Úton lenni az élet rendje
Ahány utazó, annyi megszívlelendő tanulság. Petényi Mirkó egykori bencés diák, több mint két évtizede lelkes zarándok, ma már turisztikai szakember, az Aktív- és Ökoturisztikai Fejlesztési Központ ügyvezetője szerint egy zarándoklat során az útfüggőség korlátlan szabadsággal párosul. „Az, hogy ilyenkor csak egyetlen döntést kell meghoznunk – hogy elmegyünk A-ból B-be a célunkig – pont ellentétes a mindennapokkal, amikor a folyamatos döntéskényszer agyonnyomja az embert. Egy zarándok tartja magát a döntéséhez, ami végtelenül felszabadító, mert onnantól, hogy elindul, van ideje mindazzal foglalkozni, amitől addig az apró napi döntések elvették az energiáját.”
Azaz van ideje befelé figyelni, közelebb kerülni nemcsak az úti céljához, hanem önmagához is. Ezért lehet, hogy az El Caminót kétszer is végigjáró Mirkó személyes tapasztalatai szerint a zarándokok többsége kalandvágyból indul útnak, ám a túra egy ponton zarándoklattá válik számukra. Az átélt fizikai határfeszegetés ugyanis a lelki komfortzónából is kimozdít, óhatatlanul formálja az embert.
Ez is a könyvbemutatón hangzik el, ahol az egyik szerző, a Pannonhalmi Főapátság „zöldfelelőse”, Imre atya megerősíti: a zarándoklat kizökkenés a berögzültségből, mert úton lenni az élet rendje. „A nyitottság és a ráhagyatkozás pedig a kulcsszavak – véli a másik szerző, Brúnó testvér. – Mert csak sejtjük, mi vár ránk, de pontosan nem tudhatjuk. Rá kell hagyatkoznunk egy nálunk sokkal nagyobb jóra, bízva abban, hogy a megfelelő helyre, akár nemesebb célhoz is visz, mint amit mi elképzeltünk.”
Istenélmények a maguk idejében
„A Kéktúra egyik állomásán, egy bakonyi faluban leültem szendvicset ebédelni – kapcsolódik egy saját inspiráló példával a felvetéshez Imre atya. – Három alak közeledett imbolyogva, akik aztán meghívtak magukhoz ebédre. Mint kiderült, azért jártak bizonytalanul, mert a fogyatékossággal élők otthonának két lakójához és egy gondozójukhoz volt szerencsém. Az otthonban egy négyzetalakú asztalnál vettek körül hárman s figyeltek rám teljes nyitottsággal. Ismerős volt a helyzet, de csak, miután elhagytam a falut, jöttem rá, honnan. Rubljov Szentháromság-ikonja pont ebben az elrendezésben festette meg a Szentháromság három személyét, s mi, akik nézzük az ikont, vagyunk a negyedikek, akik odaülhetnek a Szentháromság asztalához. Én pedig akkor odaülhettem… Hátborzongató istenélmény volt.”
Gazsi Zoltán hamarosan Lin-csi apát, egy 9. századi tibeti szerzetes tanítását adja nekünk tovább, aki már a maga idejében megfogalmazta a tucatnyi századdal később még aktuálisabb igazságot: milyen keveset tudunk magunkról – ami pedig oly fontos lenne –, s mennyivel többet az anyagi világról, ami alig visz előre. „Mindenki járja a maga zarándokútját, amelynek fordulataiból – párválasztás, válás, betegség, újrakezdés – tanulnia kell. Ha elkényelmesedünk, nem érkeznek meg azok a csodák, amik kiélezett helyzetekben igen. Amikor úgy volt, hónapokon belül meghalok, a lányaim verset, dalt írtak hozzám. Hány szülővel történik ez meg? Betegség nélkül átélhettem volna? Családilag arra jutottunk, aligha. Nem tudunk mindent kontrollálni, néha hagynunk kell, hogy az élet rendezze a dolgainkat.”
A terheinket viszont tudatosan is letehetjük, bár ennek idejéről és módjáról nem biztos, hogy mi döntünk. Pannonhalmi lelki gyakorlatokon lehet részt venni labirintusjárásban, amikor afféle mini zarándoklat keretében egy tárgyat szimbolikusan letehet az ember a labirintus közepén, hogy otthagyjon, elengedjen valamit. A hosszabb utakra induló zarándokok célja is sok esetben ez. „De nem érdemes rágörcsölni, meg kell hagyni a szabadságot, hogy majd jön az Isten, és elveszi tőlem a terhemet, vagy ad hozzá valami jót, vagy segít cipelni, ami igazi kegyelmi pillanat lesz. „Nem csak mi határozzuk meg, hogy mikor szabadulunk meg a szívünket szorító érzésektől, gondolatoktól. A mindenható közbenjár, amikor eljön az ideje” – hangzanak Brúnó testvér megnyugtató szavai.
A fellélegzés sohasem magányos
Érdekes, hogy maga a könyvbemutató beszélgetés is felér egy friss lélegzetvétellel, ahogy egy jól sikerült zarándoklat is levegőhöz juttatja a lelket. Imre atya szerint a bennünk élő kisgyermek szavát is csak ekkor halljuk meg, pedig máskor is fontos volna. A fellélegzés, az elengedés, a megkönnyebbülés lehet egy zarándokút legszentebb pillanata, ami adott esetben pont akkor történik meg belül, amikor a test kívül már fáradt, akár fáj is. Bizonyos szempontból jó ezt másokkal együtt átélni, akkor közös kinccsé válhat a jelenlét, amelyből mint biztonságot adó, szép élményből még évekig töltekezhetünk. Igaz, aki egyedül indul útnak, gondolatban az is magával viszi az őt mélyen foglalkoztató embereket.
Sőt, bármikor kaphat társakat útközben, különös rövid találkozások formájában, akár egy-egy útmenti megállóban, jegyzi meg Petényi Mirkó. „Azért jó, hogy vannak zarándokutak, ahol jó eséllyel a többi gyalogló is zarándok, mert így sokkal könnyebb szóba állni, hosszabb-rövidebb időre egymás társaivá válni. Az Átmenet című könyv is jó társa lehet a zarándoklást még csak tervezőknek éppúgy, ahogy a »fekete öves« zarándokoknak. S ne feledjük, az élmény átéléséhez korántsem muszáj Spanyolországig menni. Tihanyból Pannonhalmára elgyalogolva is ugyanúgy megérinthet minket az út szelleme.”
A bemutató végén magam is zsebre teszek egy példányt a kötetből, amely – egy utazónak micsoda áldás ez – tényleg farzsebben elfér. Pedig tizenöt fejezetnyi elmélkedés, praktikus életvezetési tanács, kérdés, feladat, imádság és szentírásrészlet sorjázik benne. A kiadványt a magvas gondolatok mellett áthatja a gyakorlatiasság és a szerzők életkorából adódó fiatalosság. Gazsi Zoltán azzal enged utunkra, hogy egy kutatás szerint egy 78 évig élő ember az életéből – alvást, munkát, más kötelező teendőket leszámítva – összesen kilenc esztendőt tölthet olyan tettekkel, amelyekért valójában a világra jött.
Megfogadom: úgy járom tovább a magam zarándokútját, hogy ez a „kilences” értékesen teljen.
Dr. Szász Adrián
Forrás és fotó: kepmas.hu
