Az Isteni Szeretet Leányai Kongregációt Lechner Franciska alapította 1868-ban Bécsben. Az Osztrák-Magyar Monarchia területén gyors növekedésnek indult közösség 1870-ben Magyarországon is megtelepedett. Emlékévvel ünneplik alapításuk 150. évfordulóját. December első hetében volt vendég náluk a Magyar Kurír szerkesztősége.
Piroska nővér az utcára is kijött, hogy könnyen megtaláljuk Viola utcai házukat. Teréz nővérrel fogadnak minket, hogy megismertessék velünk az Isteni Szeretet Leányai Kongregáció életét, közösségük ugyanis ebben az évben ünnepli alapítása 150. évfordulóját.
Az 1868-ban Lechner Franciska által alapított rend 1870 óta van jelen Magyarországon. A rendeket betiltó kommunista hatalomátvétel 256 rendtaggal működő húsz rendházukat, hat közép- és hat általános iskolájukat, valamint négy óvodájukat záratta be. A nővérek a szétszóratás negyven éve alatt is őrizték hivatásukat, és rendszerváltás után a nők nevelésére irányuló karizmájuk jegyében újrakezdték szolgálatukat. Az első bátor közösség Ipolytölgyesen kezdett dolgozni 1989-ben. „Ahol tudtunk segítettünk. Óvodát vezettünk a dolgozók és a falu gyermekei számára. Elláttuk a templom gondozását és a szomszéd falu, Letkés hitoktatását” – írják le az újrakezdést. Ma kollégiumokat tartanak fenn a fővárosban lányok számára.
A nővérközösség létszáma mára nagyon megfogyatkozott; a tartományfőnök, Kovács Piroska Mária nővér és a Viola utcai kollégiumot vezető Menyhárt M. Teréz nővér a legfiatalabbak, ők vannak egyedül kilencven év alatt. A többiek, két nővér kivételével, a rend sashalmi házában, közösségben élnek.
Életükkel a budapesti kollégiumban ismerkedünk. Körbevezetnek a nagy gonddal rendben tartott házban, megmutatják a kollégiumi szobákat, a lányok ebédlőjét, tanulóját; bevezetnek a kápolnába, és megnézzük a télre készülő kertet. Végül a nővérebédlő-konyhában beszélgetünk.
„Álláshalmozók vagyunk” – mondják nevetve. Piroska nővér a rend és a ház vezetésének feladatai mellett mindenes, a konyhai teendőket is ő látja el, Teréz nővér pedig a kollégium vezetője, adminisztrál, lelkivezető és hittanár, mellette kertész.
Piroska nővér még titokban, magánfogadalommal kezdte elköteleződését; a negyvenes éveiben járó Teréz nővér a rendszerváltás után lépett be a közösségbe. Nem tagadják, egyikük sem erre készült. Ahogy megismerjük életüket, megértjük: szerzetesnek lenni azt jelenti, Jézust akarjuk követni, elfogadva azt az élethelyzetet, azt az utat, amit kapunk. A nap végére az is világossá válik, ez nem jelent sem önfeladást, sem a kiteljesedésről való lemondást. „A belépést követően hittanári végzettséget szereztem, szerettem tanítani. Szomorúan éltem meg, hogy iskolai keretben nem taníthatok, másutt kell helyt állni. De elsősorban szerzetes vagyok, abba a feladatba kell beleállni, amit Jézus mutat” – mondja Teréz.
„Több hivatást neveltünk, családanyáknak, más rendeknek, és most is hivatásokat kísérünk, Jézushoz. Megtisztelő, hogy a célhoz segíthetjük őket” – mondja szomorúsággal is a hangjában Teréz nővér, aki tudja, közösségük jelenlegi helyzetében nem tudnak egy belépőnek a fiatalok által ma kívánt perspektívát kínálni, és a jövőjük is bizonytalan itt Magyarországon. A fiatalok, akikkel mélyebben is beszélt, gyakran biztos közösséget, biztos állást, szakmai teret, ahogy ők nevezik, perspektívát szeretnének. „Az egyháztörténelemre szerintem nem az a jellemző, hogy ez a fajta emberileg biztosnak mondott perspektíva adott lett volna a szerzetesnek” – mondja Teréz nővér.
„Így pedig belépők hiányában a magyar tartomány sorsa forog kockán” – mondja Piroska nővér.
