Mi a boldogság? Mit jelent boldognak lenni? Sokszor tesszük fel hétköznapi életünkben a kérdést, amely már-már banalitássá válik a rögtön várt válasz elmaradásának csendjében. Mert a kérdésre adott felelet nem-elhangzása kétségbe ejt, és valójában leleplezi azt a törekvésünket, hogy elsősorban tudásra törekszünk, diszkurzív módon leírhatóvá akarjuk tenni, és így meg akarjuk ragadni a boldogságot, mintha pillangót szegeznénk gombostűre. Így mintha magának a kérdésnek a zárójelbe tételén fáradoznánk, nem engedve, hogy az megszólítson bennünket, hogy utat találva hozzánk, szívünkben kezdjen el dobogni. Hogy tehát valójában mi magunk váljunk kérdéssé, azaz: meg merjük engedni, hogy önmagunkra mint titokra tekintsünk, e titok minden gyönyörűségével és nehézségével, esetleg fájdalmával. Nem másról van szó tehát, mint az ismeretlenbe való belefeledkezésről, és annak elfogadásáról, hogy sokszor a kérdéseinkre adott válaszért meg kell küzdenünk, vagy engednünk kell, hogy az megszülessen szívünk csendjében.
Így a kérdésnek, mi a boldogság, szabadon hagyott „lüktetése” rávezethet bennünket éppen arra, amelyet olyannyira szeretnénk megtalálni, amelyet erőlködéseinkkel azonban elveszítünk szemünk elől. Talán szükséges valamilyenfajta eltávolodás is, a boldogság nem-keresése, hogy a kérdéssel szemben tanúsított szabadság, amely nem a megragadásra törekszik, végül megnyissa előttünk a horizontot.
Boldogok, akik élik és hirdetik az irgalmat. El-elgondolkodom e mondat értelmén, amely éppen titokzatossága miatt hív és vonz. Merek-e belefeledkezni, belemerülni ebbe a titokba? Könnyedén elfelejteni egy kicsit önmagamat, eltávolodni mindattól, ami voltam és ami vagyok, hogy helyet teremtsek az engem vonzó és felém közeledő titoknak? Minden találkozás voltaképpen erről a másikba való belefeledkezésről szól, a titoknak való odaadottságról, amelyre itt, Győrben is meghívást kaptunk.
Várakozás. Egy autóbusz-pályaudvar zajos lüktetése, hangok, színek és arcok sodrása. Egyszer csak felém lép valaki, meglátom a tekintetét, engedem, hogy megszólítottá váljak. A nyelvünk nem közös, mégis van mit megosztanunk egymással. Osztozunk a találkozóra való eljutás izgalmában, a busz és többi útitársunk megtalálásában, a készülődésben és várakozásban, és osztozunk a titokban is, amely talán nem csak a találkozó idejére köt össze bennünket. Talán éppen most jövünk rá, hogy mindig is kapcsolatban voltunk egymással, annak a „nem tudjuk minek” a kutatása révén, amely tértől és időtől független.
Utazás. Hullámzó napraforgómezők, szélmalmok – Szingapúrban nincsenek ilyenek. Izgalmas figyelni az arcokat, ahogyan belemerülnek a hegyek és erdők szépségének látványába, ahogyan a délutáni nap beragyogja a tájat, és egyfajta nyugalommal árasztja el a busz utasainak tekintetét. Már nem tudni, honnan ered a fényesség…
Érkezés. Csodálkozás és öröm, várakozás ismét, szobák, csomagok, kiáltások, újabb és újabb arcok, de mindezek mélyén otthonosság és nyugalom.
Elkezdődik az első este programja, a népek bemutatkozása. Ragyogó arcok vesznek körül, elszánt és vidám fiatalok, akik megosztják nemzeteik fájdalmát, mindazt, amiért imádkozni szeretnének. A Verbum Dei sajátossága, hogy minden találkozónak egy bizonyos szimbólumot választanak a szervezők, a mostani alkalommal egy még üres, vászonból és papírból alkotott, nagyméretű szív várt bennünket az Apor Vilmos Katolikus Iskolaközpont kápolnájában. Erre a szívre illesztették fel a bemutatkozó nemzetek országaik szalagját, amelyen egy-egy szó szerepel, kifejezve, hogy miért kérik Isten irgalmát. Magyarokként a vigasztalás kegyelmét kértük mindazért a sok fájdalomért, amelyet történelmünk során elszenvedtünk. A piros szalagok, amelyek az est végére teljesen körbevették a szívet, hirdetik számunkra Isten életet, igazságot, vigasztalást, megbocsátást, befogadást, reményt, együttérzést, önátadást, egységet és testvériséget ajándékozó irgalmát.
Mindannyian érezzük, hogy meghívást kaptunk arra, hogy jelek legyünk a világban, hogy hirdessünk egy láthatatlan titkot, amely rajtunk keresztül tud megnyilvánulni.
