„A télre készülő természetben körülöttem egyre nagyobb a csöndesség. Keresem a belső csendet, s ahogy elmélyül bennem, szólni kezd Isten. Ha benne maradok, behív a csendjébe, ahol a szavakon túl közelít az emberhez” – avat be tapasztalatába Baán Izsák OSB. A bakonybéli bencés perjellel közösségük adventjéről és karácsonyáról beszélgetett Trauttwein Éva.
– Ahogy a Bakony vonulatai között Bakonybélbe autózik az ember, más világba jut. Hogyan éli meg itt az adventet a szerzetesi közösség?
– Az advent a lecsendesedés, a befelé figyelés időszaka. A természet is erre hív, a monasztikus életnek pedig sajátja, hogy nagyon együtt él a természettel. Ahogy korábban sötétedik, és hűvösebbre fordul az idő, kevesebb már a kerti munka. Advent negyedik hetében felfüggesztjük a vendégfogadást, az utolsó napokban a munka is elfogy, és imádságban készülünk az ünnepre. A szerzetesi közösség napirendje megtartó keret. A szépsége, hogy mi ezt együtt éljük meg, senkinek nem kell kitalálni a saját készületét. A folyamatot kirajzolja a napirend, csak benne kell lenni.
Adventben hajnali öt órakor kelünk, fél hatkor a lectio divinával kezdődik a napunk. Együtt vagyunk a könyvtárban, mindenki a saját íróasztalánál ül és a közösen választott evangéliumi részlettel foglalkozik. Ebből a személyes, elmélkedő bibliaolvasásból érkezünk meg együtt a templomba, ahol a meghallgatott, befogadott Igét ünnepeljük az eucharisztiában. Ebben a hosszú hajnali imádságban is ott a várakozás, a készület, míg az Oltáriszentségben találkozhatunk Jézussal.
– A készületi időben tárgyak, dallamok, énekszövegek hordozzák évről évre az ünnepet. Hogyan segítik ezek a felkészülést az ünnepre?
– Az idő múlását a gyertyagyújtások jelzik, ezek kiemelkedő alkalmak számunkra. A szombat esti dicséretet imádkozzuk, sötétben kezdünk, valaki elénekli az arra a napra kijelölt izajási részt, elmélkedünk róla, így gyújtjuk meg a gyertyát. Nagyon szeretem a téli reggeleken felhangzó rorate antifónát is a maga szomorkás dallamával. Régóta énekeljük Kodály feldolgozásában a középkori Veni, veni Emmanuel adventi éneket a vegyes karunkkal, melynek én vagyok a vezetője. Ebben sok bibliai képpel írja le a szerző a készületet, a várakozást. A refrén mindig ez: Gaude! Gaude!, azaz meghívás az örömre. Gyakran beszélünk a testvérekkel és a munkatársakkal arról a tapasztalatunkról, hogy nehezen tudunk örülni. Állandó kísértés, hogy a megbeszéléseket mindig azzal kezdjük, mi az, ami még nincs meg, amit meg kell csinálni, ami elmaradt, amiért tenni kellene. Vezetőként azt látom az egyik feladatomnak, hogy az öröm szolgája legyek.
Kezdjük úgy a megbeszéléseket, hogy számba vesszük, minek örülhetünk, mi mindent végeztünk el az elmúlt héten. Hiszen annyi mindennek örülhetünk! Úgy élünk, hogy folyton előre nézünk, mennénk és cselekednénk. Az öröm azonban arra hív, hogy a cselekvésből legalább egy időre a figyelem, a szemlélés állapotába helyezkedjünk, és szedjük össze, amink van, amiért hálásak lehetünk.
– A perjelnek, mint egy családfőnek, feladata az is, hogy gondoskodjon rendtársai adventi készületéről, arról, hogy mindenkiben megszülessen az ünnep?
– Nem gondolok magamra így. Bakonybélben testvérekként élünk együtt, az elöljárót egy idősebb testvérnek tartjuk. Az a dolgom, hogy a közösen meghozott döntéseket, az együtt megérzett hívásra adott válaszokat, a közös utunkat képviseljem a többiek körében. A karácsonyra együtt készülünk. Perjelként abban van szerepem, hogy a terhelés arányos legyen a testvérek számára. Emellett feladatom a közösség tanítása, inspirálása is, és ebben az értelemben valóban tennem kell azért, hogy mindenkiben megszülessen az ünnep. Hetente van perjeli tanítás, a hétköznapokon pedig az igehirdetésben tudok impulzusokat adni, amelyek segíthetnek, hogy a testvérek megérkezzenek az ünnephez. Az egyéni vállalásokat – ez Szent Benedek-i bölcsesség – advent elején egyeztetni kell az elöljáróval, a lelki atyával. Egy-egy vállalás ugyanis nem mindig szolgálja az illető lelki javát, akár még a gőgjét is erősítheti, s nem Istenhez viszi közelebb, hanem be tudja zárni önmagába. Ezért fontos, hogy legyen egyfajta kontroll.
