„Az Úr hív azért, hogy egy olyan belső világ ízét érezzük meg, melyet máshogy nem tudnánk megízlelni, csakis ha lelki mélységekbe hatolunk” – mondta Andrej atya a beszélgetés során, melyen őt és bazilita szerzetestársát, József testvért a szerzetességről, hivatásukról és itteni szolgálatukról kérdezte P. Tóth Nóra.
Napjainkban Magyarországon hat bazilita szerzetes teljesít szolgálatot. Közülük ketten a rend kárpátaljai tartományából jöttek múlt év végén a máriapócsi monostorba: Belekanych Andriy Jaroslav – Andrej atya 2020 júliusában érkezett, Dalekorei Jozef Anton – József testvér 2020 októberétől 2021 januárjáig tartózkodott hazánkban. Mindketten a kisbereznai Szent Miklós-monostorból indultak Máriapócsra, itteni rendtársaikhoz: új közösségbe, új nyelvi környezetbe, hiszen mindketten ukrán anyanyelvűek. Adaus V. Illés OSBM atya kérésére a rend legfőbb, római elöljárói azt a döntést hozták, hogy a kárpátaljai Szent Miklós-tartományból szerzeteseket küldenek Magyarországra, hogy segítsék az itteni közösség életét.
Andrej atya: „Már tartományfőnök koromban is éveken keresztül forgattam fejemben és szívemben a gondolatot, ki lehetne a legalkalmasabb a feladatra, hogy Magyarországra jöjjön, végül úgy gondoltam, talán az lesz a legjobb, ha magam vállalom a szolgálatot.”
József testvért sem lepte meg ez a kérdés: mivel Andrej atyával az utóbbi nyolc évben egy helyen éltek, egymás között is beszéltek arról, mindketten vállalnák a feladatot, ha arra kerülne a sor.
József testvér: „Egyszerre tudtuk meg, hogy áthelyeznek minket. A szerzetes köteles hallgatnia elöljárójára, de saját beleegyezés is szükséges ilyen lépésekhez. Én Andrej atya átköltözése után három hónappal érkeztem Máriapócsra.”
A két szerzetes a legfontosabb feladatának a Szent István-tartomány újjáélesztését tekinti. Ennek most még nyelvi akadályai vannak, de szorgalmasan tanulják a nyelvet.
József testvér: „Illés atya Erdélyből érkezett, mi Kárpátaljáról, és nagyon reméljük, hogy csatlakoznak még hozzánk ilyen „vándormadarak”. Most a nyelvi akadályok miatt még nem végzünk magyar nyelven pasztorális tevékenységet, de szeretnénk segíteni a tartomány felvirágoztatásában.”
Hogyan látják a szerzetesi hivatást?
József testvér: „A szekularizáció miatt az emberek nem tudják elképzelni, hogy az életüket az Istennek szenteljék. Teljességgel elképzelhetetlen sokak számára, hogyan lehet egy embernek feláldozni az életét, a vágyait, mindenét az Istennek, hogyan lehet csak az Istennek élni.”
Andrej atya: „Már maga a szolgálat is elriasztja az embereket: ha valaki szolgálatot vállal, kényszernek éli meg azt. Az emberek nem éreznek lelki meghívást. Nehéz a szerzetesség újjáéledéséről beszélni, mert az emberek ki vannak téve annak a csábításnak, hogy csupán felületesen éljenek: szükségleteiket a modern világ eszméivel töltik be; belül nem éreznek harmóniát, nyugalmat és azt, hogy a szolgálatban örömüket lelhetik. A szerzetesi élet olyan lelki hivatás, melyre az Úr hív azért, hogy egy olyan belső világ ízét érezzük meg, melyet máshogy nem tudnánk megízlelni, csakis ha lelki mélységekbe hatolunk. Az élet számunkra olyan, akár egy válasz az Isten hívására. Az ember jobban teljesíti a küldöttként végzett misszióját, mikor érzi apostolsága értékét.”
Milyen társadalomformáló szerepe van a görögkatolikus szerzetességnek, és a szerzetességnek általában?
József testvér: „Én kárpátaljai példával tudok csupán szolgálni: a kommunista rezsim után a szerzetesség újjáéledése volt az alapja a Munkácsi Egyházmegye újjáéledésének. A szerzetesek kezdték el újra hirdetni a hitet a társadalomnak, ők tartottak először lelkigyakorlatot, búcsút, melybe a gyónás, szentáldozás, a liturgián való részvétel is beletartozik. Ezekkel az eszközökkel pusztították a szovjet hitetlenséget. Érdekes megfigyelni, hogy amikor a bazilita rend virágzott, a társadalom és az egyház is virágzott, amikor a rend háttérbe szorult, a társadalmi viszonyok is hanyatló tendenciát mutattak: a rend mintegy magja a közéletnek.”
