2013 tavaszán a definitórium elhatározta, hogy megszünteti Budán a szerzetesi Öregotthont, és helyette egy könyvtárat létesít. Ennek céljából a maradék öt idős atyát áthelyezi az Esztergomban működő Ferences Szociális Otthonba. A négy idős atya szobáját a közeljövőben felszámolják. (Imre 98, Mihály 94, Szabolcs 87, Teofil 86.) A két legidősebb atya egészsége megromlott, őket el is szállították Esztergomba, és hamarosan meg is haltak. Én nem akartam elmenni, és mivel Klára nővérem a Farkas Edit Szeretetotthonban volt, és rendszeresen látogattam, engedélyt kértem, hogy Budapesten maradhassak. Így végül pesti rendházunkban kötöttem ki.
2014 tavaszán került sor Teofil atya Esztergomba vitelére, mivel egészségi állapota megromlott. Már nem ismerte az órát, és hajnali fél négykor ment misézni. Esztergomban lelkesen és hatásosan prédikált a nővéreknek is, de hamarosan ő is meghalt. Az ötödik atya, Benjamin állapota is romlott, őt is átvitték Esztergomba, és nem sokkal később ő is elhalálozott.
Nem csodálkozhatok azon, hogy a rendben elterjedt, hogy az esztergomi öregotthon „elfekvő”, vagyis halála előtt mindenkit oda kell szállítani, meghalni. Ne csodálkozzon tehát senki, hogy nem vágyódtam Esztergomba.
2019 novemberében tüdőgyulladással kórházba kerültem. Másnapra meggyógyultam. De valamilyen hasnyálmirigy-gyulladást fedeztek fel rajtam és áthelyeztek egy másik osztályra. Először az orromon keresztül vezetett csövön képzelték el az étkezés egyetlen módját számomra. De ezt nem vállaltam. Két lehetőség maradt számomra: visszamegyek a pesti rendházba, de ott az étkezéssel kapcsolatos nehézségek nem látszottak megoldhatónak. Így a másik lehetőséget vállaltam, az esztergomi „elfekvőbe”. Ezért a vezetőség azt az egyetlen lehetőséget tárta elém, hogy elvisznek Esztergomba, a szeretetotthonba.
2020 januárjában így kerültem jelenlegi tartózkodási helyemre. Itt a budai Kapás utcai orvosok, akikhez egyébként kórházba kerülés előtt jártam, súlyos diétára fogtak. Első hetekben tea és keksz, később energiaital is. Gyengeségem elég sokáig fennállt. Meglehetősen bódult állapotban voltam. Fokozatosan áttértem a rendes étkezési lehetőségekre. Kezdtem erősödni, úgyhogy jelenleg újra tudok járókerettel közlekedni.
Lassan kezdtem az idős otthon programjaiban részt venni. Kezdtem egyre jobban ráébredni arra, hogy milyen jó helyre kerültem. Rájöttem, hogy általában a civil ápoltak, gondozottak nem meghalni jöttek, hanem azért, hogy megromlott egészségi állapotuk ellenére normális életet folytassanak. Számukra itt minden testi-lelki-szellemi igényüket kielégítik. Van például szentmise, szentségimádás, közös rózsafüzér, keresztút; szellemi igényeik kielégítésre irodalmi műsorok, felolvasás, ünnepi alkalmak, rendezvények, névnapi-születésnapi köszöntők és kézműves foglalkozások a mentálhigiénés nővér vezetésével; valamint a testi igények kielégítésére ott van a közös torna, levegőzés a quadrumban, séta, egyéni igény szerint pedig van lehetőség hivatásos gyógytornász segítségére is.
Bár nem köteleztek mindenre, egyre jobban belekapcsolódtam ezek közül azokba, amikre igényem volt, különösen a lelki dolgokba és egyébként a saját kötelezettségeimet egyedül végeztem (pl. zsolozsma). A szentmiséken általában koncelebráltam, most az utolsó időkben volt, hogy magam miséztem a lakóknak is.
Mindezek eredményeként nem csak megváltozott a véleményem az idősek otthonáról, hanem felelősséget érzek amiatt, hogy ez a vélemény terjedt el a provinciában: meghalni küldik ide az idős, beteg rendtársakat. Itt nem csak arról van szó, hogy rossz híre terjedt el („Bárhova, csak ne Esztergomba!”), hanem nézni kell az érem másik oldalát. A nővérek ide egy szeretetotthonba jönnek és nem egy elfekvőbe. Súlyos, kétszeres munka szakadt a nyakukba. Ez is hozzájárul az aránylag kevés fizetéshez, hogy nehéz pótolni időnként a műszakból kieső nővéreket a kemény fizikai és mentális megterhelés miatt. Ennek a feloldására még egy tanfolyamot is indítottak.
Magamról még csak annyit, hogy nem csak nagyon jól érzem itt magam, hanem mivel ez szó szerint szeretetotthon, a vezetőségről, a nővérekről sugárzik a szeretet, szó szerint boldognak érzem magam, hogy itt lehetek. Sikerült túllépni minden nehézségen és hálás szívvel gondolok arra, hogy reményem szerint itt élhetem le utolsó napjaimat, heteimet, hónapjaimat. Természetesen reménykedve, hogy nem kerülök újra kórházba. Deo gratias!
Esztergom, 2020. november 22.
Szabolcs atya
Forrás és fotó: ferencesek.hu
