A pap- és szerzetesnövendékek hagyományos találkozóját február 17-én tartották Budapesten a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán. Az apostoli élet és imádság kapcsolatára rákérdező téma elgondolkodni hívott. Elkezdeni imádkozni, nem abbahagyni, és innen indítani minden tevékenységet – üzeni.
A több mint 25 éves múltra visszatekintő Unitas azon rendezvények közé tartozik, ahol a szünetek éppolyan fontosak a rendezvény sikerét tekintve, mint az előadások és műhelymunkák. Évek óta a magyarországi szemináriumok és szerzetesközösségek növendékei gyűlnek össze egy februári szombaton, hogy életüket érintő húsbavágó kérdésekről közösen gondolkodjanak, és lelkipásztori, szerzetesi életüket kísérő kapcsolatokat építsenek. Idén a vendégül látó intézmény a Sapientia Főiskola volt, de a rendezvény szervezését a domonkos nővérek vállalták fel. Jól dolgoztak. A résztvevőket ajándék várta, az egész épületben mindenütt a kiírások mellett nővérek is segítették az eligazodást, de a program is domonkos alapossággal, átgondoltsággal épült fel és valósult meg.
Várnai Jakab OFM, a Sapientia rektora sokak érzését fogalmazta meg, amikor arról beszélt, ünnep ez a találkozás, a hétköznapok sorában annak az alkalma, hogy a hivatásunk feletti örömet, és annak a tudatát, hogy az Egyház életének meghatározó része a Krisztusnak való személyes odaadottság és az ebből fakadó apostoli szolgálat, együtt éljük meg.
Deák Hedvig OP általános elöljáró a kapcsolatépítés fontosságáról beszélt: „Ti mindannyian húzóerő lesztek a jövő Egyházában. Aktív apostoli munkátokat nagyban segíthetik majd az itt szerzett ismeretségek, az itt megélt bizalom”.
A főelőadás az imaélet és apostoli szolgálat kérdéskörét tárgyalta. Kakucs Petra domonkos nővér ezt a pap- és szerzetesnövendékek számára alaptémát úgy tudta személyes vonatkozásokat segítségül híva kibontani, hogy rámutatott számos meghatározó dilemmára, s ennek révén nyújtott útmutatást. Egybeolvad vagy elkülönül a két tevékenység, mennyire fontos az ima során megélt érzelmi telítettség, mik lehetnek kapaszkodók ezen a nem könnyű úton, jól imádkozom-e, milyen szolgálatra köteleződöm el, milyen tévutakra vihet a rossz hozzáállás? – ezeken a kérdéseken át vezetve fogalmazta meg, mi a pap, szerzetes alapfeladata.
A zarándokúton való lét analógiája segítette a kérdések kibontásában: „Amikor első utamra indultam, a Kőszegről Mariazellbe vezetett zarándoklatra, sok kérdésem volt, melyekre a szervezőktől kapott válaszokat nem éreztem kielégítőnek, végigjárva az utat tudtam csak azokat megérteni”. Petra nővér arra biztatott, törekedjünk mindig arra, hogy az adott pillanatot a kezdet és a végcél távlatában lássuk. Választásainkban ne a nehézség-könnyűség legyen a kritérium, mert olyan útra vagyunk híva, ahol a Római levél megfogalmazásában arra kell törekednünk, hogy mi a helyes, mi a kedves Isten előtt, és mi a tökéletes. „Keressük ezt kitartással, örömmel és szeretettel!”
Előadása ennek az útnak az állomásait vette sorra. Elsőként azt határozta meg, mit kell magunkkal vinni. Ezeket axiómáknak nevezte: A meghozott döntéseket nem szabad megkérdőjelezni. Istennek nem szabad feltennünk a miért? kérdést, a napi személyes imát és szentmisét nem hagyhatjuk el, és a kialakított rendet meg kell tartanunk.
Az 1995-ben a domonkos rendbe lépő nővér 23 év tapasztalatát adta át. Beszélt arról, hogy az imaélet kialakítása gyakorlat kérdése. „El kell kezdeni, ésszel tenni kezdetben, nap mint nap folytatni, nemet mondva a könnyebb felé vinni akaró kísértésre, és a hűséges Isten kegyelme megadja a ráadást, az imát és tevékenységet bearanyozó örömet.
Petra nővér kitért az úton levés nehézségeire, és számba vette a kapaszkodókat. Ezek közé tartozik a lelki olvasmány, a Szűzanyával járt út, a szentgyónás és a böjt. A területekhez személyes élményeit fűzte. Szólt a lelki olvasmányok hatásáról az imára, Mária segítségének megtapasztalásáról élete leglehetetlenebb helyzeteiben, a gyónás felszabadító, megtisztító erejéről, az apró önmegtagadások fontosságáról.