Székely János esztergom-budapesti segédpüspök a július 21-én, a győri székesegyházban a Verbum Dei férfi szerzetes-papjaival bemutatott szentmisében is erre bátorította és kérte az ünneplő fiatalokat: „Legyetek Isten szeretetének jelei!” – mondta, miután tanúságot tett amellett, hogy a szeretet az egyetlen, amit érdemes tenni az életben, amiért érdemes élni, és amit egy egész életen át kell tanulnunk. Szentbeszédében saját életének meghatározó pillanatait elevenítette fel, amelyek szorosan kapcsolódnak hivatásához. A hétéves fiú, unokahúgával németül beszélgetve a kislány kérdésére, „feleségül veszel engem?”, azt válaszolta, hogy nem, mivel pap leszek. A püspök elmondta, hogy nagybátyja, aki a kommunista hatalom elől menekülve telepedett le Németországban, nyelvet kellett hogy váltson, ami őt magát arra a gondolatra vezette, hogy ő életét annak adja, akinek a Szava örök. Isten szavát semmi nem homályosíthatja el – fogalmazott, majd életének egy újabb állomásaként elevenítette fel a ferences atyák katekéziseit, amelyeken lenyűgözte őt mind a szerzetesek bibliaismerete, mind magának a Szentírásnak a szépsége, Isten élő szava. Elmesélte, hogy akkor, ennek a lenyűgözöttségnek a hatása alatt, 14 évesen három hét alatt elolvasta az Ószövetséget, holott akkor még nem volt tisztában sem a történelmi háttérrel, sem a leírtak jelentésével. Mégis, ahogyan fogalmazott, egy kertben, a fa alatt, volt olyan, hogy napokig nem csinált semmi mást, csak olvasott. Éjszaka pedig, feltekintve a csillagos égre, úgy érezte, hogy Isten Szava felülről érkezik, a sötétségben és a legnagyobb megpróbáltatásban is jelen van.
Szavai a délutáni program során tett múzeumlátogatással kerültek összhangba, amikor a találkozó résztvevői a székesegyházat és Boldog Apor Vilmos püspök vértanúságának helyszínét keresték fel. Székely János mondanivalója, saját katonaságának idején szerzett tapasztalatai éppen arra világítottak rá, hogy a szeretet az, amely egyedüli erőként képes megvilágítani a sötétséget, ahogy történt ez az egyik karácsonyon. Katonatársát, aki intézetben felnőtt gyerekként soha nem kapott ajándékot, soha nem tapasztalta meg Isten személyesen felé irányuló szeretetét, a közös imádság alatt társaival együtt ajánlották fel ajándékként Jézusnak. Ez a gesztus lágyította meg az addig elzárkózó, másokat szidó ember szívét, aki az irgalmas Istennel találkozva megtért.
A püspök egy másik történetet is elmondott, amely a szavak nélküli, szolgáló szeretet erejére irányította a hallgatóság figyelmét. Szentbeszédének végén úgy fogalmazott: „Az irgalmasság az egyetlen, amely képes a gonosz útjába állni, amely megkötözi a gonosz hatalmát.” Arra hívott mindenkit, hogy engedjük megérinteni a szívünket az irgalom által, hagyjuk, hogy Isten rajtunk keresztül csodálatos dolgokat vigyen végbe, hogy a világ ámuljon rajtunk.
A szentmise felajánlása közben a találkozón részt vevő fiatalok országaik zászlóját tartották, amelyet az oltár elé helyeztek, azokkal a korábban rájuk írt szavakkal, amelyek kifejezik mindazt, amire az országoknak szüksége van. E gesztussal Isten irgalmára bízták azokat a nehéz helyzeteket, amelyek gyengítik a nemzeti és az országok közötti egységet is…
Belemerülni a titokba – szavak nélkül, engedve egy tekintetnek, hogy átjárjon bennünket: a nem-tudás boldogságában egyszerűen jelen lenni, együtt, egy családként, testvérekként. Ez az, amire a Verbum Dei megtanít, ahogyan arról Atango, egy Kamerunból származó misszionárius tett tanúságot: azért vagyunk itt, hogy testvérekként megtapasztaljuk, milyen együtt lenni, megtapasztalni az irgalmat, és élni az igazságot, a vigasztalást, a megbocsátást, a befogadást, a reményt, az együttérzést, az önátadást, az egységet és testvériséget – mindazt, amit első este a Jézus szívét szimbolizáló kartonra helyezett szalagokra írtunk.
Élni és hirdetni az irgalmasságot – boldogságra lelni ott, ahol vagyunk, abban a jelen pillanatban, amely titokzatosan tárja fel előttünk önmagát, és válik ajándékká, ha befogadjuk.
Fotó: Merényi Zita
Forrás: Várkonyi Borbála
további információ a Verbum Dei közösségről: http://verbumdei.hu/wp/?page_id=499