„Nagy öröm számunkra, taizéi testvérek számára, hogy itt vagyunk Pannonhalmán, és viszonozhatjuk kedves Asztrik főapát úr és bencés szerzetestestvérei tavalyi látogatását nálunk, Taizében. Pannonhalma és Taizé barátsága régi történet, amely a Magyarország számára oly nehéz időkben kezdődött a 20. században.
Egy másik szál is a bencésekhez köt bennünket. A mi falunk, Taizé, tíz kilométerre található az egykori Cluny apátságtól, amelyet – bár épülete ma már nem látható – ugyanabban a korszakban alapítottak, mint Pannonhalmát. Közösségünk nem törekedett Cluny utánzására, de nagyon inspiráló volt számunkra ez a közelség és az apátság szerzetesi hagyománya. Számunkra is nagyon fontos, hogy szép legyen a liturgia és az imádság helyszíne, mert ez megnyitja a szívet az Istennel való személyes kapcsolat előtt. Számunkra is fontos a vendégszeretet lelkülete és a mindenki előtt kitárt ajtó.
Azért vagyunk itt, mert meghívtak bennünket, hogy csatlakozzunk Szent Márton születésének ünnepéhez. Íme, egy újabb kapcsolódási pont: az irgalmasság és a másokkal való osztozás szentje azon a területen született, amelyen később létrejött a magyar állam, de ez a szent francia földön működött. Mi most az ellenkező irányú utat tettük meg azzal, hogy eljöttünk ide.
Amikor a történelem során kialakult kapcsolatokra emlékezünk, akkor nem a múltat akarjuk ünnepelni. Roger testvér, közösségünk alapítója tekintetét mindig a jövőre irányította, miközben arra hívott meg minket, hogy Isten mai napját éljük meg. Azt kérték tőlem vendéglátóim, hogy Taizéről beszéljek, és ez persze azt jelenti számomra, hogy Roger testvér néhány megérzésére hívjam fel a figyelmet, azt kutatva – és ez lesz a legfontosabb –, hogy ezek hogyan segítenek bennünket a szerzetesi élet aktualitásának és jövőjének felismerésében.
Először arról szeretnék beszélni, ami Roger testvér gondolkodásának egyik legjellegzetesebb eleme, és ami ma is meghatározza a keresésünket: ez pedig a szerzetesi életről mint a közösség példázatáról szóló elképzelése. Ezt követően az egyszerűségnek a szerzetesi életben betöltött szerepéről fogok beszélni. Végül szeretném néhány példával bemutatni, hogy az ökumenizmus hivatása milyen hatást gyakorol, milyen következményekkel jár a szerzetesi életre.
A közösség példázata
A fiatal Roger testvér úgy gondolta a világháború nehéz éveiben, hogy egy néhány férfiből álló közösség létrehozása a béke és a kiengesztelődés jele lehetne az erőszak által megtépázott Európában. Az elköteleződés, amelyre testvéreit hívta, akik aztán csatlakoztak hozzá, arra szólt, hogy létrehozzák „az egység, a közösség példázatát” – ahogy ő nevezte.
A példázat egy egyszerű történet, amely azonban egy más természetű valóságra irányítja a figyelmet. Minden Istennek és mások szolgálatának szentelt élet példázattá válhat. Egy olyan világban, ahol sokan élnek úgy, mintha Isten nem létezne, a puszta tény, hogy férfiak és nők vagy párok egy életre elköteleződnek Krisztus követésére, kérdést vet föl. Ha Krisztus nem támadt volna föl, ezek a férfiak és nők vagy párok nem így élnének.
Egy ilyen példázat nem erőltet ránk semmit, nem akar bizonyítani semmit, de ablakot nyit egy másik világra, rést a végtelenre. Azok, akik ezt megélik, horgonyukat Krisztusba vetették, és akkor is kitartanak, amikor vihar közeledik.
Az a sajátos példázat, amelyet mi, taizéi szerzetesek hordozni szeretnénk, a közösség példázata. Azt szeretnénk jelezni, hogy egy közösség a testvériesség műhelye lehet.
Két olyan terület van, ahol az egység és a testvériesség keresése sok energiánkat igényli. Az egyik a keresztények kiengesztelődése egymással, a másik a kultúrák találkozása.