Andrej atya: „Az egész görögkatolikus egyházunk, kezdetektől fogva, gondolok itt a breszti és ungvári uniókra, arra épült, hogy a helyi püspökök nagy hangsúlyt fektettek a szerzetesi életre. Ott, ahol vannak görögkatolikusok, mindenhol nagy szerepet játszottak a szerzetesek, mert nagy áldozatokat hoztak a népért, magukat nem kímélve végezték a pasztorális tevékenységüket. Elmentek akár a tengeren túlra is: Amerikába, Kanadába, Brazíliába, Argentínába, mindenhová, ahová a görögkatolikusok települtek át. A szerzeteseink látták el az emberek lelki igényeit – ott ahol szükség volt erre: nem voltak számukra határok. A szerzetesség a só szerepét játssza az egyházban, s mint ahogyan minden étel más mennyiséget kíván: valamelyik országban arra van az embereknek szüksége, hogy nyitottabbak legyenek a szerzetesek, valamelyik országban arra, hogy többet imádkozzanak értük. Ez a kérdés az isteni gondviselés szerint alakul ki országonként.”
Andrej atya már itt van Magyarországon néhány hónapja, talán már látja, hogy mennyi „sóra” van szüksége a magyar embereknek…
Andrej atya: „Ez egy nehéz kérdés. Az Isten tudja, hogy mit csinál. Hadd mondjam el, hogy az én örökfogadalmas jelmondatom így hangzik: »Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket.« Jn15,16 Túl nagy terhet vállalunk magunkra, ha azon gondolkozunk, sikerül-e a vállalásunk vagy sem. A Jóisten úgyis a helyes útra vezérel minket. Azt szeretném megmutatni az embereknek, milyen szép ez a hivatás – ennek próbálok eleget tenni. Örülök az itteni imádságos lelkületnek, a sok közös imának, mert a Jóisten ezen keresztül is segít, akár a nyelvtanulásban is. Azt azonban nagyon sajnálom, hogy jelenleg Magyarországon nincsenek görögkatolikus szerzetesi hivatások.”
Andrej atya Magyarországra már nem mint provinciális (protoigumen), mint egy elöljáró érkezett: egyszerű szerzetesként foglalta el Máriapócson új helyét. Hogyan érintette ez a fajta változás?
Andrej atya: „Négyévente választanak tartományfőnököt, s a szerzetesközösségben mindenki tudja, hogy ez a kinevezés csupán négy évre szól, utána újra egyszerű szerzetesként kell élnie. Számomra nincs olyan, hogy értékes vagy kevésbé értékes feladat. Nekem nem az a fontos, hogy milyen tisztséget kell viselnem, a jelenlegi kinevezésemet rangban nem tartom kevesebbnek, sőt: megtiszteltetésnek érzem, mert egy ősi monostorba kerültem, melynek saját története, hagyománya van.”
Hogyan igazodnak az új viszonyokhoz?
József testvér: „A baziliták számára a pasztorális-missziós tevékenység a legfontosabb – vérükben van –, ha ez nem valósulhat meg, akkor nehéz az életük. S bár itt idegen a nyelv, de egy a dallam, egy a szolgálat, a szertartások és a szabályok.”
Andrej atya: „Számomra az volt meglepő, milyen imádságos hely Máriapócs. Sok templomban és monostorban imádkoztam már, de Máriapócson különleges atmoszférája van a templomnak: a falak imádsággal telítődtek. Két-három órát tudok úgy imádkozni itt, hogy nem érzek fáradtságot, nem érzem az időt: lelkileg feltöltődöm. Ne csodálkozzunk azon, hogy itt sok csoda történt: az isteni kegyelem talán itt még inkább jelen van."
A Nyíregyházán élő ukrán elszármazottak az Ukrán Nemzetiségi Önkormányzat szárnyai alatt már több éve közösséget alkotnak a jósavárosi templomhoz kötődve. Ábel atya hozzájuk küldte egyfajta szervezőlelkészi szolgálatra. Milyen volt egy már meglévő közösségbe érkezni és hogyan fogadták?
Andrej atya: „Amikor Magyarországra érkeztem, püspök atya arra hívta fel a figyelmemet, hogy van egy gyönyörű lehetőség: szolgálni az ukrán nyelvű, vagy Ukrajnából elszármazott embereket Nyíregyházán. Nem volt kérdés, hogy elvállalom. Megérkezésem után a karantén is nehezítette a helyzetem, két hónapig nem szólaltam meg ukránul. Az Ukrán Nemzetiségi Önkormányzat tagjai szeptemberben ellátogattak a monostorba, s ez örömmel töltött el. Összeszokott társaság, szeretettel fogadtak, remélem, ezután is jól együttműködünk majd.”
Hogyan kezdte el velük a munkát? Milyen hosszú távú tervei vannak a közösségben?
