A mai szerzetesnők ízig-vérig modern személyiségek, miközben elkötelezetten élik a 15. zsoltár szavait: „Istenem vagy nekem, nincs más javam rajtad kívül.” Erről a megtapasztalásról ír Jónás Ágnes a Képmás Magazinban.
Minderről nekem fogalmam sem volt, ezért egyre csak sztereotípiák kergették egymást a fejemben, amíg meg nem érkeztem a riport helyszínére, Miskolcra. Dicsértessékkel köszöntöttem Krisztina és Petra nővéreket, akik a Szent Ferenc Kisnővérei egyszerű, kétszintes rendházában mesélni kezdtek arról, hogyan hagyták maguk mögött a világi életet.
Krisztina nővér Kőszegről származik, gyermekkorában nyolc évig a domonkos nővérekhez járt, így mindig természetes volt számára a szerzetesnővérek jelenléte. A nővérek szeretetét gyerekként Isten szeretetével azonosította, és megszületett benne az a gondolat, hogy ha az Isten ennyire szereti őt, akkor ő is ennyire szeretné Őt viszontszeretni. Egy féléves hivatástisztázó lelkigyakorlat után biztossá vált benne, hogy szerzetesi életformában szeretné Istennek szentelni az életét. A közösségbe lépés kezdeti időszakára így emlékszik vissza: „2014-ben költöztem be a közösségbe. Akkor Arlón kezdtem meg a jelölt időt. Határtalanul boldog voltam, mindent szívesen és lelkesen csináltam. Nem éltem meg lemondásként semmit. Mostanra már vannak nehezebb időszakok. De minden, amire azt tudnám néha mondani, hogy hiányzik, csupa olyan dolog, ami nem nélkülözhetetlen része az életemnek.” Bizonyára boldogsággal tölti el, hogy az Úr jegyese – de könnyedén megbékélt azzal, hogy sosem lehet párkapcsolata a szó civil értelmében? – kérdezem. „Pár évvel ezelőtt nagyon szerelmes lettem valakibe. Komolyan elgondolkodtam, hogy hogyan tovább, mi az én utam. Isten kegyelméből sikerült dialógusban maradnom a rendi elöljáróval ezzel kapcsolatban. Sok-sok imádság, beszélgetés, önreflexió segített a döntésben. Minden csöndben újraéledt bennem a mély vágy, amit a szerzetesi életforma iránt érzek.”
„Ha már egyszer megtapasztaltam a teljesség élményét, azt nem szeretném föladni semmilyen pillanatnyi fellángolásért. Számomra ez a hűség: visszatérni ahhoz, amire igent mondtam.”
Petra nővér, aki szintén a szerzetesrend miskolci házában él, általános iskolásként gyakran keveredett konfliktushelyzetbe kortársaival és felnőttekkel egyaránt – folyton úgy érezte, küzdenie kell az igazságtalanságok ellen. Amikor édesanyja megbetegedett, teljesen elfordult Istentől, majd 26 éves korától ismét el-eljárt vasárnapi szentmisékre.
1998 karácsonyán mély hívást érzett arra, hogy Istennek szentelje az életét. Ezt követően még több évig részt vett hivatástisztázó lelkigyakorlatokon, majd pedig azon kapta magát, hogy egyre gyakrabban jár Szent Ferenc Kisnővéreinek miskolci és bükkszentkereszti rendházába. „2002 augusztusában költöztem a közösséghez, jelenleg a rend gazdasági felelőse, az általános elöljáró titkára, jelöltfelelős, a miskolci ház pénztárosa vagyok. Külső szolgálatomat szintén Miskolcon, egy hospice-házban és egy idősek otthonában végzem. A kezdeti időszak számomra nehezebb volt, mint Krisztina nővérnek: szüleim és a húgom kísértek el a bükkszentkereszti rendházba, ebéd után kikísértem a családomat a buszmegállóba. Amikor felszálltak a buszra, a húgom könnyes szemmel nézett rám az ablakon keresztül, és akkor engem is elfogott a sírás. Visszamentem a rendházba, bementem a szobába és zokogtam.”
A külvilághoz a szolgálatokon keresztül kapcsolódnak
A szerzetesnők már reggel hattól talpon vannak, a napot imádsággal kezdik, majd következik a reggeli. Napjaik gerince a közösen végzett zsolozsma és a napi egy óra személyes imádság. Közösen imádkoznak még délben, és este együtt mondják a vesperást (a zsolozsma esti imádságát), valamint a kompletóriumot (a napi zsolozsma utolsó része). A vacsorát mindig közösen költik el, a délelőttök és a délutánok a fix napirendi pontokon túl munkával telnek.