Azzal, hogy közösségünkben protestáns és katolikus testvérek élnek együtt, a jövő egységét próbáljuk megelőlegezni. Ennek az a feltétele, hogy az eukarisztia egyetlen asztalához járulunk. 1973-ban lehetőséget kaptunk arra, hogy mindannyian a katolikus egyház áldoztatásában részesüljünk. És mi, minden kánoni státusz nélkül elköteleződtünk arra, hogy a pápára, Róma püspökére mint az egység letéteményesére figyeljünk.
Azok, akik közülünk protestáns családból származnak, saját felekezeti hovatartozásuk megtagadása nélkül, mintegy hitük kiterjesztéseként vállalják a közös életet. A katolikus családból érkező testvéreink pedig a folyamatos gazdagodás lehetőségét ismerik fel – a II. Vatikáni Zsinat szellemében – a Protestáns Egyházak válaszaiban és értékeiben. Igaz, hogy ez néha korlátozásokkal és lemondásokkal jár együtt. De nincsen kiengesztelődés lemondás nélkül.
Taizé történetét úgy olvashatjuk, mint kísérletet arra, hogy közös tető alá húzódjunk és ott is maradjunk. Mintegy harminc különböző országból származunk, de egyazon házban lakunk. Amikor naponta háromszor közösen imádkozunk, egyetlen tető alatt, a Kiengesztelődés Templomában gyűlünk össze.
A közös imákon együtt van velünk sok száz katolikus, protestáns és ortodox fiatal a világ számos országából, akik ugyanannak a példázatnak a részesei. Csodálkozva állapítjuk meg, hogy szoros egységben vannak egymással anélkül, hogy ettől a legkisebb közös nevezőre csökkenne a hitük. A közös imában harmónia születik olyanok között, akik különböző felekezetekhez, kultúrákhoz, sőt, egymással olykor mély konfliktusban álló népekhez tartoznak.
A testvériességre és a kultúrák találkozására irányuló keresésünknek másik aspektusáról is szeretnék beszélni. Mi, szerzetesek, Európa, sőt Afrika, Ázsia, Észak- és Dél-Amerika, valamint Ausztrália különböző vidékeiről származunk. Ma a globalizációt néha fenyegetésnek látjuk. Ugyanígy az Európát elözönlő menekültek óriási áradata – amely biztosan távol van attól, hogy alábbhagyjon – az itt lakókat kihívás elé, és egyelőre még ismeretlen feladatok elé állítja. Nagyon fontos, hogy az európaiak összefogjanak, beszélhessenek nyugtalanságukról, de egymást kölcsönösen támogassák abban, hogy ne legyen úrrá rajtuk a félelem. Az evangélium maga hív bennünket a közösségvállalásra a sokarcú emberiség családján belül. Ezért Taizében azt szeretnénk, hogy a szerzetesi élet harmóniája a közösség, az egység jele legyen, a testvériesség műhelye, amely túlmutat a határokon.
A rendkívül sokféle kultúrából származó szerzetestársainkkal arra törekszünk Taizében, hogy megtaláljuk ezt a harmóniát, de nem rejtem véka alá, hogy közös hitünk ellenére előfordul, hogy nem sikerül leküzdenünk az idegenkedést egymás iránt, ami eltávolodást eredményezhet. Nyilvánvalóan különböző a karakterünk, a beállítódásunk, olykor ügyetlenek vagyunk, sőt hibákat követünk el, ez is nyilvánvaló. De lehet itt bennünk valami sokkal mélyebben is, ami nem egészen tőlünk függ: egy sokkal nagyobb idegenség-érzet az emberiség sokféle arcától, akik vagyunk; idegenség, amelyet néha tovább erősítenek a történelmi sebek országaink és kontinenseink között.
Mit tehetünk ilyenkor a bennünket elöntő szomorúsággal? Nem szabad engedni, hogy ez megbénítson minket. Mindezzel együtt az egységet és a kiengesztelődést keressük. Ez Krisztushoz vezet bennünket: egyedül ő tud igazán egyesíteni mindent. Őt szeretnénk ebben követni. Ezért készek vagyunk szenvedni is. Nem szabad félni a másiktól, sem megítélni a másikat, ahogy azt sem szeretnénk, hogy bennünket megítéljenek. És nem szabad negatív módon értelmezni a dolgokat, hanem beszélni-beszélgetni kell, amikor kérdés merül föl bennünk. És soha nem szabad visszautasítani a testvéri közösséget a másikkal.
