Apácák illegalitásban
„Szomorú rakomány. Hivatásuktól megfosztott, néma szerzetesek, négy könnyező apáca. Két szuronyos őr a kocsi farában. Elöl szintén. Tizenkettőt ütött, mikor a rendőrség előtt megálltunk. Utána út a messzeségbe. Internáltak vagyunk” – írta később egyikük a visszaemlékezéseiben.
A szétszóratás évei, sőt évtizedei kezdődtek el számukra azon a napon. Az egyház vezetői igyekeztek a szerzetesek számára menekülési útvonalakat biztosítani, javaslatot is tettek arra, hogy a kormány tegye lehetővé, hogy ezek az „osztályidegen elemek” a rendek feloszlatása nélkül szabadon külföldre távozhassanak. Rákosi viszont úgy döntött, hogy a szerzetesek közül „a kormány lehetőleg egyet sem gondol kiengedni.”
Az apácák a közösségi életük megtartására a rendet helyettesítő életformákat választottak. Olyan életterekben vállaltak feladatot, amely hasonlított a zárdai élethez, és az együtt maradást, összefogást tartották túlélési stratégiájuk legfőbb eszközének. Sokan közülük titokban követték a régi szerzetesi életük napi beosztását, a rendi szokások szerint imádkoztak, és továbbra is betartották szerzetesi fogadalmukat. A hűség a fogadalomhoz veszélyes és kockázatos is volt, besúgók figyelték a lépéseiket, mégis előfordult, hogy új tag csatlakozott a régiekhez, vagy teljesen új közösség kezdte el működését. Ez a panellakásokban és albérletekben működő titkos szövetség azonban kívülről, egy fiatal lány számára láthatatlan és teljesen elérhetetlen volt.
Erzsébet disszidál
Váli Erzsébet – vagy ahogy a családja és későbbi rendtársai hívták: Tücsök – 1971-ben egy 27 éves, csöndes, farmernadrágos fiatal tanítónő volt. Édesapja orosz hadifogságban halt meg 1946-ban, amikor ő még a második életévét sem töltötte be. Édesanyja tanítónőként dolgozott, 25 éves korára kétgyermekes özvegy lett. Erzsébet az ostrom heteit lenn a pincében, csecsemőként alig élte túl, később pedig az óvodában tetűveszély miatt meg kellett kopasztani a „vörös hajú angyalkát”. Kisgyermekként cserfes volt, órákon át énekelt akár a villamoson is.
Naplójegyzetekből tudjuk, hogy bátyjával, Váli Dezsővel életük egy pontján szobát cseréltek, az általa nagyon kedvelt apró udvari cselédszoba helyett megkapta a térre nézőt – hátha jönnek majd hozzá az udvarlók, vélte édesanyjuk –, majd később visszacserélték a szobákat.
Kertészeti technikumot végzett, és egy illegális bencés cserkészmozgalom tagja lett, amelynek pap-vezetője a „klerikális tevékenysége” miatt később két évre börtönbe került. Amikor tanítóképzőbe kezdett járni, két évig nem járt templomba, a marxista oktatás hatására megingott a hite, ezalatt édesanyja vasárnaponként titokban még egy misét hallgatott helyette. Tanító lett, zárkózott, komoly nő. Egy németországi útja alkalmával kolostorban lakott néhány hétig, és miután elhívást kapott, új utakat keresett magában.
Megtérése csendes és minden feltűnéstől mentes volt, néhány hétig mintegy láthatatlan habitust, szerzetesi ruhát viselt, és otthon érezte magát benne. Kevesen váltottak akkoriban hazát olyan lelki háttérrel, mint ő. Itthon senki nem tudta, mi zajlik a lelkében, mire készül, és mindenki számára váratlanul milyen döntést hoz meg az 1971-es évben. Egy este vacsorakor egyszerű szavakkal elmondta, hogy másnap elmegy, disszidál Ausztriába, apáca lesz. Bátyja leszaladt a boltba egy üveg pezsgőért, hogy döntését megünnepeljék, bár soha nem ittak addig semmilyen alkoholt.
19 év az Alpokban
Erzsébet turistaútlevéllel lépett ki az országból egy augusztus eleji napon. Szándékait a hazai hatóság előtt titkolnia kellett. Egy ausztriai, határmenti kolostort szeretett volna választani, ahonnan „átlátni Magyarországra”, de végül a salzburgi Nonnberg bencés apácakolostorba lépett be. A szemlélődő szerzetesi létforma vonzotta.
A disszidálást a helyi hatóságok mindig igyekeztek megtorolni az itthon maradt családtagokon, ha mással nem, hát a kérelmek és járandóságok megtagadásával. Három év múlva Erzsébet bátyja, a festőművész Váli Dezső itthon azért nem kapott útlevelet, mert húga disszidált, ám ő nem adta fel, fellebbezett a döntés ellen, és megígérte, hogy ő nem hagyja el az országot: „Most lett Buda egyik legszebb műterme az enyém, bolond lennék itt hagyni. Meg amúgy is nagyon jó kis ország ez. Írásba adom” – írta naplójába, és végül megkapta az útlevelet.
Erzsébet Nonnbergben a kertészetben és a gazdaságban dolgozott, majd idős apácákat ápolt. Hét évvel később tette le az örökfogadalmat. Apátnője a saját rendi nevét, az Ancillát adta neki, és nagy reményeket fűzött hozzá. (Ancilla azt jelenti, szolgálólány – arra emlékeztet, hogy Szűz Mária az Úr szolgálólányának nevezte magát az angyali üdvözletkor.) Cellájában néha magyar népdalokat furulyázott imaként az Úrnak, és úgy tűnt, hogy Ancilla az Alpok lábainál éli majd le az életét.