„Miskolcon jelen vagyunk az általános iskolai hitoktatásban, idősek otthonában, hospice-ban, működik nálunk az Imádság Háza, imacsoportjaink is vannak. Bükkszentkereszten többek között falupasztorációval foglalkozunk, kántori szolgálatot látunk el, lelkigyakorlatokat kísérünk a Betlehem Lelkigyakorlatos Házban. Az arlói fiatalokat az Elfogadlak Alapítványon keresztül érjük el, kézműveskedéssel, játékokkal, sporttal, iskola utáni együtt-tanulással, lelki napokkal, önismereti és drogprevenciós alkalmakkal állunk rendelkezésükre” – avat be Krisztina nővér hétköznapi munkájukba. Ő lelkészségi asszisztensként is szolgál a Miskolci Egyetem Ökumenikus Egyetemi Lelkészségén, mellette tanulmányokat folytat Budapesten, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán.
A vasárnap délutánjaikat egyénileg alakíthatják, ezt Petra nővértől tudom meg, aki ilyenkor gyakran hallgat klasszikus zenét, megnéz egy-egy jó filmet vagy színházi közvetítést, olvas vagy sportol a pincében kialakított konditeremben. Bizonyára kiülhet az arcomra a döbbenet az utóbbi elfoglaltság hallatán, ezért a nővér gyorsan hozzáteszi, hogy a sport a közösség tagjainál egyáltalán nem ritka. „A legtöbben kerékpároznak, úsznak, jómagam általános iskolásként tornáztam és atletizáltam, ezt követően kilenc évig karatéztam. Szerzetesként tanultam meg úszni. Futni csak akkor szoktam, ha késésben vagyok, nagy ritkán pedig pingpongozom.”
„A kedvenc időtöltésem az, amikor sétálhatok és gyönyörködhetek Isten műveiben. Elnézem a napfürdőző madarakat, és elgondolkozom azon, milyen csekély dolog elég ahhoz, hogy az ember örüljön és Istentől megajándékozottnak érezze magát.”
Krisztina nővért nagyon érdekli a gasztronómia, gyakran néz ilyen jellegű műsorokat. Amikor arról kérdezem, hogy mi volt eddig a legvagányabb dolog, amit tett, mosolyogva azt feleli: „Minden napunk vagány, de az utóbbi idők egyik legmerészebb vállalkozása kétségkívül az volt, amikor közösségileg elrepültünk Izraelbe, a Szentföldre. És, ha már repülés… egyik nyáron néhány nővértársammal sárkányrepülőztünk is. Csodás érzés volt!”
Krisztina nővér néha rápillant okostelefonjára. Használhatnak ilyen kütyüket is? – kérdezem. Kiderül, hogy azok, akik letették első fogadalmukat vagy pedig örökfogadalmasok, használhatnak okostelefont, de persze az internetidő képzési szakaszonként korlátozva van. „Nagyon hasznos ez a kis kütyü, megkönnyíti utazásoknál a zsolozsma végzését, könnyen letölthetők a jegyzeteim, tanulni, olvasni tudok rajta, gyorsan tudok így hivatalos ügyeket intézni. Szeretek fotózni, a természetképeimből mostanság a miskolci Imádság Háza Facebook-oldalára gyártok idézetes képeket. Ha látok valami humorosat, szívesen osztom meg Insta-sztoriban, ráadásul nagyon szeretem a praktikus applikációkat. Használunk Facebookot, bár nem mindenki rendelkezik saját profillal a közösségben. Nekem van” – mondja kedves huncutsággal a hangjában.
Krisztina nővér szerint a digitális technológia új távlatokat nyit az evangelizációban, és a „menjetek el az egész világra” Jézustól kapott parancsa (Mk 16, 15) ma már kétségtelenül a virtuális világra is vonatkozik.
Kísértés és kiválasztottság
Úgy tűnik tehát, hogy legfőbb ideje felszámolni a szerzetesnőkkel kapcsolatos prekoncepciókat és sztereotípiákat. Ők is emberek, s éppolyan vagányak, viccesek, energikusak és innovációra nyitottak, mint mások. Kísértések őket is ugyanúgy érik, mint minket, csak míg mi az esetek többségében nem győzzük le, addig ők egy magasztosabb cél érdekében folyamatosan erre törekednek.
Búcsúzóul még arról kérdezem az apácákat, hogy mit jelent számukra Istent szolgálni. „Istent nem tudom közvetlenül szolgálni, csak a másik embernek nyújtott cselekedeteim által, ezért a szerzetesi élet számomra másokért élt élet” – mondja Petra nővér. Krisztina nővér szerint pedig a saját kiválasztottsága abban áll, hogy másoknak is megmutassa: ők is Isten kiválasztottjai.
Forrás és forrás: kepmas.hu