Az egyszerűség
Most a közösség példázatának különleges pontját szeretném érinteni. Ahhoz, hogy egy példázat igazán megszólítson, nagyon egyszerűnek kell lennie. Az evangélium szeretet-üzenetének egyszerűségéről szeretnénk tanúskodni közösségi életünkkel.
Az egyszerűség először is az élet anyagi területeire vonatkozik. Szeretnénk figyelni arra, hogy folyamatosan az egyszerűségre törekedjünk. Az egyszerűségre törekvés lehetővé teszi a megosztást. Ebben a nagy példák, amilyen Szent Mártoné is, ösztönző erővel hatnak. Hogyan valósítsuk meg ténylegesen a másokkal való megosztást? Mit tegyünk konkrétan a szegénységgel, az igazságtalansággal, a menekültek folyamatos érkezésével, a fenyegető konfliktusokkal szemben?
Amikor felismerjük Isten irántunk érzett barátságát, akkor új bátorságot fedezünk fel ahhoz, hogy kiterjesszük ezt a barátságot mindazokra, akiket ránk bíztak, különösen azokra, akik szegényebbek nálunk, akik a legsebezhetőbbek.
Az irgalmasság és az együttérzés nem csupán érzelmek, hiszen bátorság kell ahhoz, hogy elinduljunk mások felé, hogy felülemelkedjünk a megosztottságon, hogy odamenjünk, ahol szükség és baj van vagy lesz.
Ez olyan út, amelyen felfedezhetjük Krisztus jelenlétét ott is, ahol nem is számítottunk rá. A feltámadt Krisztus itt van közöttünk. A Szentlélek által már megújítja a föld arcát.
Az egyszerűségre törekvés a szerzetesi élet más területein is megjelenik. Például a liturgikus imában.
Taizében nem állítjuk, hogy megtaláltuk azt, hogyan kell jól imádkozni, de Roger testvér egyik megérzése az volt, hogy az imádságban felismerte a befogadás helyét, és volt bátorsága ahhoz, hogy egyszerűsítse az imádság nyelvét.
A liturgikus ima olyan, mint egy szövegmagyarázat, egy bevezetés. Vendégül látni ennyi fiatalt olyan, mintha kézen fogva kellene bevonni őket az imába, nem az ima elméletébe, hanem a gyakorlatába. Arra törekszünk, hogy a lehető legáttetszőbbé tegyük az evangélium leglényegét, és ezáltal az Istennel való személyes találkozáshoz vezessük őket.
Egyszerű módon szeretnénk vonzóvá, hívogatóvá tenni az imádság helyszínét. Az üvegablakok, a gyertyák, a színes anyagok imádásra invitálnak. Az ikonok megnyitják az utat az Istennel való találkozás előtt, mert mindegyikük át van itatva a Szentírással, ahogy azt a keleti egyházaktól tanultuk.
A közös ima során rövid és érthető biblikus szövegeket olvasunk fel, a nehezebb szakaszokat meghagyjuk a bibliai bevezető számára, amelyre minden nap sor kerül a közös imák mellett.
Az olvasmány elhangzása után nyolc-tíz percnyi hosszú csend következik. Ez csodálkozást kelthet, de a fiatalok szívesen vesznek részt benne. Ez a csend lehetővé teszi, hogy egyedül lehessünk Istennel, még ha sokan is vagyunk együtt. A csend hosszú perceiben, ahol látszólag semmi nem történik, Isten munkálkodik, anélkül, hogy tudnánk, hogyan.
Az énekek, melyeket „taizéi énekeknek” neveznek, nagymértékben táplálják a szemlélődő életet. Amikor a Szentírás vagy a hagyomány egyetlen mondatát énekeljük néhány percen át, akkor ez segítségünkre van az elmélyülésben, a befelé figyelésben. Énekelve könnyen meg lehet tanulni egy mondatot, és ez egész napon át elkísérhet bennünket. Amikor mindenki együtt énekel, könnyebben megszületik az egység a résztvevők között.
