– Provinciálisként hogyan őrzöd meg a lelki élethez, az imádsághoz szükséges teret, időt, alkalmakat?
– Talán az idő múlása is hozza, de egyre korábban ébredek reggelente. Az ébredés utáni csendes órák nagyon fontosak, ilyenkor még nem a napi teendők foglalkoztatnak. Előveszem az aznapi evangéliumi szakaszt, és elfogadom a Jóisten meghívását, hogy indítsuk együtt a napot. Az evangéliumon keresztül az Isten irányban tartja a figyelmemet. Olyan, mint éjszakai vezetéskor az autópályán a hosszúfény. Távlatot ad. Az esti csendben pedig visszatekintek a napra. Együtt értékeljük a napot.
– Eddig hány jezsuita közösség tagja voltál? Miként éled meg, hogy időnként nagyon más feladatokra kapsz elhívást?
– Közel tíz közösségnek voltam eddig a tagja, voltak köztük kisebbek és nagyobbak, magyarországiak és külföldiek, de a hangsúly számomra nem ezeken van, hanem azon, hogy közösségben éltünk. Persze a mobilitás is fontos egy bizonyos pontig, hisz idősebb korban már az sem olyan magától értetődő. De a rugalmasság, az elfogadás – ami pont annyira szükséges a befogadó közösség részéről is, mint az újonnan érkezőtől – határozza meg, hogy mennyire lesz jó az együttélés, legyen az bárhol is.
Ez elengedhetetlen, mert a közösségben igazodni kell egymáshoz. Nem mindig úgy van, ahogy én akarom és amikor akarom. Figyelni kell egymásra, hallani kell egymás mondanivalóját. Aztán minden közösségnek van egy elöljárója, aki adott esetben dönt. Sosincs úgy, hogy minden döntéssel egyet tudnék érteni, de valamilyen módon el kell tudnom fogadni, igazodnom kell hozzá.
Ignácnak és az első társaknak, akikre szívesen hivatkozunk, szintén kihívást jelentett ez, hiszen a leghosszabb ideig azon gondolkodtak, tanakodtak és imádkoztak, hogy kiválasszák maguk közül, ki az, akinek engedelmeskedni fognak. Mindezek lehetőséget adnak arra, hogy folyamatosan formálódjon az egyén és a közösség is. Ráadásul a közösség lehetőség arra is, hogy együtt imádkozzunk és Istent is együtt hallgassuk.
– Székelyudvarhelyen születtél, éltél Tajvanon és Londonban is, az utóbbi években Dobogókőn laktál, és a hivatásod most ismét nagyvárosba szólít. A jezsuiták jelszava szerint hogyan tudod megtalálni Istent mindenben – a természetben és egy metropoliszban?
– Istent éppen olyan könnyű megtalálni egy kis csendes településen, mint egy metropoliszban. Mindkét helynek megvan a maga Istenhez vezető útja, de a veszélye is. Első reakcióként talán azt mondanánk, hogy könnyebb egy kis csendes településen megtalálni, hiszen a csend, béke, nyugalom mind-mind segít az Istenre való hangolódásban. És ez így is van. De ezzel is óvatosnak kell lenni, hiszen egy ilyen helyen könnyen átcsúszhatunk a magunk körül forgásba, közben meg azt hisszük, hogy a Jóistenre figyelünk.
A metropolisz sürgő-forgó mindennapi zűrzavarában pedig ott a veszély, hogy nehéz meghallani az Isten hangját, mert annyiféle hang ér el bennünket, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik köztük. És Isten ugyebár csendben és gyöngéden viszonyul az emberhez. De szólhat a metropolisz emberein keresztül is, akik különféle élethelyzetben vannak. Legyen az egy hajléktalan vagy utcagyerek. Vajon Isten mit mond rajtuk keresztül nekünk?
– A projekt jezsuita felelőseként végigkísérted az épület felújítását, a majdani megnyitás előkészületeit. Mivel járt ez a munka, és mivel gazdagodtál általa?
– Még mindig kísérem, hiszen nincs kész. Talán a legfontosabb, amit tanulok, hogy egy ilyen nagy léptékű építkezés pont olyan komplex és sokrétű, mint az élet. Istenen kívül nincs más, aki egy személyben mindent átlátna és képes volna tökéletesen kormányozni. Nekünk a Földön az a feladatunk, hogy mi, különböző képességekkel és szakértelemmel rendelkező emberek, amennyire lehet, próbáljunk meg együtt tervezni, gondolkodni és dolgozni, hogy létrehozzunk valami értékeset. Hihetetlenül nagy tisztelet és őszinte megbecsülés van bennem a csapatom tagjai iránt, akik kitartó kemény munkával viszik az építkezést és a megnyitás előkészületeit. Ha nem tennék oda magukat becsületesen és tisztességesen, ennek a projektnek nem volna sikere. Köszönet és hála értük!
