A nem tudás bölcsessége és békéje címmel szentmisék keretében tartott háromnapos nagyböjti lelkigyakorlatot Béri Renátó kármelita szerzetes a budapesti Örökimádás-templomban március 18–20-án.
Az első alkalomra Szent Józsefnek, a Boldogságos Szűz Mária jegyesének főünnepe előtti estén került sor. Az evangélium Szent Máté könyvéből hangzott el, Jézus születésének története (1,16, 18–24).
Renátó atya szentbeszédében kifejtette: a triduum címe ijesztő lehet vagy elvontnak tűnhet, de megpróbálja úgy kibontani a témát, hogy a hívek hétköznapi életében gyümölcsöt hozzon. Hisz abban, hogy emberi- és istenkapcsolatunk, alapvetően az életünk „nagyon-nagyon fontos” dimenziójáról van szó, amikor azt mondjuk: a nem tudás bölcsessége. Keveset beszélünk erről. Arról hallunk unos-untalan, hogy mit kell tudunk és mit kell csinálnunk. Ez természetesen nem helytelen, rendkívül fontos tudnunk dolgokat az élet működéséről, az Istennel való kapcsolatunkról, a hitünkről, és nagyon lényeges meghatározni, hogy ezekből milyen cselekedet fakad, ám ez a valóságnak csupán egyik fele: a tudás bölcsessége, és ebből fakadóan a pozitív cselekedetek megtétele. Van azonban a valóságnak a másik, kevésbé emlegetett fele: a nem tudás bölcsessége.
Renátó atya kiemelte: mi, emberek, szinte függő viszonyban vagyunk a tudással és a cselekvéssel, a megnevezéssel, az analízissel, mindent meg akarunk érteni egy mentális szinten. Ez bizonyos pontig, bizonyos helyzetekben nagyon fontos, de aztán le kell szoknunk erről a függőségről, hogy teret engedhessünk annak a felszabadító valóságnak, hogy nem kell mindig mindent tudnunk, mindennek nevet adnunk, elemeznünk az életünkben, Istennel és az emberekkel való kapcsolatunkban. Elengedhetjük bizonyos helyzetekben a tudás és a cselekvés kényszerét. „Mélységesen pozitív gyümölcsei vannak ennek a hétköznapi életünkben.”
A szónok kiemelte: a bölcsességnek eme két dimenziója létezik, a tudás, és a nem tudás bölcsessége. Amikor megfogalmazunk valamit szavakkal, amikor racionális gondolatok vannak az agyunkban, ez a tudás bölcsessége. Mellette létezik a nem tudás bölcsessége, ami a csönd, a megállás a titok előtt.
Ami azt jelenti: egy jelenségnek az életemben most nem adok nevet, nem elemzem túl, nem agyalok rajta sokat, hanem elengedem az elemzés kényszerét, csendben megállok egy valóság előtt, és szemlélem a nélkül a kényszer nélkül, hogy meg kellene értenem a maga mélységében. Ez a nem tudás bölcsessége. „És hiszem azt, kedves testvéreim, hogy kereszténységünk megújulásának, és egyéni lelki életünk, istenkapcsolatunk, a másik emberrel és az önmagunkkal megélt kapcsolatnak az egyik legfontosabb alapja az, hogy megtalálom-e az egyensúlyt e két valóság, a tudás, és a nem tudás között” – mondta a kármelita szerzetes.
Hogyan találhatom meg az egyensúlyt? A megkülönböztetésben, hiszen vannak az életünkben olyan helyzetek, amiket meg kell értenünk, de vannak olyanok is, amiket nem kell. Egyszer erre van szükség, máskor arra. Nincs szabály, használati utasítás. Ahogy a Prédikátor könyvének harmadik fejezete mondja: „Mindennek megvan a maga ideje. Ideje van a születésnek, és ideje van a halálnak…”. Ezt a szimbólumot folytathatjuk így: Ideje van a szónak és ideje van a csendnek. Van ideje a magyarázatnak, a bizonyosságnak, a tudásnak, és van ideje a választalanságnak, a bizonytalanságnak és a nem tudásnak is.”
És azt, hogy mikor melyikre van szükség, az adott pillanatban, az adott élethelyzetemben a bölcs megkülönböztetés mondja meg. Ehhez meg kell különböztetnem, hogy a jelen helyzetemben, a jelen pillanatban mire van szükség. Ez nagyon nehéz, ébernek kell lennünk. Sokkal könnyebb állandó szabályokhoz tartanunk magunkat, és azt mondani: én mindig így csinálok valamit. A megkülönböztetés egyensúlyjáték, rugalmasnak kell lennem, és az adott pillanatban eldönteni, hogy mire van szükség: az életem, a helyzetem elemzésére, vagy arra, hogy csupán csendben szemléljem azt a bizonyos valóságot.