– Az Úr eljövetelére várakozunk. Hogyan éli meg a várakozást?
– Az évek során ez folyamatosan alakult bennem. Azt, hogy mit nem jelent, könnyebb megmondani. Nem jelenti, hogy várok valamire, ami még nincs, de majd lesz. Különben az addig eltelő idő elvesztett, kidobott, üres idő lenne. Nem élnénk igazán, mert csak várnánk, és úgy éreznénk, ha majd eljön, akkor fogunk élni. Számomra a várakozás a figyelmes jelenlétet jelenti, az érdeklődő, örömteli figyelést arra, ami már elkezdődött.
Benne vagyok egy folyamatban, melynek észlelem a menetét, tudom, hogy tart valamerre, de számomra is meglepetés, hogy hová visz. Várakozásról beszélünk, de nagyon fontos a jelen, az, hogy már itt és most elkezdődött valami, én pedig jelen szeretnék lenni, benne ebben a folyamatban. Ezt jelenti a várakozás.
– Miért fontos, hogy ennek az időszaknak része legyen a visszafogottság, az elvonulás, a böjt?
– Az életünkben még mi, szerzetesek is, de a világban élők különösen, impulzusok sokaságával vagyunk körülvéve. Ezek a felszínen tartanak minket. A világ kulcsszava a szórakoztatás, az ember nem bírja elviselni az üresjáratot. Ha leül a buszon, már veszi is elő a telefonját. Szükségét érzi, hogy mindig kapjon valamilyen impulzust, valami érdekes, a külvilágból érkező megszólítást, amire válaszolhat, amit befogadhat. Ehhez hozzátartozik az is, hogy bekap egy csokit, kell neki a nasi. Ha belemerészkedünk abba az állapotba, hogy megvonjuk magunktól ezeket az impulzusokat, ha engedjük, hogy ebben a csendben máshonnan, Istentől érintődjünk meg, mélyebben, akkor elindul valami. Ez az út elvezethet egy igazi találkozásig. Bár a körülöttünk lévő világ rengeteg találkozást kínál, ezek nem igaziak, hanem virtuálisak, felületesek, gyorsak, amolyan rapid randik. Az igazi, mélyebb találkozás akkor jöhet létre, ha teret adunk neki, ha a figyelmünket kevesebb dologra irányítjuk, de azokra igazán.
– Adventben csendet szeretnénk teremteni magunkban. Milyen személyes megélései kötődnek a csendhez?
– Nemrég Dobogókőn voltam lelkigyakorlaton. Egy hét egyedül, telefon és emberek nélkül. Ezt minden évben megteszem. A külső csend segít, hogy bennem is megteremtődjön a csend egy átmeneti, tisztulási idő után. A télre készülő természetben körülöttem egyre nagyobb a csöndesség. Keresem a belső csendet, s ahogy elmélyül bennem, szólni kezd Isten. Ha benne maradok, behív a csendjébe, ahol a szavakon túl közelít az emberhez. Ebben a folyamatban nagy segítségünkre lehet a természet. A téli erdő különösen be tudja vinni az embert az imádság csendjébe, Isten csendjébe.
– József Attila sorai jutnak eszembe. A csendben ránk váró Isten megtapasztalása előhívja a szomorúságot. „S ágyam alatt hál meg a bánat: Mért nem tudom hát sokkal szebben?”
– Jelen vagyok, figyelek arra, aki jön, érkezik, és már most itt van. Ebben a figyelemben hamar szembejön velem a saját elégtelenségem, az érzés, hogy nem vagyok méltó. Amit tettem, amit elmulasztottam, annak fényében sem kész, sem méltó nem vagyok erre a találkozásra, de ő mégis jön. Felébred a bánat, a fájdalom, a szomorúság: miért nem élek úgy, ahogy élhetnék? De ennél sokkal nagyobb a megajándékozottság öröme, hogy ettől függetlenül a találkozás létrejöhet. Úgy gondolom, más a színe a nagyböjtnek és az adventnek. Nagyböjt a súlyosabb, szomorúbb bűnbánat ideje. Az advent az örömtelibbé. Ahogy a görög atyák fogalmaztak: az advent örömtermő gyász.