A közös imádság után minden este szerzetestestvérek és néhány szerzetesnővér, akik Taizében laknak, és segítenek nekünk a vendégfogadásban, valamint papok és lelkipásztorok állnak a fiatalok rendelkezésére, hogy gyóntassanak, vagy egyszerűen meghallgatják azokat, akik szeretnének megosztani valamit velük magukból, miközben folytatódik körülöttük az énekes imádság a templomban.
Soha nem fogjuk tudni eléggé hangsúlyozni a meghallgatás fontosságát.
A liturgiában igyekszünk nem túlzásba vinni a szimbólumokat, de néhányat azért kiemelünk, egyszerűségüket kiemelve. Például péntek esténként az Keresztikont a földre fektetjük. Mindenki odajöhet, és ráhajthatja a homlokát, és ezzel kifejezheti, hogy Krisztusra bízza személyes terheit és a világ szenvedéseit. Szombat esténként pedig az egész templomot beragyogja a sok kis gyertya, amelyet a feltámadás jeleként minden résztvevő a kezében tart. Így minden hétvége a húsvét misztériumára emlékeztet bennünket.
A monasztikus hagyomány és a reformáció értékeinek találkozásánál
Taizéi tapasztalatainkból kiindulva a harmadik részben azt szeretném megmutatni, hogy az ökumenikus hivatás hogyan színesíti meg számunkra a szerzetesi hivatást. Vajon ez a keresés új útjait nyithatja meg a 21. században?
1940-ben Roger testvér egy közösség létrehozására érzett belső késztetést, de a szerzetesi élet hagyománya eltűnt a reformáció egyházaiban. Ezért a protestantizmus előtti idők osztatlan egyházához, a katolikus és ortodox hagyományokhoz kellett – mint forráshoz – visszamennie. Amikor 1949-ben az első hét testvér egy egész életre elköteleződött a cölibátus és a közösségi élet mellett, ezekből a hagyományokból merítettek, és olyan lépést tettek, ami nem a reformáció mintájára történt, és ezért aztán a korabeli protestáns egyházak részéről sok értetlenség érte őket.
Ugyanakkor Roger testvér nem egyszerűen csak utánozni akarta a történelemből ismert szerzetesi mintákat, hanem új utat keresett, amely felvállalja a reformáció meghatározó értékeit. Nem akart hátat fordítani saját gyökereinek. Kiengesztelte egymással mindazt, ami négy évszázad óta kibékíthetetlennek tűnt.
A 16. századi reformáció alapja a hit, és nem a cselekedetek általi megigazulás bizonyossága. A reformáció nem a monasztikus életet veti el, hanem annak korabeli gyakorlatát, amely ellentmondott az egyedül kegyelemből – „sola gratia” – és egyedül hitből – „sola fide” – való megigazulás szellemének, amelyhez a reformáció nagyon erősen ragaszkodott.
Roger testvér nem hagyta figyelmen kívül ezt a kritikát, de hangsúlyozta a vállalt közösségi élet ingyenességét. Isten minden egyéni érdektől mentes dicsőítése központi kérdés lesz számára. A Taizéi Regula a dicsőítés szóval kezdődik és fejeződik be.
Attól az aggodalomtól vezérelve, hogy ne tulajdonítson semmilyen „különleges” értéket a szerzetesi életnek, és semmiben ne tekintse felsőbbrendűnek a házassággal szemben, gondosan megválogatja szavait. Ahogyan más szerzetesrendek szabályzatai, a taizéi is három, életre szóló elköteleződést emel a szerzetesi élet középpontjába, és nem fogadalomnak nevezi ezeket, mert ez a szó félreértést eredményezhet, hanem egyszerűen az elköteleződés kifejezést használja mindegyikre.
És mindhárom esetben Roger testvér gondosan ügyel az elnevezésre:
A cölibátus szót jobban szereti a tisztaságnál, és nem akarja kisajátítani pusztán a szerzetesi élet hasznára a tisztaság szép szavát, mivel ezt bizonyos módon az igazán hűséges házasság is megköveteli, sőt minden keresztény életében jelen van.
Jobban szeret az anyagi és szellemi javak közösségéről beszélni, mint szegénységről, mert a szegénységnek önmagában nincs erkölcsi értéke, és azok, akik szenvednek tőle, szerencsétlenségként élik meg. A legfontosabb a szív és a lélek egyszerűsége, hiszen ez összhangban van az élet egyszerűségével.