Renátó atya emlékeztetett rá: sok tapasztalatunk van arról, hogy milyen is az, akár a világban, akár az Egyházban, a kereszténységben, amikor kizárólag a tudás bölcsességéről beszélünk, abszolútumokban és bizonyosságokban. Ez sajnos egyaránt áthatja a civil, a világi és az egyházi életünket. Mindnyájunknak van tapasztalata arról, hogy milyen az az ember, akinek mindenre van válasza, mindenhez van megfellebbezhetetlen hozzáfűznivalója, aki azt mondja: Na, most én nektek megmondom az igazságot, ez így van, és punktum! Az Egyházban, az Istenről szóló beszédben is megjelenhet az, amikor valaki abszolútumokban beszél, minden hitbeli, erkölcsi kérdésre megcáfolhatatlan válasza van, és mindig a Bibliából „tüzel”, mindig kéznél van egy katekézisidézete, egy frappáns kifejezése, amivel kioktathatja azt, aki szerinte valamit nem tud. Akinek hiányzik a szótárából az a bűvös kifejezés: nem tudom. A titok, a megállás a misztérium előtt.
Erről szólna a nem tudás bölcsessége, amikor nem azt mutatjuk a világnak, hogy nekünk, keresztényeknek mindenre tökéletes válaszunk van, hogy a sötétben botorkáló világnak megmondjuk, hogy milyen az ő életük, vagy hogy hogyan működik az Isten. Vagy ne adj’ Isten, valakinek a gyászára, a szenvedéseire „tökéletes kinyilatkoztatást” adunk, és megmondjuk, hogy az miért van. Vannak olyan élethelyzetek, amikor be kell vallanunk: nem tudjuk, miért történt az életedben az, amit történt. Ha valaki szenved, nem arra van szüksége elsősorban, hogy jó tanácsokat adjunk neki, hanem hogy együtt érezzünk vele, mellette legyünk a megmagyarázhatatlan fájdalmában. Kell a nem tudás bölcsessége, amikor nincs értelem, csak megállás a titok előtt, és megpróbáljuk együtt elviselni, hogy most nem tudok valamire választ adni.
A nem tudás bölcsességéhez alázat szükséges, belső stabilitás, hogy elviseljük ennek feszültségét – szögezte le a szerzetes. Csak az ilyen ember tudja kimondani szégyenérzet nélkül: ezt nem tudom, erre nem tudok válaszolni. Renátó atya szerint újra kell tanulnunk a titokkal való együttélés feszültségének az elhordozását, és megtanulni azt, hogy nincs mindenre megfogható, racionális válasz sem az életben, sem az Istennel való kapcsolatunkban, sem a teológiában. Az életben léteznek világos válaszok, és ez jó, mert ezek kapaszkodók, de vannak és mindig is lesznek sötétben maradó valóságok, amikre vagy soha nem lesz válaszok, vagy csak nagyon hosszú út végén jövünk rá azokra.
Ez paradoxon, amivel tele van az életünk. Hogyan lehetséges, hogy Isten a szeretet, és mégis, ennyi szenvedés van az életben? Vagy: az egyik ember meggyógyul, a másik meghal, pedig én mindkettőjükért imádkoztam! Ahhoz, hogy ezek feszültségét elhordozzuk, kell egy belső szabadság, a nem tudás bölcsessége, az Isten jelenlétében élés. Aki eljut idáig, nagy békére fog lelni életének azon helyzeteiben, amikor a megértés kényszere „rabszolgaságba” taszítana bennünket.
Renátó atya prédikációjában kitért az orosz-ukrán háborúra is. Kiemelte: folyamatosan érkeznek a hírek, rengeteg a kommentár, de nem kell itt sem mindent megértenünk, és nem is érthetünk mindent. Bizonyára van objektív igazság, ám annyiféle vélemény zúdul ránk és rengeteg a háttér-információ, amiről nincs valós tudásunk. Egy biztos, hogy emberek szenvednek, és amit tehetünk értük, hogy empátiával vagyunk irántuk, a saját életünkben pedig megpróbálunk békére lelni. Ehhez le kell állítani agyunk állandó pörgését, és eljutni a nem tudás bölcsességére. Bízhatunk abban, hogy amikor békére lelünk önmagunkban, ezzel környezetünkre is hatunk, és a világnak azon pontjaira is, ahol nincsen béke. Ez a felszabadult állapot egyéni életünk és keresztény közösségeink megújulásának alapja is.
A szentmise végén Szeidel Péter templomigazgató vezetésével a hívek elimádkozták Erdő Péter bíboros fohászát az orosz-ukrán háború befejezéséért: Urunk, Jézus Krisztus, az Örök Atya Fia, küldd el most Lelkedet az egész földre. A Szentlélek éljen minden nép szívében, hogy megmeneküljenek a romlástól, a pusztulástól és a háborútól. Minden nemzet édesanyja, a boldogságos Szűz Mária, legyen a mi közbenjárónk. Ámen.
A triduum második részéről itt olvashatnak: www.magyarkurir.hu
A harmadik részről itt: www.magyarkurir.hu
Forrás és fotó: Magyar Kurír