A magyarországi monostorok közül háromról szeretnénk hírt adni. A szécsényi klarissza nővérek és a kismarosi cisztercita nővérek imára való meghívásukról írtak, közkinccsé téve életükről szóló gondolataikat.
Az erdőkürti pálos nővérek (Első Remete Szent Pál Monasztikus Nővérek) pedig örömmel osztották meg velünk, hogy minden hónap második szerdáján egész napos szentségimádást tart a közösség –hajnali 5.25-től este nyolcig –, közbenjárva valamennyi magyarországi szerzetesért.
A kontemplatív szerzetesi életről
Az Egyházban megkülönböztetjük a szemlélődő és az apostoli szerzetes Rendeket. A Ferences Család második ága, Szent Klára Rendje (vagy amint maga szent Klára nevezte Rendjét: A Szegény Nővérek Rendje) szemlélődő Rend. Ez elsősorban azt jelenti, hogy mi, klarissza nővérek, missziós küldetésünket a világban és az Egyházban nem valamiféle külső tevékenységen keresztül töltjük be, hanem kizárólag az imádságban és az imádságon keresztül. Istennek adottságunk a világért önmagában missziós. A világból való kivonulásunk nem elzárkózás a világtól, hanem életünk teljes Istennek adottsága által a legnagyobb, a legmélyebb nyitottság a világ, a lelkek üdvözítésére. A szemlélődő szerzetes, aki csak Istenre emeli tekintetét, eltanulja Istentől, hogy az Ő szemével lássa és az Ő szívével szeresse a világot. Azért mert kézzel nem tapintja s nem él e világ forgatagában, még nagyon is ismeri, érzékeli annak valóságát. Annál is inkább érzékeli e világ valóságát, mivel saját maga is hordozza annak vonásait – ugyanolyan ember mint a többi.
Lelkiségünkben fontos meggyőződés az, hogy önmagunkban kell engednünk a kegyelem működését, átalakító erejét ahhoz, hogy ez hatékony lehessen a világ számára is. A földnek egy kis részecskéje vagyunk, így ami bennünk történik, az a világban, a földön, a lelkekben is megtörténhet. A Megtestesülés misztériuma ez – nem elvontan, csak „elméletileg” élünk a világért, hanem konkrétan, saját testünkben hordozva az isteni életre folytonosan és fájdalmak közt születő világot.
„Helyezd elmédet az örökkévalóság tükre elé, helyezd lelkedet a dicsőség ragyogása elé; helyezd szívedet az isteni lényeg képmása elé, és a szemlélődés által engedd magad teljesen átalakítani magának az istenségnek képére…” (Szent Klára 3. leveléből)
Az imádságról
Az imádságban a legfontosabb az, hogy ez nem csupán egy része az életünknek. Onnantól fogva, hogy valaki elkezdi a klarissza életet, Istennek adottsága által azt „tanulja”, hogy egész élete imádsággá váljon. A Szentmise, az Imaórák végzése (Zsolozsma), a napi négy óra csendes belső ima mind erre irányul. Ez a négy óra: a szentségimádás, a közbenjárás, Isten Igéjének hallgatása és a természetben való imádság. A négy óra mindegyikében a legalapvetőbb és egyre állandóbb rész az Úr előtti elcsendesedés. A ferences, klarissza lelkiségben ez a belső, lelki szegénység. Krisztus kiüresedésének követése ez, aki minden pillanatban egészen Atyjának adta át magát. Ezt a fiúi szeretetet engedjük megvalósulni szívünkben, egész életünkben. Az imádásban, a közbenjárásban, Szavának hallgatásában, a teremtésért való dicséretben az a csend szólal meg, mely szívünk szegénységében Isten megnyilvánulását várja. Így imaéletünkre nem a szavak bősége jellemző, hanem a csend, melyben mindent az Atyának akarunk átadni önmagunkból, s ezért mindent Tőle várunk. „Szegény szűzként, öleld át a szegény Krisztust.” (Szent Klára 2. leveléből)
(Klarissza Rend „Szécsény Ágacskája” Monostor-Remeteség)
A monasztikus szerzetesek imája
A monasztikus szerzetesek arra kaptak meghívást, hogy mindig Isten jelenlétében éljenek, élő imádságként az Ő színe előtt álljanak, nemcsak saját nevükben, hanem az egész emberiség. Életük éber várakozás Krisztus második eljövetelére, melyet Isten iránti titokzatos vágyuk táplál. Szüntelenül sóvárognak arra, hogy találkozzanak vele, megismerjék nevét. Ez az Isten iránti tartós figyelem jelenti életük teljességét. Imájuk nem a nap egy-egy pillanatára lehatárolt foglalatosság, hanem folyamatos állapot: odafigyelés, éberség, befogadó készség, ráhangolódás, megkülönböztetés, a Lélek sugallta empátia. Ebbe az imába merítik bele mindazt, amit megélnek egyénileg és közösségileg, azokkal, akik közel vannak és azokkal, akik távol. Isten ezáltal vonja be őket világot üdvözítő művébe.
Az Egyházban és a világban a monostorok az imádság, a könyörgés és a dicsőítés metszéspontjai. A zsoltározó szerzetesek átadják szívüket és ajkukat az Emberfiának, aki magára vette az emberek imáját, a lelküket átjáró szorongást és kínt, a szívükből feltörő csodálatot és dicséretet egyaránt. Mint az Ige figyelmes hallgatói (lectio divina), letelepednek az élő vizek forrásánál. Hallgatnak, odahallgatnak, kérdeznek, s ebben a párbeszédben, csendes jelenlétben Isten befogadó, elfogadó szeretetét élik meg (személyes ima).
A monasztikus szerzetesek napját, minden tevékenységüket a zsolozsma ritmusa rendezi el. Az imaórák Krisztus időpontjai. Abba az órába helyeznek minket, amelyben Jézus megvalósította az ő húsvéti átmenetét, és amelyben beteljesítette és állandóan beteljesíti a megígért üdvösséget. A zsolozsma emlékezet, de nem csupán emlékezés, hanem az üdvösség eseményének jelenné tevője is. Szorosan kapcsolódik az eukarisztiához, ahol az emlékezés kettős: a Krisztus áldozatában valóságosan jelenlévő hálaadás és dicséret, és a Megváltó testével-vérével való közösség személyes megtapasztalása (szentmise). Ez a személyes kapcsolat, amellyel a misztérium emlékébe hatolunk, ez az az eszköz, amellyel az imaórák liturgiája a dicsőítést és a hálaadást kiterjeszti a nap különböző óráira, melyek az ember életét körülveszik. A zsolozsma így lesz egyszerre előkészület az eukarisztiához és ugyanakkor annak meghosszabbítása. A monasztikus szerzetesek számára a zsolozsma - ünnep, mert az Istennel való találkozás kiemelt helye és ideje. Mindenkinek élő közössége Krisztusban, jele a testvéri közösség egységének. Ünnep voltát kiemeli az ének, a gesztusok, a hangszerek, a liturgikus ruha. A monasztikus szerzetesek zsolozsmája a világ minden táján, más és más időpontban csendül föl. Ez a világméretű imalánc mintegy átöleli az egész emberiséget. Hatalmas, sokszólamú kórusműként szüntelenül dicséri Istent, betölti a földet, mint egyetlen nagy templomot.
(Ciszterci Nővérek Boldogasszony Háza Monostor)