Andrej atya: „Korábban Damján atya évente 3-4 alkalommal Budapestről járt szolgálatot végezni, őt bízták meg a Magyarországon élő ukrán nyelvű görögkatolikusok lelkipásztori ellátásával. Az embereknek igényük van lelki vezetőre, atyára, akivel saját anyanyelvükön beszélgethetnek. Azt hittem, hogy a szertartásokon kevesebb ember lesz, de sokkal többen vannak, mint gondoltam, ugyanakkor szükségét érzem az internetes megszólításnak is. Az is meglepett, hogy emlékművet állítottak az ukrán éhínségnek-népirtásnak, a Holodomornak a Jósavárosban. A templom és környezete nagyon jó találkozási hely, ahol rendezett körülmények között tudunk összejönni. Céljaink között szerepel a liturgikus rend kialakítása, a rendszeres ünnep és vasárnapi szertartások végzése. Ez adja az alapot, melyre az igényektől függően a jövőben építeni lehet.”
Mi indította a szolgálat felé?
Andrej atya: „Ez egy folyamat volt nálam, nem egyik percről a másikra alakult ki. Olyan is van, hogy az Isten megfordít valamit az ember életében: ez egy egyértelmű felkérés a szerzetességre, de nálam ilyen fordulat nem volt. Folyamatosan alakult a hivatásom: sokat gondolkoztam rajta és a jó példaképek nagy hatással voltak rám. Gyermekkoromból nagyapám és nagymamám segítettek; ez még a tilalom ideje alatt történt, amikor tiltották a vallást: milyen nehéz volt átadni akkor ezt a hagyományt, amit a nagyszülők megőriztek!
Amikor nagyobb lettem, a parókusom segített, aki összegyűjtötte az egyházközség fiataljait és támogatta őket. Öt papot nevelt ki: olyan élő hite volt, hogy istenfélelemre tudott nevelni minket is. Ez a parókus nem volt más, mint a Munkácsi Egyházmegye jelenlegi püspöke, Luscsák Nílus atya. Ő volt az első parókus, aki mellett ministránsként szolgáltam. Neki is nehéz volt a papi nőtlenség mellett dönteni, de fel tudta magát ajánlani az Istennek és most az egyházmegye vezetője. Nőtlen papként viszont maga is keresett egy közösséget, a monostorokban tett látogatásaira magával vitt engem is. Emlékszem, beszéltünk is arról, hogy egyszerre fogunk bevonulni, de Nílus püspöknek lezáratlan feladata volt még akkor: be kellett fejeznie a templomépítést Perecsényben. Végül én előbb lettem bazilita szerzetes, ő ferences közösségbe vonult. 2006-ban tettem örökfogadalmat.”
József testvér: „Skót turisták kérdezték meg tőlem először, hogyan alakult ki a hivatásom. Arra voltak kíváncsiak, hallottam-e valamilyen hangot, meghívást. Nem, nem hallottam Isten „hangját”, nálam is hosszú folyamatban teljesedett ki szerzetesi hivatásom. A szovjet-kommunista nevelés gyümölcse volt, hogy majdnem minden egyházi cselekményt tiltottak, csak a rokonokra, szülőkre lehetett számítani ilyen téren. Szükségessé vált ennek a sok rossznak a „megjavítása”, a térdre kényszerített görögkatolikus egyház felemelése. Én éreztem: szívesen vállalnék efféle szolgálatot, s úgy gondoltam, nekem és az egyháznak is jó, ha több hivatás van.”
A hatvannégy éves szerzetes, aki huszonnégy éve szolgálja bazilita örökfogadalmas testvérként a Jóistent, azt a jelmondatot választotta: »Jobb nekem a te törvényed, mint ezernyi arany és ezüst.« Zsolt119,72, s e szerint igyekszik élni mindennapjait. Persze ez nem azt jelenti, hogy pénz nélkül kellene élnünk, teszi hozzá, hanem azt, hogy az ember jobb, ha az Isten törvényének él, mint a világi javaknak. József testvér nem végzett teológiát, bár felajánlották neki a lehetőséget, de visszautasította:
József testvér: „Nem találtam a helyem a papságban. Számomra a szerzetes testvéri szolgálat ugyanolyan hivatás, mint Andrej atya számára a papi hivatás.”
Így József testvér szerzetestestvérként, de nem papként tevékenykedik. Sokféle szolgálatot vállalt már a monostorban: dolgozott számítógépes programokkal, volt ökonómus, végzett kertészeti munkát és húsz évig terjesztette a lelkiségi irodalmat (árulta, vagy osztotta a kiadványokat) vasárnapról vasárnapra a templomok előtt Ungváron, Huszton, Munkácson vagy kisebb falvakban.
József testvér: „Bárhová megyek, a habitust veszem fel. Ezt is a küldetésem részének érzem.”
Hogyan érhető el, hogy szolgálatukat örömmel teljesítő, szerzetesi hivatások szülessenek?
Andrej atya: „A szerzeteseknek lelki értékeket kell megélniük, megtartaniuk és továbbadniuk: ha ezt látják rajtunk, akkor mások is felismerhetik szerzetesi hivatásukat. Fontos, hogy nyitottak legyünk, hogy biztosítsuk a lehetőséget: bárki csöngessen be a monostorba, beszélgethessen egy szerzetessel.”
Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye/www.nyirgorkat.hu