Jól imádkozom-e? Ez a kérdés mindenkiben felmerül, és tévesen a megélt érzések függvényének tartjuk imánk sikerességét. Petra nővér ezzel szemben három ismérvet – ellenségszeretet, alázat, ima a világért – adott a kezünkbe a döntéshez, kérdésekkel vezetve a gondolkodást. Nőtt-e bennem a szeretet? Hogyan fogadom el a nekem nem tetsző helyzetben rendtársaimat? Alázattal élek-e, szeretettel tudom-e fogadni a figyelmeztetéseket? Tudok-e a napi teendőkön, közvetlen környezetemen túl látni?
Ezek a kérdések már átvezetnek az érem másik oldalára, az apostoli szolgálat gyakorlatára. Petra nővér az itt felmerülő csapdákra személyes példája alapján világított rá. Már tanítónőként lépett a rendbe, és szolgálatában is tanítani vágyott, de nem volt semmi biztosítéka, hogy ezt kapja majd feladatul. Még nem tett örökfogadalmat, amikor Erdélybe küldték, ahol cigány gyerekekkel kellett foglalkoznia, de ez sem volt tanítás. Ebben a szolgálatban jutott el arra a felismerésre: akkor is boldog ember lesz, ha nem fog tanítani. „Határtalan szabadság töltött el. Erre a szabadságra vagyunk meghíva.”
Ugyancsak csapda, ha csak saját erőből – „majd én megmutatom” – hozzáállással, és állandó dicséretet várva élünk. Helyes viszonyulásként azt fogalmazta meg, az éppen rám bízott feladatot kell a legjobb tudásommal végezni, és látni minden feladatomban az embert. Tudom-e örömmel és hálával élni hivatásomat? Istennel együtt vagyok-e jelen minden tevékenységemben? Ezekkel a kérdésekkel bezárult a kör, és visszajutottunk a kiindulóponthoz: az ima legyen számunkra az együttlét Istennel, a gyökér szilárdságát és éltető erőt adó lélegzőgyökér.
A nap fontos részét jelentették a fakultációk. Versegi Beáta Mária CB – A szentségimádás, Stift Zoltán atya – Sziénai Szent Katalin a szemlélődés és az apostoli élet egységéről, Deák Hedvig OP – A fogadalmak, Mészáros Domonkos OP – Imádság és apostolkodás a lelkipásztori életben, Petres Lúcia OP & Hernády Krisztina OP – Szent Domonkos 9 imamódja, Schnider Angelika OP – Az apostoli élet néhány vonása az evangéliumokban témakörben várták az érdeklődőket. Magyar Mirjam OP az elöljárói kört hívta beszélgetni.
A kerekasztal-beszélgetésben Kakucs Petra OP, Puskás Antal OSPPE, Csépányi Gábor, Ulrik M. Monika SSND válaszoltak Deák Hedvig OP mint moderátor és a résztvevők kérdéseire.
A találkozót szentmise zárta. A főcelebráns Várszegi Asztrik OSB pannonhalmi főapát mellett a szemináriumok elöljárói és a szerzetesközösségek hivatásgondozó papjai álltak az oltár körül.
Várszegi Asztrik szentbeszédében a nap legfontosabb üzenetére figyelmeztetett: Nem az a lényeges, mit tesz, hanem az, hogy ki a szerzetes, ki a pap. Az a személy, aki fenntartás nélkül, maradéktalanul átadta magát Krisztus szeretetének. A nap témájához kapcsolódva Jézust állította elénk: Jézus beosztotta idejét, nem racionalizált, mégis megvolt életének a ritmusa. Megvolt az elvonulás, a beszélgetés, a tevékenység ideje, és minden cselekedetét átjárta az Atya és az emberek iránti szeretet. Úgy, hogy ezt megérezték az emberek, tömegével jöttek hozzá. Tudták, érdemes őt hallgatni, mert az örök élet igéi vannak nála. A mi életünkben is meg kell hogy legyen az odaadás, munka és pihenés egészséges egyensúlya.
„Mindannyian meghallottuk Isten hívását, egyre jobban belenövünk ebbe a hívó és bennünket átalakító valóságba, és azt vállaljuk, hogy a benne megismert szeretetet közvetítjük a világ felé” – mondta a főapát. Egyszerű a feladat, szeretettel kell nézni a másikra. A hétköznapokban, az élet apróságaiban ezer lehetőség van, hogy ezt a szeretetet közvetítsük – mutatott rá a főapát arra, mennyire fontos az értékvesztett szavak világában a szeretettel teli hitelesség. „Elfogadni, befogadni, átalakulni a szeretetben” – ez az az út, amin haladnunk kell, ekkor tudunk másokat meghívni erre az útra – zárta szavait Várszegi Asztrik.
Fotó: Merényi Zita
Forrás: Trauttwein Éva/Magyar Kurír