Roger testvér távol áll attól, hogy testvéreit engedelmességre szólítsa föl, ugyanis annyira nyilvánvaló értéknek tekinti a szabadságot a reformációnak köszönhetően, hogy azt szeretné, testvérei szabad emberek legyenek. Kezdetben még a vezető tekintélyének elfogadásáról beszél, később magát a szót is visszavonja, hogy a priort mint a közösség szolgáját mutassa be.
A legmeglepőbb az a Taizéi Regulában, hogy csak a szükséges minimumot kívánja jelezni. Nincs alapító okirat, sem szabályozás, nincs egyszer s mindenkorra meghatározott és mindenkire egységesen vonatkozó napirend, hanem minden generációnak a saját képére kell formálnia az általa felismert lényeget.
Egy másik dologban is fejlődtünk a későbbiekben, ezt is szeretném megemlíteni. Régen a rendbe lépő szerzeteseket novíciusoknak hívták. Ez a szó eltűnt. Igaz persze, hogy a leendő szerzeteseknek több évre van szükségük az örök fogadalom előtt, az is rendkívül fontos, hogy személyes lelki vezetőjük legyen, és teológiailag, valamint emberileg is fel kell készülniük. De önmaguk életéért felelős felnőttekről van szó, akik már ez alatt az idő alatt is teljes egészében részt vesznek a közös életben. A 21. századi gondolkodásban a novícius elnevezés kicsit zavaró. Mi ma inkább a fiatal vagy új testvérek kifejezést használjuk.
A szavak használatával kapcsolatos észrevételek jóval túlmutatnak a szóhasználati kérdéseken, hiszen jelzik, hogy a két hagyomány, azaz a reformáció és a szerzetesi hagyomány találkozása, amely korábban összeegyeztethetetlen, sőt kibékíthetetlen volt egymással, ma termékenyítőnek bizonyul.
Roger testvér talán éppen azért tudott az evangéliumról olyan nyelven beszélni, amely igazodik korunk mentalitásához – ezt mindig érzékeny figyelemmel kísérte – mert egyszerre hordozta magában a reformáció örökségét, miközben mélyen ragaszkodott a katolikus és az ortodox egyház hitének kincseihez. Nem félt attól, hogy a feszültségek mélyére ásson, és egyszerre ragaszkodjon mindenhez: a szabadsághoz és a hagyományhoz, a sokszínűséghez és az egységhez, a személyes hithez és az egyház hite iránti bizalomhoz, az önállósághoz és a közösségi élethez.
Arra törekszünk, hogy tapasztalatainkkal hozzájárulhassunk az egyéni adományok áramlásához, amelyről Ferenc pápa oly szépen beszél: azt mondja, hogy nem csupán azért van szükség párbeszédre, hogy megismerjük a másik embert, hanem azért is, hogy részesüljünk azokban az adományokban, amelyeket Isten elhelyezett másokban számunkra.
Ez egy kérdés megfogalmazására hív engem: a keresztények egységének szellemében vajon a szerzetestestvérek és - nővérek képesek-e arra, hogy több kapcsolatot teremtsenek a különböző egyházak között? Vajon nem jött-e el annak az ideje, hogy minél több ponton kapcsolódjunk az ortodox egyházak szerzetesi hagyományához? Néhány protestáns felekezetben is van ennek hagyománya, és az érdeklődés is növekszik a közösségi élet iránt. A közösség és az egység keresése vajon nincs-e sokféle módon beleírva a szerzetesi élet hivatásába?
Azzal zárom gondolataimat, hogy még egyszer felhívom a figyelmet a dicsőítés fontosságára a szerzetesi életben. Még ha egészen egyszerű is a dicsőítés, lényünk mélyéről kell fakadnia. A dicsőítésben nem arról van szó, hogy tökéletes lényként szeretnénk Isten előtt állni, hanem hogy olyannak mutatkozzunk, amilyenek vagyunk itt, a földi létezés töredékességében. A dicsőítésben, az énekben azt kérjük Istentől, hogy a föld és az ég egyesüljön életünkben.”
Fotó: Merényi Zita/Magyar Kurír