Január 4-én, szombaton Alapítónk nyomában járva – Szociális testvéri küldetés ma címmel műhelynapot tartott a Szociális Testvérek Társulata a budapest-káposztásmegyeri Szentháromság-plébánián.
A nap Blanckenstein Miklós pestszentimrei plébános Minden mozog című előadásával kezdődött. És egy történelmi visszatekintéssel: embercsoportoknak a határokon át és az országon belüli mozgásáról beszélt. Elhurcolt zsidókról és kitelepített svábokról, a határokon túlról Magyarországra költözőkről és Nyugatra disszidálókról, aztán a mai helyzetről, amikor ötszázezer honfitársunk él és dolgozik Nyugat-Európa országaiban. A migrációról szóló kommunikáció idegesítő sugallatairól, amelyek mintha azt tartanák helyesnek, hogy mások se jöjjenek hozzánk, és mi is maradjunk ott, ahol vagyunk. De látjuk, hogy mennyi fiatal tanul külföldön, hogy a turizmus mekkora tömegeket mozgat, és például milyen kihívások elé állítja a pasztorációt nyaranként a Balaton-parton. Minden és mindenki mozog, ez természetes jelenség, de ettől még kiválthat félelmeket. Mi adja az életünk stabilitását, ha minden ennyire bizonytalan? Mi lesz, ha külföldre mennek a gyermekeink, a barátaink, és mi egyedül maradunk?
A dolgunk ellen- vagy alternatív társadalom építése. Az Úristen az, aki nem engedi, hogy nagyon stabilizálódjunk, elkényelmesedjünk. A minta a vándorként élő Jézus szabadsága legyen a számunkra. Persze stabilitásra is szükségünk van, de a missziós lendület elevenségéhez a mozgékonyságunk megőrzése is szükséges.
A migráció nem állítható le, a társadalmunk, társadalmaink multikulturálisak lesznek. A relativizmus terjedőben. De tekinthetünk ezekre a jelenségekre is úgy, mint a kommunizmus évtizedeire. Miért engedte meg az Úristen az egyháziak, a vallásukat komolyan vevők üldözését annak idején? Hogy tanítson. Hogy hozzásegítsen bennünket annak tudatosításához, mi igazán fontos a számunkra. Isten a szabadságunk mellett akar bennünket megtartani.
Minden mozog. Hogy mi stabilizálódik, azt Isten dönti el, nem mi. De nekünk is szerepet szán a nagy munkában. Dolgunk van itt, és ebben van a szabadságunk. Jelszerepet szán, és a tanúságtétel feladatát adja nekünk. Üzen, táplál, és közösségbe, szolgálatra hív. És arra indít, hogy őrizzük magunkban a mobilitásra való készséget.
Tizenegykor mise kezdődik. Kosinsky Béla plébános arról beszél a prédikációban, hogy az Istennel az igazságban élhetünk. Ennek biztosítéka a szentségek vétele, a tanítás hallgatása, tanulmányozása, és az, hogy közösségben legyünk. Isten szeretete erősebb a bűneinknél, erősebb a halálnál, és feltétel nélküli.
Ebéd után három részletben, párhuzamosan háromszor nyolc előadás, műhely várja a vendégeket, a kínálat kivételesen sokszínű. Az összes előadó vagy szociális testvér, vagy a rend kültagja. Németh Emmát erről a sokszínűségről és a nap programjából kibontakozó összképről kérdezem. – Mindig nehéz arra a gyakran nekünk szegezett kérdésre válaszolni, hogy kik is vagyunk mi, szociális testvérek voltaképpen – mondja. – Mert karakteres sokféleség jellemez bennünket. Egyházi, társadalmi aktivitás, sokféle képzettség, tevékenység, a társadalom minden szegletében való jelenlét. Annak érdekében, hogy a mai kor sokféle kérdésére, igényére válaszolni tudjunk. Alapítónk, Slachta Margit szellemében a megelőzésre, a társadalom és a közszellem formálására koncentrálunk. A középpontban az emberi méltóság szolgálata van számunkra, a hitigazságokra a jobb élet és társadalom kialakításának biztosítékaiként tekintünk.
