Negyven évvel ezelőtt indult útjára az Agapé Kiadó. A katolikus szellemiségű könyvek és kiadványok megjelentetésével, terjesztésével foglalkozó vállalkozás lelke és motorja a kezdetektől Harmath Károly ferences szerzetes volt.
– A családja életében milyen szerepet játszott a vallás?
– Apai nagyszüleim életében nem volt nagy jelentősége a hitnek, de édesanyám szülei kifejezetten vallásosak voltak. Anyai nagyapám koszorúfő volt, csoportja nálunk, a tanyán is gyakran összegyűlt titokcserére. Szülőfalumtól, Oromtól – ami Zenta és Szabadka között fekszik – hét kilométerre, Tóthfaluban volt a templom, általában ide mentünk vagy bicikliztünk misére. Ugyanakkor a családom nem volt kiemelkedően templombajáró, magam is csodálkoztam, hogy a Jóisten a ferencesek felé vezérelt engem.
– Miért lett ferences?
– Nem én találtam a ferences hivatásra, hanem az talált meg engem. Szabadkán kerültem közelebb a ferencesekhez: megtetszett az egyszerűségük, a közvetlenségük. Ministráltam is náluk, a segítségükre mindig számíthattam.
– A kiadó kezdetei a ’70-es évekre nyúlnak vissza. Mesélne erről az időszakról?
– Azzal, hogy a Szentszék és Jugoszlávia 1970-ben diplomáciai kapcsolatot létesített, szabadabbá vált a vallásgyakorlat, és a keresztény szellemiségű sajtó is nyugodtabban működhetett. A hetvenes évek elején Lotspeich Amat atya Szabadkán, a világi ferencesekkel együtt stencilezéssel sokszorosította a Testvéri Szolgálat Krisztusban című lelkiségi lapot. A stencilezés annyit jelentett, hogy egy írógéppel a betűk helyén átlyukasztottunk egy lapot, majd ezt ráhelyeztük egy másik lapra, és végig húztunk rajta egy festékes hengert. Ez persze igen időigényes és nehézkes eljárás volt. Emellett Huzsvár László – akiből később a nagybecskereki egyházmegye első püspöke lett – irányításával a közép-bácskai Verbászon újra kiadták a II. világháború után betiltott Hitélet című folyóiratot. Tőlem egyébként nem állt távol a lapkiadás, még gimnazistakoromban adtam ki társaimmal egy folyóiratot. Ez a Próbálkozás nevű újság volt az egyetlen kisszemináriumi lap. Pappá szentelésem után, amikorra már Amat atya máshova került, én vettem át az újságja szerkesztését, amelynek az Agapé – Testvéri Szolgálat Krisztusban címet adtuk. Ezenkívül megjelent egy kis füzetünk is a ferences évfordulóra, amelynek a címe Incipiamus volt. Ez annyit jelent, hogy „kezdjünk neki”. Szent Ferenctől kölcsönöztem ezt a címet, aki a halála előtt azt mondta társainak: „testvérek, eddig semmit sem tettük, úgyhogy most kezdjünk neki”.
Az Agapé folyóirat 1977 karácsonyán jelent meg először. Nagy lépést jelentett, amikor 1982-ben a zágrábi Kršćanska sadašnjost (Keresztény Jelen) kiadóval sikerült társulnunk. Ezt a Horvát Teológusok Társulata működtette, vagyis ők jártak el az állam felé, mi ugyanakkor teljesen önállóan tevékenykedhettünk. Érdekes egyébként, hogy ez az egyesülés a bejegyzés értelmében csak Horvátország területén működhetett volna, mi pedig a Vajdaságban voltunk, ám úgy tűnik, ez a kis szabálytalanság senkit nem érdekelt.
A vallásos irodalommal egyik nyomda sem foglalkozott szívesen, főleg akkor nem, ha az ráadásul magyar nyelvű volt. Ezért kezdtünk el 1982-től nyomdagépeket beszerezni, és alapítottuk meg a saját nyomdánkat. Egészen 2002-ig magunk nyomtattuk a kiadványainkat.
– Melyek voltak a legfontosabb kiadványaik? Mi volt a szempont a kiválasztásnál?
– A kiadási elvünk az volt, hogy nem szabad leereszkednünk a giccs szintjére, de a teológiai magaslatokat is szerettük volna elkerülni. A középréteget akartuk elérni, ezért olyan kiadványokat jelentettünk meg, amelyeket egy középiskolát végzett ember is megért. Mindig azt vallottam, hogy nekünk a kiadványainkkal „meg kell testesítenünk” Krisztust: megközelíthetővé, tapinthatóvá, megszerethetővé kell tennünk. A bibliai képregénysorozatunk és a Katolikus Kincses Kalendárium – volt olyan év, hogy ötvenezer példányt is nyomtattunk belőle – nagyon kedvelt volt, de a legtöbben a Képes Bibliát ismerik. Ha Tompánál átléptem a határt, mindig azt kérdezte tőlem a határőr, hogy van-e nálam fegyver, forint és piros Biblia. A Képes Bibliából közel félmillió darabot adtunk el.
