„Úgy éreztük, most egy templom van a Duna közepén!” – szerzetesek visszaemlékezése az 1938-as Eucharisztikus Kongresszusra
A magyarországi szerzetesek közül több mint húszan idézik fel gyerekkori emlékeiket – akad köztük, aki 5 éves korára emlékszik vissza, egyik nővér pedig már érettségire készült 1938 májusában. Többen a fővárostól távol éltek akkor és csak rádión keresztül hallgatták a kongresszus eseményeit, sokan pedig személyesen részt tudtak venni a budapesti ünnepen. Ugyanannak a történelmi eseménynek rengeteg színét, árnyalatát hozzák elénk.
Sorozatunk első részében Nemeshegyi Péter jezsuita atya mesél nekünk, aki 80 év távlatából is precíz pontossággal emlékszik az őt akkor megragadó eseményekre.
"1938-ban 15 éves voltam és nagy várakozás volt az Eucharisztikus Kongresszusra. Az iskolában nem volt előkészület, mert evangélikus gimnáziumba jártam. Nem voltak ellenségesek, de ez mégsem az ő ünnepük volt.
Nálunk a templomban sokszor hirdették a kongresszust és az Új Ember is írt róla. Arra is buzdítottak, hogy mindenki ahogy tudja, díszítse fel a házát. Én egy pápai címert készítettem papírból - nem volt nagy remekmű - és azt kitettem az erkélyünkre.
A különböző rendezvényeken, amelyiken csak lehetett, részt vettem. Először is a középiskolások számára volt egy hatalmas nagy közös szentmise a Hősök terén. Az oltár oda volt építve a millenniumi emlékmű két oszlopsora közé, fából készült, azt hiszem. Ott fent a magasban miséztek az érsekek, püspökök és a pápai legátus. A pápai követnek - aki a kongresszuson XI.Pius pápát képviselte -, Eugenio Pacelli bíborosnak a hosszú, vékony, aszketikus alakja nagyon impozáns volt. Akkor láttam őt először. (Később pápaként is impozáns személyiség volt.)
A városligeti csónakázó tavat - jól ismertem, szerettem nagyon, ott laktam a közelben, oda jártunk csónakázni -, azt lecsapolták, hogy több hely legyen. Úgyhogy ezen a misén tele volt diákokkal a tó, és tele volt az emlékmű előtt a tér is. Rengeteg-rengeteg áldozó volt, azt hiszem, Magyarországon nem történt még ilyen, hogy ennyi fiatal gyűlt össze, akik így az Úr Jézussal találkoztak.
A Fasori Evangélikus Gimnáziumba jártam akkor. Ott is toboroztak tagokat a Regnum Marianumba. Drága jó édesanyám éppen abban az évben halt meg, hosszú betegség után. A lelki atyám, akihez akkor jártam, ő mondta nekem:
-Fiacskám, gyere a Regnumba, az jót fog neked tenni!
Attól kezdve nagyon buzgó cserkész is lettem.
Mint regnumos cserkész voltam jelen a férfiak éjszakai szentségimádásán. Sőt, szolgáltam is, nemcsak részt vettem. Az volt a feladatom, hogy a nyakamba akasztottak egy kosarat, gyertyák voltak benne, és azt kellett az emberek között körbevinnem, árulnom.
Először a magasból hallatszottak a szentségimádást kísérő elmélkedések, amelyeket Csávossy Elemér és Bangha Béla jezsuiták tartottak. És akkor hallottam Bangha Bélát beszélni, és utána olvastam valahol, hogy ő akkor már halálos beteg volt, és érezte, hogy abban az évben meg fog halni, de még fölkérték őt, hogy legyen az egyházi vezetője ennek a kongresszusnak. Persze voltak mások, akik a szervezési ügyeket intézték, ő a lelki dolgokért volt felelős. És ebbe teljes erejével belevetette magát.
Amikor ott éjszaka az elmélkedésben mondta az imáját, úgy tudott beszélni, - mivel közel érezte már magához az élete végét -, mintha valaki egy kápolnában egyedül lenne és beszélgetne Jézussal.