– Hogyan élted meg provinciálisi kinevezésedet, miként tekintesz a váltásra a „pilótafülkében”?
– Amikor repülőre szállunk, valamilyen formában bizalmat szavazunk a pilótának, a segítőinek, akik az irányítótoronyból könnyítik a felszállást és az eljutást a célba. És a pilóta felelősségteljességére is számítunk. Én is érzem a rendtársaim és a Generális atya bizalmát, és érzem a felelősséget is.
– Beiktatásod után egyik ajándékként vezetéselméleti könyvet kaptál Attila hun vezér vonatkozó gyakorlatáról. Milyen elvi és gyakorlati megfontolásokkal készülsz a feladatodra?
– Többféle humoros és sokatmondó ajándékot is kaptam. Köszönet érte sociusomnak, vagyis a provinciális segítőjének, Koronkai Zoltánnak. Az Attila hun vezér könyv csak az egyik. A másik egy iránytű, a harmadik egy hatputtonyos Tokaji aszú. A vezetés tanulmányozására Attila könyve mellett azért a Társaság dokumentumai is segítségemre lesznek. Az elmúlt években magam is vettem részt különböző vezetést tanító és magyarázó kurzusokon külföldön és idehaza. Egy dolgot megtanultam: aki csak ezen modern vezetéselméleti modellekbe kapaszkodik, annak nehéz lesz megérteni azt a nagy igazságot, amit a jezsuita Rendalkotmányban olvashatunk a vezetésről: „A Társaságban a kormányzás legyen mindig lelki. Az elöljárók rendtársaikat inkább éleslátású szeretettel vezessék, mintsem külső törvényekkel.”
A második ajándék egy iránytű. Iránytűt sok helyen használt az emberiség főleg a múltban, amíg nem volt precíz térkép vagy GPS. Mostanra az emberiségnek nagyon sok iránymutatója lett, és mégis, vagy pont ezért, még inkább szükséges, hogy rá-ránézzünk a belső iránytűnkre, hogy lássuk, az Isten felé tartunk-e, vagy ellenkezőleg, távolodunk Tőle.
A harmadik ajándékot, a hatputtonyos Tokaji aszút a konzultorokkal, a tanácsadói testület tagjaival szándékozom elfogyasztani. A provinciálisi szolgálat hat év, hat puttony…
– Hogyan éled meg, hogy – egyik fogadalmatok jegyében – eddig neked kellett engedelmeskedned az elöljáródnak, és most fordult a kocka? Milyen a jó, Istennek, embernek tetsző engedelmes lelkület?
– Érdekes a magyar szólás, hogy „fordult a kocka”, mert arra használjuk ugyan, hogy valami megváltozott, de a jelentésében az is benne van, hogy a jó rosszra vagy a rossz jóra fordul. Erről itt szó sincs. Ezért inkább átrendeződésnek nevezném, ami történt. Ugyanis én is engedelmességgel tartozom a Generális atyának, ő pedig a Rendgyűlésnek engedelmeskedik bizonyos kérdésekben. Sőt, Jézus is engedelmes volt. Belesimult az Atya akaratába!
Az engedelmességet tanuljuk. Nem következik be azzal, hogy a noviciátus két éve után leteszem a fogadalmat, és akkor onnantól engedelmes vagyok. Az engedelmesség „lelkisége” mögött egy készenlét áll, vagyis hogy kész vagyok menni, ahova küldenek az elöljáróim, mert bízom bennük, bízom abban, hogy oda küldenek, ahol a Jóisten ügyét a legjobban szolgálhatom.
Küldhető leszek, mert szabad vagyok bensőleg. Szabad vagyok, ha nem ragaszkodom egy jó és megszokott helyhez, amit már ismerek és otthonosan mozgok benne. Szabad vagyok, ha képes leszek kimozdulni egy budapesti szerzetesi miliőből és az ország szegényebb részére is elmenni, vagy akár határon túlra is, vagy más kultúrákba, ha erre kérne a legfőbb elöljáró.
Az egyik elöljárói képzésen úgy fogalmaztak, hogy akinek az engedelmességgel folyamatosan baja van, ott a többi fogadalommal sincs minden rendben. Picit olyan, mintha az engedelmesség fogadalma volna a kulcs a többihez. Hiszen az engedelmesség az otthon- és a stabilitásérzésünket teszi próbára, és a komfortzónánkat feszegeti. Ám egy jezsuitának a stabilitás és az otthon nem másból, mint a Jézussal való kapcsolatból táplálkozik, és az független helytől és feladatoktól. Ez az engedelmességi fogadalom lényege, bizalom az elöljáróim és teljes odaadottság Isten iránt. Az pedig, hogy a rendben ki milyen pozíciót tölt be, mindig változik.
Forrás és fotó: jezsuita.hu