Berkecz Franciska Istennel a rákos betegségben című előadása arról szól, hogyan tapasztalta meg betegségének tizenkét évében Isten jelenlétét, gondviselő szeretetét. Mint a katekizmus is írja, a betegség az emberi élet legsúlyosabb megpróbáltatásai közé tartozik, és végességünkre emlékeztet bennünket. A napjainkat annak tudatában kellene élnünk, hogy mi az életünk célja. Van hivatástudatunk, vagy csak visznek az események? Azért élünk a földön, hogy megszülessünk az örök életre, Franciska számára ez a gondolat jött közel a betegsége révén. Az örök életre a halálon át lehet jutni – ez drámai felismerés. A betegség könnyen be tud zárni a félelembe, a magunkért való aggódásba. Futó Károly egyszer arra hívta fel Franciska figyelmét, hogy Jézus fontos parancsa a „Ne aggodalmaskodjatok!”. Ahhoz, hogy a hit szemével lássuk az életet, a rákos betegség hozzásegíthet. Ahelyett, hogy összenyomorítana, annak felismerését is adhatja, hogy Isten gyermekei vagyunk, aki gondoskodik rólunk. Imáinkban nem azt kéne tőle kérnünk, hogy mindenképpen gyógyítson meg bennünket, hanem azt, hogy ő dicsőüljön meg. Az üdvösség az igazi gyógyulás.
Erich Fromm szerint válságok, fejlődési krízisek sora az életünk, amelyek által érettebbek leszünk. Az öregkor legfontosabb értéke a bölcsesség, amely veszteségeink, korlátaink elfogadásában mutatkozik meg. Az öregség és a betegség közös pontja pedig az elengedés megtanulása, például bizonyos szerepeink elengedéséé.
Egy szociális testvér a fogadalmával átadja magát Istennek. Ez az, ami a betegség helyzetében radikalizálódik. A filippi levél szellemében, amely szerint „Krisztust akarom megismerni, és feltámadásának erejét, a szenvedéseiben való részvételt, hozzá hasonulva a halálban, hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra”.
Negyed háromtól Lénárt-Székely Tünde kültag egy hajléktalanszállón végzett munkájáról beszél. Arról, hogyan hat a szociális testvérekhez való tartozása a mindennapos tevékenységére, hogyan tud ezáltal valami többet belecsempészni. Ismerteti a hajléktalanságra vonatkozó törvényeket, rendeleteket, a különböző intézménytípusokat, és szállójuk mindennapjait is bemutatja. Meg a nehézségeiket, amelyek a kis dolgozói létszámból, a bajok súlyosságából, az egyes sorsok gyakori kilátástalanságából fakadnak. Aztán Slachta Margitot idézi, aki szerint „A társadalmi bajok oka a léleknélküliség. Mi szociális téren társadalmi reformokért és egy jobb világért küzdünk”.
Negyed négytől Vízvárdy Rita szociális testvér műhelyén veszek részt a kisgyermekek vallási neveléséről. Tettek és szavak: ezek révén adjuk át a hitünket. Tettekkel már akkor is, amikor a szavainkat a gyerek még nem értené. Emberi és vallási értékeket egyaránt közvetítünk: a kegyelem a természetre épít. Csak azt tudjuk átadni, amink van, csak olyan kapcsolatba tudjuk őket bevonni, ami számunkra is élő.
A hit átadásának módja az emmauszi tanítványok történetéhez hasonló. Figyeljük meg, hogy Jézus először csak kérdez: tudni akarja, hogy mi foglalkoztatja a tanítványait, és mire van szükségük. A hitről az egyéni igényekhez, kérdésekhez alkalmazkodva kell beszélni, a hitre nevelés nem valamiféle objektív tudásanyag átadása, hanem szülői-nevelői gyengédségünknek, gondoskodásunknak is benne kell lennie.
Fotó: Lambert Attila
Forrás: Kiss Péter/magyarkurir