Mondták, hogy ennyi sok férfi ember együtt járuljon szentáldozáshoz, hát ez egy csodálatos dolog még Magyarországon is. Bangha Béla atya ezt látván odasúgott az egyik barátjához, Kiss Zoltán prelátus úrhoz:
-Zoltánom, tudod-e, hogy most éljük meg életünk legszebb napját?
Nagyon szerette volna, ha a világi férfiak is aktív szerepet vállalnának az egyházban.
Tehát ott árulgattam a gyertyákat. Előtte a nők körében eladtam az összeset, ami a kosárban volt. A férfiaknál nehezebben ment, ők nem voltak annyira lelkes vásárlók, hiába mondta a hangosbemondó is, hogy kell majd a szentségimádás közben gyertyát gyújtani, mégis jópár gyertya a nyakamon maradt.
Egy másik este volt még a hajós szentségimádás, amire szintén elmentem, oda nem a regnumosokkal, hanem egyedül. Az Oltáriszentséget egy kis dunai gőzös szállította, ott volt Pacelli bíboros és még sokan, és szépen ki volt világítva a hajó. Ment fölfelé, megkerülte a Margit-szigetet, ha jól emlékszem. Mi meg a Duna két partján imádkoztunk.
Az egész Kongresszusnak a záró ceremóniája egy nagy körmenet volt. Az még az egyháznak a régi képét mutatta. Nem vettem részt a körmenetben, de az Andrássy út közelében, a Lendvay utcában volt a lakásunk, így csak lementem az Andrássy útra és onnan néztem, ahogy ment végig a körmenet. Láttam a vonulást, különösen impozánsak voltak a bíborosok, akik az akkor még szokásos cappa magna-t viselték, amin legalább négy méter hosszú slepp volt, az ebben haladást két uszályhordozó hátulról segítette. A bíborosoké általában skarlátvörös volt. De jött a Serédi Jusztinián bíboros úr, őneki fekete volt, mert hát ugye ő bencés volt; utána haladt Adeodato Piazza velencei bíboros, ő meg karmelita volt, az ő cappa magná-ja fehér volt. Aztán jöttek a mindenféle előkelőségek, Horthyné is, aki a kongresszus fővédnöke volt, ő is részt vett a felvonuláson.
A terv szerint a körmenet a Hősök terén zárult egy szentségi áldással, de láttam, hogy elkezdenek gyűlni a viharfelhők. Hát mit csináljunk, bevallom, én akkor egy kicsikét gyáva voltam, és hát gondoltam, hogy szép dolog megvárni ennek a nagy menetnek az elvonulását, de biztosabb hazaiszkolni. Szaladtam és pont hazaértem, amire a nagy zuhé jött. A nagy zuhénak persze az volt az eredménye, hogy eláztak a cappa magnások, úgyhogy az evilági pompa ezáltal egy kicsit megkérdőjeleződött.
Ez volt az egész világnak a hódolata az Úr Jézus Krisztus, a mindenség Ura, Krisztus Király előtt. A politikai világban akkor már szintén igazi nagy viharfelhők gyülekeztek, és egy évre rá kitört a II. világháború. Már a kongresszus alatt ennek az előszelét lehetett érezni, mert Hitler akkor már hatalmon volt, és a német katolikusoknak megtiltotta a kongresszuson való részvételt.
1938 májusában még minden szépen lezajlott, de ez volt az utolsó nagy nyilvános megjelenése a katolikus Magyarországnak és a katolikus világnak. Utoljára még megjelent a régi időknek az egyháza teljes díszes pompájában, de már gyűlni kezdtek a viharfelhők… Ezt diákként is érzékeltük.
Bangha Béla jezsuita atya írta a himnusz szövegét az Eucharisztikus Kongresszusra, amit még most is éneklünk: “Győzelemről énekeljen napkelet és napnyugat...” és az akkori közhangulatot pontosan fejezi ki: “millió szív egybecsengjen, magasztalja az Urat. Krisztus újra földreszállott, vándorlásunk társa lett, mert szerette a világot, kenyér színbe rejtezett. Krisztus kenyér s bor színében Úr s Király a föld felett, forrassz eggyé békeségben minden népet s nemzetet...
Ezt énekeltük nagy buzgósággal."
Beszélgetőtárs: Bencze Regina SSND/MSZKI
Fotók: wordpress.com