– Hogyan ünnepel szenteste a közösség?
– Az ünneplés a bakonybéliekkel együtt kezdődik. Nagyon jó, ahogy együtt lélegzünk a faluval, van egy élő közösség, amiért hálásak vagyunk. Évek óta hagyomány az utolsó adventi szombaton a mindenki karácsonya. Idén, hogy a monostor körül elkészült ez a szép tér, és lett harangjáték is, itt szeretnénk összegyűlni, forralt borral, süteményekkel ünnepelni. Fellépnek majd az óvodások, az iskolások, beszédet mond a polgármester, a perjel, a plébános. A szerzetesi közösség karácsonya 24-én alkonyatkor kezdődik. Ennek is megvan a maga meghittsége, bensőségessége. Az évek során egyre csöndesebb és békésebb lett a karácsonyunk. Az esti dicséret után vacsorázunk, utána megajándékozzuk egymást, énekelünk. Advent elején mindenki felírja egy cédulára, hogy mit szeretne kérni az angyaltól, és húzunk. Sokszor nem tárgyakat kérünk egymástól, gyakoribb, hogy a kívánság közösen eltöltött idő, élmény. A közösségi együttlét után 10 órakor hosszú virrasztó imádság kezdődik, a karácsonyi vigília, majd az ünneplés az éjféli misében csúcsosodik ki.
– Mit gondol az ajándékozásról? Fontosnak tartja, hogy időt, energiát fordítson rá?
– Egy barátom, aki a karitászban sok szegény emberrel találkozik, megosztotta velem azt a tapasztalatát, hogy az emberek számára a pénz a legkisebb örömfaktor. Bármi más, valamilyen munka felajánlása vagy a személyes figyelem, sokkal tartósabb megajándékozottsági érzést nyújt, mint a pénz. Az ajándék a figyelemtől, az időtől lesz értékes, amit ráfordítunk. Nekem ez fontos. Az ajándékhoz szoktam írni verset vagy novellát is.
– Mi történik, ha ismét lezárások lesznek karácsonykor?
– Tavaly voltak, de találtunk utat az emberekhez. Kerületekre osztottuk fel a falut. Mi, szerzetesek, a munkatársaink és hívek a plébániáról vállaltuk, hogy karácsonyi énekekkel körbejárjuk az utcákat. Kértük, hogy aki fogadná a látogatásunkat, az jöjjön a kertajtóhoz. A Karitász süteményeket csomagolt, ezzel ajándékoztuk meg a falubelieket. A szegényen közénk érkező Jézus azt mutatja nekünk, hogy lépjünk közel a fizikai és lelki szegénységben élő emberekhez, ezért karácsony előtt mindig segítünk tartós élelmiszerrel, tüzelővel.
– Jár a csomaghoz együttlét, jelenlét is?
– Ez az, ami nehezebb. Időből van mindenkinek a legkevesebb. Ábel atya mint plébános és a Karitász önkéntesei viszik ki a csomagokat, olyankor alkalom nyílik egy kis beszélgetésre is. Az egyik évben minden szerzetes vállalt egy idős embert, és rendszeresen látogatta adventben. Ez jó volt, de idén még nem beszéltünk róla.
– Mitől érzi teljesnek az ünnepet? Mi az, ami nélkül nem lenne karácsony a karácsony?
– A találkozás nélkül. Az a fontos, hogy megszülessen a szívemben és a kapcsolataimban Jézus. Az imádságban Isten megérint emberségemben. A testi létezésben, a minden nehézségével és szépségével nekünk adatott véges életben jön közel hozzám Isten, ebben találkozik velem. Ez az, aminek meg kell történnie advent vége felé az ünnepi liturgián, az együttlétben. De az emberi kapcsolatainkban is meg kell élnünk a találkozást. Fontos, hogy együtt legyünk a testvérekkel, hogy egymás szemébe nézzünk, nem megjátszott szeretettel, hanem tiszta egyszerűségben, őszinte elfogadással, úgy, ahogyan együtt kell élniük azoknak, akik életközösséget vállaltak.
Forrás és fotó: www.magyarkurir.hu