Izsák atya gyakorlott lelki segítőként rögtön a monostor műemléki- és természetvédelmi oltalom alatt álló kertjébe invitál egy derűs, kora tavaszi napon, s az interjú egy peripatetikus séta keretében történik. Bár ez a kifejezés a görög filozófiából származik, de mivel szó szerint körbesétáltuk a kertet, többször is, talán itt is helytálló. Különösen, hogy közben hogy, hogy nem, az interjú tanítássá vált, amelynek legfőbb üzenete számomra az volt, hogy az erdő a kiengesztelődés helye, a természetjárás pedig az arra fogékony lélek számára erről is szól.
A keresztény bibliai lexikon szerint a kiengesztelés az a folyamat, amelynek során két fél a megromlott viszonyát helyreállítja.”A kiengesztelés mögött az embernek az a felismerése áll, hogy Istennel szemben mintegy az adós viszonyába került, s így benne bűntudat alakul ki. A kiengesztelés módja vallástörténetileg széles skálán jelenik meg, amely a mágikus-mechanikus cselekményektől a spirituális-etikai magatartásformákig terjed.” A két fél közötti egészséges, tartós kapcsolatnak tehát elengedhetetlen feltétele a hibáját nagylelkűen beismerő és azt készségesen jóvátenni igyekvő lélek. Gyönyörű gondolat, amely kifejezetten közel áll hozzám, különösen, ha belevesszük a Teremtés védelmét, amely a természetjárás kapcsán adja is magát. Sajnos bőven lehet bűntudatunk a teremtett világgal szemben, s jó lenne, ha erre a természethez való kapcsolódás során egyre többen döbbennének rá, és ez sarkallna egyre több embert cselekvésre.
De nézzük, hogyan vezetett idáig a beszélgetés!
Miben áll a keresztény hit és a természet, illetve a természetjárás kapcsolata?
Remete Szent Antal, a szerzetesi mozgalom elindítója volt az egyik első ismert keresztény remete, aki mindenét eladta, hogy Jézust remeteként kövesse. Van egy történet róla, miszerint egyszer meglátogatta egy filozófus, s azt kérdezte tőle: „te atya, hogy van, hogy a könyvek (Szentírás) vigasztalása nélkül élsz itt a sivatagban? Nem vagy nélkülük szomorú?” Mire a remete azt válaszolta, hogy „Az én könyvem a teremtett dolgok természete, ebben, amikor csak akarom, el tudom olvasni az Isten szavát”.
Ennyi. Köszönöm az interjút, ebben benne is volt minden…
Igen (mosolyog). De a kérdés a napjainkban tapasztalt változásról is szól, gondolom. Közismert, hogy a statisztikák szerint is leszállóágban van az intézményes vallásosság. Elhalványulnak azok a narratívák, amelyek a világról alkotott képünket alapvetően meghatározták és meghatározzák.
Az írott szó mint közvetítő közeg egyre kevésbé működik. Ugyanakkor Istennek ez a másik „könyve”, a természet még mindig olvasható, még mindig meg tud szólítani embereket. A két könyv ugyanazt az üzenetet közvetíti.
A természet segít kilépni az egyre inkább magunk körül forgó, a túlhajtott vágyakkal, hiányérzetekkel és frusztráltsággal jellemezhető világunkból. Jelen lenni a természetben azt jelenti, hogy engedjük, hogy az megszólítson, s ha megszólít, akkor valami nagyobb részének érezzük magunkat, valaminek, amely túlmutat saját világunkon. Egyre több ember járja az erdőt, de egyre több erdőjáró lesz zarándok is egyben, akár konkrétan, akár átvitt értelemben. Egyre többen vannak, akik egy transzcendens élmény megtapasztalásáért is keresik a természettel való kapcsolódást a természetjárás során.
Tehát minden túra zarándoklat is egyben?
Egyre több ember számára igen. Reneszánsza van a zarándoklatoknak, egyéni és közösségi szinten is, az intézményes vallástól függetlenül egyre nagyobb az igény a valódi spirituális tapasztalásra. De ez érthető is. Egész nap a figyelmünkért vetekszik egy csomó minden. Időnk és figyelmünk árucikk lett, a szórakoztatás kultúrájában passzív befogadók vagyunk. Ezzel szemben a természetjárás más típusú, egy komolyabb figyelemre hív. Nem egy alternatív, hanem az igazi valóság szólít meg a természetben. Másképpen kifejezve, arra vagyunk a mindennapjainkban programozva, hogy egy rövid észlelés után gondolkodunk és cselekszünk. Mindezt nagyon gyorsan és nagyon sokszor.
A természetben sokat észlelünk, de nem kell sokat gondolkodni, nem kell sokat dönteni. A természetben benne maradunk az észlelésben, ez pedig a spirituális út alapja, és a pihenés egy másik minősége.
Bakonybél egy igazi spirituális (zarándok)központtá vált az elmúlt években. Hogyan néz ez ki a mindennapokban?
Egyrészt ne felejtsük el, hogy a mintegy ezer éve létező szerzetes közösségünket egy zarándok alapította (Szent Günter), de a bakonybéli szerzetesek korai éveiben fontos szerepet játszó Szent Gellért is messziről került ide. Bakonybélt keresztül-kasul behálózzák a zarándokutak. Ami nem véletlen, hiszen a Bakony híres rengetegén keresztül a Gerence mindig is fontos közlekedési útvonalat jelentett. E mentén halad ma is az újjáélesztett Mária-út. Aztán ott van az is, hogy a Dunántúl jeles vallási központjai között is aktív zarándokélet szerveződött újjá. Bár kevésbé szervezett formában, de nagyon népszerű célpont a valaha Bakonybélből a porvai pálos kolostorba, illetve Pannonhalmára az Öreg-Bakony legszebb részein át vezető, ma is beazonosítható, a térképek által is jelzett Barátok útja.