– Milyen volt a könyvkiadás helyzete az indulást követő időszakban?
– Tulajdonképpen ez volt a kiadónk fénykora. A kiadványainkat nyolc-, tíz-, tizenötezer példányban nyomtattuk ki, s a hetven százalék három-négy hónap alatt el is fogyott. Volt olyan év, hogy száznyolcvanhárom különböző címet – vagyis tizenhat oldalnál nagyobb terjedelmű kiadványt – jelentettünk meg. Az is igaz, hogy akkoriban sokkal kevesebb kiadó foglalkozott vallásos témájú könyvekkel, mint manapság.
– És most mi a helyzet?
– A rendszerváltás óta megszaporodtak azok a kiadók, amelyek vallásos irodalmat nyújtanak az olvasóknak. Ez szerintem egyáltalán nem baj, haragszom is azért, ha valamelyik katolikus kiadó konkurenciának tekinti a másikat. Úgy látom, mi ugyanabban a szőlőben dolgozunk, és ugyanaz a gazdánk, hiszen ez végül is nem a mi szőlőnk. Örülök annak, ha egy másik kiadóról hallom, hogy egy-egy könyvük nagy siker lett.
– Magyarországon a politika még a hetvenes-nyolcvanas években is ellenőrzése alatt tartotta az Egyházakat. Milyen volt a helyzet Jugoszláviában?
– Nem voltak korlátozó előírások, mint ahogy abba sem szólt bele senki, hogy mit jelentetünk meg. Olyan papírra nyomtathattunk, amilyenre akartunk, és a mennyiséget sem írta elő senki.
– Magyarországra hogyan jutottak el a kiadványaik?
– Nagy segítségünkre volt ebben a papság. Sokan látták közülük, hogy a sajtó milyen fontos szerepet tölt be. Mi itt feladtuk nekik postán a könyveket, ők pedig gondoskodtak az árusításról, a terjesztésről. Persze nem minden postahivatalban nézték jó szemmel, hogy nagy mennyiségű könyvet adunk fel, de az is előfordult, hogy kifejezetten örültek neki, hiszen ez bevételt és forgalmat jelentett a számukra. Erdélybe már nem volt ilyen egyszerű eljuttatni a kiadványainkat. Ceaușescu idejében hivatalosan semmit nem lehetett átvinni a határon. Fiatalok segítettek ebben, ők csempészték át a könyveinket hátizsákba rejtve.
– Véleménye szerint mi a feladata egy katolikus újságnak?
– Nekünk keresztény szemmel kell néznünk a jelenségeket. A mai ember nem tudja megkülönböztetni az erkölcsi jót a rossztól. Azt sem veszi észre, hogy a morális rossz keresése, követése a fizikai létére is ki fog hatni. A mai ember felületessé vált, sok minden eljut hozzá, de nem mélyül el benne. Nekünk az a feladatunk, hogy a hátteret megmutassuk és értelmezzük a valóságot.
– Sokan keseregnek, hogy keveset olvasnak az emberek.
– Ma is olvasnak az emberek, csak másképp. Sokkal több információt gyűjtenek össze mostanában, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Lehet, hogy valaki nem olvas el egy nap száz oldalt, de sok területről informálódik. A könyv inkább a formációt támogatja: abban segít, hogy önmagunkat megfelelő módon alakítsuk. Szerintem a lelkiségi irodalomra van ma nagy szükség, mi például Phil Bosmans könyveinél tapasztaljuk ezt. Ma is vannak olyanok, akiknek lételemük a könyv, és persze olyanok is akadnak, akik egyáltalán nem olvasnak könyvet. De ez régebben is így volt, mára inkább letisztult a helyzet.
– Van evangelizációs szerepük a vallásos lapoknak?
– Inkább segédeszközként kell rájuk tekinteni. A sajtóval nem lehet közvetlenül evangelizálni, azt csak az életünkkel és a példánkkal lehet. Pál apostol azt mondja, hogy a hit hallásból ered. A sajtó, a nyomtatott termék akkor segít, ha valaki már nyitottá vált az örömhírre. Evangelizálni csak az egyik személytől a másik személyig lehet.
– Hogyan látja a kiadó jövőjét?
– A könyvek kiadását Szabadkán kezdtük el. Amikor felmerült, hogy áthelyeznek Újvidékre, tiltakoztam, hiszen így a szabadkai magyar hívek ferences lelkipásztor nélkül maradtak. Ma már úgy látom, ez az igazságtalanság kellett ahhoz, hogy az Agapé Kiadó igazán kibontakozhasson. A jövővel kapcsolatban is úgy vagyok, hogy amit a Jóisten akar, az lesz. Ameddig akarja, addig fenntartja, és ha már nincs szükség rá, akkor pedig vége lesz. Nekünk nem kell ezen keseregnünk. Be kell végeznünk a küldetésünket, csak ez a fontos. Számomra csupán az a kérdés, hogy meghallottam-e, amikor Isten hívott, és ott voltam-e, ahova hívott. Isten eddig is vezetett, és ezután is vezetni fog.
Fotó: Bókay László
Forrás:Baranyai Béla/Magyar Kurír