Az önzetlenség örömében az emberré válás során megtapasztalható egy-egy lényeges trendet gondoltam végig. Az evolúció misztériumában még messzebbről indultam, „az idők kezdetétől”. Szükségessé vált bizonyos fizikai, kémiai ismeretek felelevenítése, amelyekkel a biológusképzés során az egyetemen is találkozik az ember. Persze ott általában csak a leírás szintjén: így van, így működik a természet, az evolúció. Bonyolultságában csodálatos ez a rendszer. De a nagy miértek feltevésében a szaktudományok már nem érzik illetékesnek magukat. Megállnak „az érdekes, így van” szintjén. Esetleg hozzáteszik, hogy „a bölcs evolúció” jól kigondolta. Néha úgy éreztem, a megszemélyesített folyamat helyére elég lenne odagondolni az Úr nevét.
Szerencsére sok orvos, biológus és több geológus barátunk is van, akik rendszeresen meglátogatnak bennünket. Ők is ajánlottak forrásmunkákat. Fontosnak tartottam, hogy átolvassák és véleményezzék a megírt fejezeteket. Értő kritikájuk alapján többször is módosítottam a szövegen. A hitéleti irodalomban való elmélyülés pedig a gyakorló lelkipásztorkodásunk velejárója. Ha valaki könyvet ír, mindent egyfajta „keresőszemüveggel” olvas. Sokat jegyzetel, ha ihletet kap, továbbgondolja a mások által már megfogalmazottakat.
– A könyvét olvasva végig úgy éreztem, hogy egy zsinór mentén haladunk: elindultunk, és el fogunk jutni valahová. Az volt a benyomásom, hogy Ön pontosan tudta, hová szeretné eljuttatni az olvasót, és voltaképpen ez volt a könyve megírásának a célja is. Jól sejtem ezt?
– Természetesen tudtam, hogy hová kell eljutni. Ahová az egyéni életünkben is: Krisztushoz. Azt is tudtam, hogy olyan olvasókat kellene elvezetnem a szemnyitogató hitre, akiknek a gondolkodásában Isten helyett még űr van, valamiféle személytelen vágyakozás az igaz, a szép és a jó után. Vagy akik éppen a tudományuk felmagasztalásával fordítottak hátat Istennek. A hitetlenség legfőbb oka a tudatlanság. Transzcendens voltunk teljes félresiklása, ha a tudásunk miatt, arra hivatkozva akarunk hitetlenné válni.
A hívő ember mindig messzebb lát. „Credo, ut intelligam.” Azaz: hiszek, hogy értsek – írta Szent Ágoston még az IV. században. Igazi elismerésnek vettem, amikor egy biológus egyetemi tanár a könyv elolvasása után azt mondta: „Tudod, a végére erős kísértést éreztem, hogy bemenjek egy templomba.”
Örülök, ha valaki az olvasás során észreveszi az irányt, amelynek felismerése engem is lelkesített. Nem győzöm bátorítani azokat, akik elkezdik olvasni a könyvet: meg ne torpanjanak, ha kicsit soknak tartják a geológiát vagy a biológia csodáit. Olvassák tovább, a végén lesz a lényeg. De azért ne a végén kezdjék, higgyék el, az eleje is fontos ahhoz, hogy „a misztérium köde” lassanként felszálljon, és kivilágosodjon a kép. Fel kell ismernünk, hogy az emberré válásunk több mint a véletlenek csúcsteljesítménye vagy, ahogyan Stephen Jay Gould materialista evolúcióbiológus fogalmazott: „törékeny következmény a roppant valószínűtlenségek láncolatában”. Az ember egyre bonyolódó, őseiben a katasztrófákat túlélő, előalkalmazkodások során kifejlődött élőlény. Ebben a nagy időutazásban Isten titokzatos, végtelen szeretete mutatkozik meg. S mi szóba állhatunk azzal, akitől minden függ.
Egy könyv megírása nem úgy történik, hogy az ember elkezdi az elején, és folyamatosan írja, majd a konklúzióra eljutva a végén kiteszi a pontot. Ehelyett számtalanszor újraolvassa, kiegészíti, javítja, míg végre nagyjából megnyugszik a szövegben. Amikor pedig elhagyja a nyomdát a könyv, és a szerző újraolvassa, máris érzi, hogy ide és ide bizony jó lett volna még egy magyarázó mondat.
A cikk további része itt olvasható: www.magyarkurir.hu
Forrás és fotó: Magyar Kurír