A fő húzóerő pedig a Camino Benedictus, a Tihany és Pannonhalma, illetve Lébény közötti zarándokút, a Szent Jakab-út bencés kolostorokat összekötő ága. Mivel ez viszonylag rövid (170 km), öt nap alatt teljesíthető, nagyon népszerű lett az elmúlt években, egyénileg is sokan járják, de rendszeresek az akár száz fős, szervezett zarándoklatok is. És ez egyébként az ország más pontján is jellemző. Virágzik a Ferences út, az Esztergomból Mátraverebély-Szentkútra vezető, szervezett zarándoklat, ahogyan a Pálos zarándoklat is.
A mi monostorunk aktívan támogatja a zarándokokat, természetjárók által is elérhető szállást biztosítunk számukra, de szerzeteseink lelki segítséget is nyújtanak a hozzánk érkező zarándokoknak. Emellett pedig részt veszünk a pár éve újra életre hívott vándortáborok szervezésében is.
Hogyan igazodik ehhez a csendre áhító szerzetesek mindennapja, illetve, hogy kapcsolódik a természethez egy szerzetes?
Egyrészt a bencés élet sajátossága a helyhez kötöttség, a stabilitási fogadalom, azaz a bencés élet választása egyben egy hely, egy közösség választása is. Másrészt a bencés lét a jelenlétre, az imádságra, a kétkezi munkára, továbbá a vendégfogadáson keresztüli tanúságtételre is kötelez.
Régen egy bencés szerzetes a nappal együtt kelt és feküdt, ma már fix napirendünk van. Alapélmény ugyanakkor a nap vándorlásának az átélése. Nyarunkat meghatározza a kert, télen a tüzelő feldolgozása a feladat, szóval próbálunk együtt élni a természettel. Az 5,5 hektáros, évszázados parkban való séta nemcsak a napirendünk része, de a lelki kísérés terepe is, tehát tudatosan alkalmazzuk a természeti élményt mint terápiát. Olyannyira, hogy pontosan tudom, milyen sétatempóban tart fél óráig egy kör…
Mivel a „papiparban” a hétvége a csúcsszezon, a heti pihenőnapot hétköznap tartjuk, s bizony közülünk többen a természetben való kikapcsolódásra használják azt. Ez gyakran egy túra, akár egyedül, akár szerzetesi társaságban, de van, aki fut, vagy lovagol. Bakonybél környékét én például térkép nélkül járom immáron vagy 20 éve. Sőt, évente minden szerzetesnek van négy, ún. rekreációs napja is, amikor gyakran közösen kelünk útra. Azonban még a közös túra során is be szoktuk tartani a szerzetesi napirendet, azaz például az erdőben is imádkozunk.
Elmondható, hogy kivétel nélkül komoly természetjáró minden itteni szerzetes. Van, aki a szabadságát is ezzel tölti, de minden évben legyalogoljuk a Barátok útját is, Pannonhalma és Bakonybél között, ami azért nem szerény távolság. Sőt, ezen az útvonalon szervezzük meg a szerzetesi futóversenyt is.
A növendék testvérek életében is fontos a természethez való kapcsolódás: a fogadalomtétel előtt ugyanis van egy elvonulás, amikor a jelölt a magiszterrel elmegy remetéskedni. Volt már olyan, aki egy hétig a barlangban lakott ebben az időszakban…
Hogyan járul ehhez hozzá a hely szelleme, a Bakony spiritualitása?
Az Öreg-Bakony és benne Bakonybél valóban sajátos hely. A település szélén található Szent-kútnál telepedtek le az első remeték. A hagyomány úgy tartja, hogy Gellért egy szarvasborjút, majd egy farkast fogadott be remeteszállására, emlékeztetve magát ezzel a mély emberi vágyakra (szarvas), valamint az agresszióra (farkas). Szent Gellért hét évig remetéskedett itt és lelke harmóniába került. Bakonybél a környék szovjet bázisai miatt egészen sokáig erősen elszigetelt település volt, de még húsz évvel ezelőtt is csak ébredezett itt a ma már a környék spiritualitását is felfedező turizmus. Még 2010-ben is „csak” mintegy évi 1500 látogatója volt a monostorunknak, ma már 15 000!
A spirituális utat Bakonybélben kereső személyekkel egyébként jó kapcsolatunk van. Van olyan hippi, aki bejár a misére, és van olyan környékbeli indián, aki imaórára jár…
A hely spiritualitását pedig mi sem fejezi ki jobban, mint a monostorunk udvarán található, középkori hagyományt megelevenítő labirintus. Nálunk a sötétebb bazalt jelenti az utat, a világosabb gránit a falat, amelyen nem lehet átlépni. A labirintus közepe pedig Jézus országát, vagy ha úgy tetszik, az élet értelmét jelképezi, amelyhez minden egyes lépéssel közelebb kerülünk az út során, még akkor is, ha éppen távolodunk tőle. A középkori labirintusok jellemzői alapján ugyanis a miénk is úgy került kialakításra, hogy egy kezdeti kanyar után közel kerülünk a célhoz, aztán hosszú kanyargás után szinte visszatérünk a kiindulóponthoz, ahonnan aztán már nincs messze a cél. Valahogy így van ez az életben is…
FOTÓ: Csanádi Márton
Forrás: turistamagazin.hu