A rendek újraindításának lehetőségétől a magyar kormány 1989-ig következetesen elzárkózott, ám augusztus 30-án erős kényszer hatására visszavonták a korábbi korlátozásokat. A szerzetesrendek újjászervezése akkor már javában zajlott, a szétszóratásban és külföldi emigrációban élő magyar apácák is hittel várták az újrakezdést. A döntés az lett, hogy minden olyan szerzetesrend újraindulhat, amely legalább három tagot számlál. Ancilla ebben az évben Pannonhalmán járt, német–magyar tolmácsként hívták meg egy újoncmesteri konferenciára. A magyar szerzetesrendek új lehetőségeit látva nagy vágy ébredt benne arra, hogy magyar földön közösséget alapítson, újraindítsa a bencés nővérek magyarországi ágát.
Hazatérés küldetéssel
Egy belső rendi megállapodás keretében 1990-ben, 19 külföldön töltött év után hazajöhetett. A rendi megállapodás lényege az volt, hogy bár apácaként a helyben maradás kötelezettsége vonatkozott rá, de ha Magyarországon visszaállítják a női bencés rendet, Ancilla Magyarországra költözhet. Ezt a speciális, belső áthelyezést még a Vatikán is jóváhagyta.
Ancilla tehát hazajött az édesanyjához, és tovább tervezett csöndesen és alázattal. Saját magának tett fogadalmat, hogy ha a körülmények lehetővé teszik, ha szabad lesz az ország, akkor újra meghonosítja a nagy történelmi hagyományokkal rendelkező bencés női rendet, amelynek Szent István felesége, Boldog Gizella királyné Esztergomban zárdát alapított, s tagja volt az a Caritas nővér is, akinek tanácsára Szent László kegyelmet adott a trónkövetelő Salamonnak. A török hódoltság és a reformáció idején azonban a rend megszűnt az egykori Magyar Királyság területén.
Erzsébet, azaz Ancilla nővér egyszer csak megkérte a bátyját, hogy vegye ki a bankból az ő négymillió forintját, amit németországi és belga támogatóitól kapott a rend újraindítására, és vigye át a ferencesekhez. Váli Dezső barna tarisznyája dugig volt angol fonttal, és később úgy emlékezett vissza erre az epizódra, hogy szerette volna valakinek megmutatni, megosztani ezt az élményt, mert nem látott még annyi pénzt egyben soha, tarisznyában meg végképp nem. Ancilla viszont másképp gondolkozott a pénzről, mint a civilek: ő Isten eszközének tekintette azt az ember kezében, és így is járt el vele. Jól sáfárkodott a talentumokkal. Nem aggódott előre azon, hogy tervéhez, a kolostorépület kivitelezéséhez honnan szerez majd szaktudással rendelkező mestereket, hanem elkezdte a feladatot az elejétől, és haladt tovább előre. 72 helyet nézett meg az országban, amikor az új rendház helyét kereste.
Ancilla először Bélapátfalvára költözött, ott próbált kolostort építtetni, ehhez megkapta volna az egri érsektől a helyi templomot, de a szomszédos hegyen egy hangos kőtörő üzem működött, ami keresztülhúzta a terveket. Végül Kaposszentbenedeken, a Szent Benedekről elnevezett településen állapodott meg. Megrendelt Finnországból egy kolostort…
A Békesség Kapuja
Az előre gyártott elemeket két kamion hozta, a kolostor lappföldi festetlen fenyőből épült, és belső kertes kerengővel ellátott, 20 személyes, kétszintes épület lett. Kívülről lefestették a fából készült falakat, de belül az eredeti, natúr állapotban hagyták – ez mára sajátos eleganciát kölcsönöz a belső térnek, hiszen a fa az évek folyamán természetes folyamatok révén megérett, csakúgy, mint az épületet létrehívó gondolat. Az épület a Porta Pacis (Békesség Kapuja) nevet kapta.
Két novícia élt mellette egy ideig, de rendtársak végül nem csatlakoztak hozzá. Osztrák és német ismerősei továbbra is segélyezték, ő pedig fuvolát, hittant és németet tanított a gyerekeknek. A falu lakói elfogadták őt, szellemi-lelki vezetőjükké vált, és a környék élete a hatására lassan megváltozott: idősödő élettársak házasságot kötöttek, a gyerekeket síelni, nyaralni vitték, esküvők és keresztelők váltották egymást. Ancilla nővér biciklis, később piros kocsis alakja rendre feltűnt a városban is: hol apácaruhában, hol szoknyában és kardigánban, de a fején mindig fityulát viselt. Ügyeket intézett, vásárolt – ahogy a szükség hozta.
Néhány évvel az alapítás után Alzheimer-kór tünetei mutatkoztak rajta, amelynek következtében 2011 nyarán, 67 évesen Pannonhalmára került az egyházi szeretetotthonba. 2022. február 27-én, életének 78., szerzetességének 50. évében halt meg. Utolsó kérése az volt, hogy a ház nevét tartsák meg, és az egyszerű, de melegséget sugárzó épület maradjon egyházi működésben.
A Békesség Kapuja ma is lelkigyakorlatos házként működik. Kaput nyit azoknak, akiknek csendre, elmélyülésre, újrakezdésre van szükségük. Az elmúlt években új épületrészekkel bővült, óvják, csinosítják.
„Húgom a láthatatlan látható jele” – írta korábban Ancilláról testvére, Váli Dezső. „Harminc éve ugyanazt csinálja. Azt mondja, nem volt még két egyforma napja. Az önkéntes korlát az igazi szabadság”.
Szerző: Csongor Andrea
Fotó: Váli Dezső
Forrás: kepmas.hu