A nemzetközi szinten csaknem minden kontinensen tizenkilenc országban aktívan jelen lévő rendnek Magyarország még önálló tartománya. „A generális anya és a rend vezetése tiszteletben tartja azt a jelentős múltat, ami mögöttünk van, és reméljük, támogatásukkal meg tud maradni a magyar jelenlét” – mondja Piroska nővér. „De teljesen bizonytalan, hogyan döntenek sorsunk felől.” A rendben évek óta „hirdetik” a magyarországi misszió lehetőségét, de eddig – a nyelvi nehézség miatt – nem volt vállalkozó nővér.
Addig is a nővérek teszik a dolgukat. „Ajándékkapcsolatok – egymás felé építkezünk, keressük más szerzetesekkel és világiakkal a kapcsolatot. A rendeket általánosan sújtja az utánpótlás hiánya, fontos, hogy közeledjünk egymáshoz. Nekünk több renddel jó az együttműködésünk, azt látjuk, szükség van a mi tapasztalatainkra is. Sok barátunk van, családok, egyedülállók, akik mellettünk állnak. Sokan számítanak az imáinkra, ezzel és a beszélgetéssel tudjuk viszonozni a nekünk nyújtott segítséget.”
Karizmájuknak megfelelően a határokon élő, kiszolgáltatott emberek segítése a feladatuk. Olyanokhoz szól a küldetésünk, akiket még vissza lehet hozni – mondja Piroska nővér. Az alapító, Lechner Franciska, ez az Isten- és emberszeretettől égő nő ezt tartotta szem előtt. Kezdetben a cselédlányokkal, árva gyerekkel foglalkoztak, amiből fokozatosan kinőtt a lánynevelés, az iskolák és óvodák.
A rendszerváltáskor először Ipolytölgyesen szolgáltak, egészen 2007-ig a nővérek, a jelenlegi kollégiumokat a közel negyven egyetemistával 24 éve tartják fenn. Nem könnyű a feladat, egy mai egyetemista nem szívesen vállal kötöttséget, meghatározott napirendet, és sokuknál a vallásos alapok is hiányoznak. Teréz nővér azt tekinti feladatának, hogy utat találjon hozzájuk az örömhír. „A hitben szegényeket kell befogadnunk” – mondja Teréz nővér.
A kollégium életének fontos eseményei az egyházi év ünnepei, járnak kirándulni, közös szentmiséik, imaóráik vannak, és sokat ad a lányoknak a kollégium nyugodt légköre, az otthonosság, a rend. „Impulzusokat adunk, közvetítetünk programokat. Nagyon figyelni kell arra, mi az, ami már sok” – meséli Teréz nővér. A kollégiumban nagy a fluktuáció, a lányok sokszor csak egy évet töltenek náluk. Egy évre szerződnek, felvételi beszélgetésen egyeztetik, kinek mi az elvárása. „Fontos, hogy előttük élünk, hogy megszólíthatóak vagyunk” – határozza meg a lényeget Piroska nővér.
A rendhagyó, két nővéres közösség napirendje sem hagyományos kolostori. Már a reggel is egészen más: „Régen, a megszokott nyugodt reggelből mentünk munkába. Két nővér miatt nem rendelhetünk ide egy atyát misézni, nekünk kell elmennünk. Hónapok óta fontos ajándék számunkra, hogy Ruppert József piarista atya segítségünkre jön: heti két alkalommal szentmisét mutat be a kápolnánkban, nagyon hálásak vagyunk neki, s természetesen a Gondviselésnek. A többi napon futunk szentmisére, benne vagyunk a városi életben, zaklatottabb reggelben kell megtalálni a csendet. Rugalmasnak kell lennünk, mert adott esetben a szentmise, zsolozsma mellett be is kell reggel vásárolni” – írja le Teréz nővér a világi emberétől alig különböző kereteket. De rögtön hozzáteszi: így több a találkozási felület az emberekkel. Ahhoz, hogy válaszolni tudjunk, nekünk is nyitottak kell lennünk. Megértettük, nem cövekelhetünk le egy feladatnál, reagálnunk kell arra, mi a környezetünkből ér minket. Isten szeretetét láthatóvá tenni a világban – ezért vagyunk.
Fotó: Merényi Zita
Forrás: Trauttwein Éva/Magyar Kurír
