A gyermekek világa Óperencián túli varázsvilág. Szerintük a Jézuska a meggyben lakik, Káin és Ábel nem ölte volna meg egymást, ha külön szobájuk lett volna, és valójában Isten teremtette a fényt, Edison csak ellopta az ötletét. Hogyan lehet egy ilyen színes csapatot imádságra hívni és imádságban tartani? Versegi Beáta Mária nővér és csapata 2015 óta szervez gyermek szentségimádást. Havonta találkoznak óvodás, vagy kisiskolás korú gyermekekkel, és fél órát töltenek a szentség jelenlétében. Megkérdeztük Beáta nővért, miként adják át a kicsiknek ezt a sokszor felnőtteknek sem egyszerű helyzetet.
– Hogyan indítottátok útjára ezt a programot?
– A gyermek szentségimádás gondolata egy édesapa szívében született meg 2015 adventjén. Hozzám fordult az ötlettel, és nem sokkal később elindítottuk a programot. Egy házaspár segítségét kértem hozzá, azóta is Rochlitz Lacival és feleségével, Liával közösen tervezzük és vezetjük az alkalmakat. Csapatmunkában, együtt dolgozunk, ez nagyon fontos. Imával, gondolatokkal, inspirációkkal bontjuk ki a tematikákat.
– Mi a cél az együtt töltött fél óra során?
– A gyermekeket elsősorban kapcsolatra neveljük. Megnyitva számukra a teret beengedjük őket a Szentháromság kötelékébe, amelybe Isten hívja őket. Az ima egy párbeszéd. Az alkalmakon tapasztalati „tőkét” adunk át, hogyan valósíthatják ezt meg, és rávilágítunk: bármikor élhetnek vele. Egyszerű imapedagógia, amelyről komoly teológiai könyvek is beszélnek. Nincsen még „mintavételünk”, hogyan alakítja a gyerekek későbbi imaéletét, de az biztos, nem kell várni, hogy felnőjenek. Születésünktől kezdve kapcsolódunk, keressük a kontaktusokat. Ez az alap. Amit gyermekkorban megtanulnak, az lesz felnőttként az imádság-anyanyelvük. Fontos, hogy kicsiként olyat adjunk át nekik, amit nem kell felnőtt korukban revideálni.
– Az átlényegülés misztériuma egy rendkívül elvont dolog. Megérteni, hogy a kenyér Jézus teste…
– A gyerekek a mesék világából érkeznek. Nem bonyolítják és racionalizálják túl. Számukra sokkal természetesebb áttétel ez, mint nekünk felnőtteknek.
– A szentségimádás imaformája sem mindig egyszerű. Gyakorolni kell, hogy az Oltáriszentség előtt eltöltött idő befogadó, belső magatartásunkká váljon. Milyen módszerekkel segítitek a gyerekeket ebben?
– Az Oltáriszentség előtt mi felnőttek oldalt, egymással szemben ülünk. Így látjuk a gyerekeket, Jézust és egymást is. Létrejön egy olyan tér, ahol tudunk egymással kommunikálni. A gyerekeket nem hagyjuk magukra akkor sem, amikor elevenek. Nem fegyelmezünk. Néha kuncognak, lökdösik egymást, de mindig visszatalálnak. Ebben segítjük őket rövid útmutatókkal, – például „Nézd, ott van Jézus!” – szemkontaktussal, tekintetvezetéssel és mozdulatokkal. Döbbenetes, ahogy ezt „veszik”. Használják a tanult kapcsolódást, látjuk, ahogy odafordulnak, imádkoznak, megszólalnak. Egyfajta imprintingként alakul a gyakorlati készségük.
– A mai időkben a gyerekek egyre inkább igénylik a vizuális megtámogatottságot. Leginkább a látványos és mozgó jelenségek kötik le a figyelmüket. Erősen tudja befolyásolni egy adott tevékenység hatékonyságát, milyen eszközökkel, mennyire látványosan tárjuk azt a gyerekek elé. Ezért is nagyon érdekes a tapasztalatod: egy ingerszegényebb környezetben tud működni az odafigyelés és kapcsolódás…
– Igen. Mi a vizuális ingert a rituáléval és az Oltáriszentség látványával adjuk meg. Nem sok, de nagyon konkrét. Hatalmas dolog egyházunkban, hogy lelki megtapasztalásainkhoz érzéki elemeket kapunk. Láthatjuk Jézust és magunkhoz vehetjük, megehetjük. Emberként szükségünk van erre. Időről időre ezért igyekszünk díszítésekkel széppé tenni az oltárt, vagy adott témához illeszkedő szimbólumot behozni, ilyen volt például a töviskoszorú nagyböjtben. Fontos azonban, hogy a kapcsolatról ne vigyék el a hangsúlyt. A tudatos inger-adás a túlzott ingergazdagságot ellensúlyozza.
– Milyen menetrend szerint haladtok egy-egy alkalommal?
– Köszöntéssel kezdünk, majd figyelemfelhívó – „Érkezik Jézus!” – mondattal tereljük őket az Oltáriszentség irányába. A tabernákulumot „kuckónak” hívjuk. (Van gyermek, aki így „kuckós Jézusnak” nevezi az Oltáriszentséget.) Énekkel fogadjuk az Urat, majd csend következik, amelynek időtartama és minősége függ az aktuális helyzettől, a gyerekek állapotától. De azt tapasztaljuk, hogy így is létező kapcsolódás alakul ki közöttük. Beszélgetünk az evangéliumról, vagy a liturgikus időszakot érintő témákról. Ők is hozzászólhatnak.
– A gyerekek felől érkezik visszajelzés az alkalmakra?
– Nem mondják, hogy szeretnek ide járni. De látom, ahogy beszaladnak, látom, ahogy ülnek, és várják, hogy elkezdjük. Elhangzanak tőlük olyan mondatok is, amelyeket nem a hittanórákról, hanem az életükből és imáikból hoznak. Használják a látott és hallott mintákat. Ez egy nagyon fontos visszajelzés. Megfigyelésem az is, hogy a gyerekeket nem zökkenti ki, ha valaki közülük hangosabb, vagy csúszik-mászik. Egyszer behoztak egy nagy macit. Elkezdtek veszekedni, kinél legyen, kinek az ölébe üljön. Annyit mondtam csak: a maci szeretne most Jézusra figyelni, mi lenne, ha engednétek neki. Lerakták az állatot, ennyi kellett csak. Így működik náluk a kapcsolati tér.
– Te személy szerint hogyan éled meg ezeket az alkalmakat a gyerekekkel?
– Az istenkapcsolat egyszerűsége a gyerekekkel élhető meg igazán. Jó együtt lenni velük az imádságban. Nekem ez nem küldetést jelent, hanem hobbit. Az a természetesség, amit ők mutatnak, visszajelzés arról, hogy nem neveltetési kérdésről van szó, hanem emberi kódoltságról. Az Istenre vagyunk kódolva. Természetességükkel valójában ők tartanak meg engem.
Forrás és fotó: Németh Kinga/NEK Titkárság