A kétszáz éve alapított marista rend a világ mintegy nyolcvan országában van jelen. Oda mennek, ahová más nem akar, Mária gyengédségével fordulnak a perifériákon élők, a megvetettek, az üldözöttek, a menekültek felé. Január 2-án Esztergomban ünnepelt a rend, amely tanodát tart fenn a városban.
Abban hisznek, hogy a legszegényebb, legkiszolgáltatottabb helyzetben élő gyerekek is megérdemlik a jó nevelést, és arra törekednek, hogy ezt meg is adják nekik. A kétszáz éve alapított marista rend a világ mintegy nyolcvan országában van jelen. Oda mennek, ahová más nem akar, Mária gyengédségével fordulnak a perifériákon élők, a megvetettek, az üldözöttek, a menekültek felé.
„Mária a nővérünk a hitben, aki lábán viselte az út porát, akit Isten meglepett és felzaklatott; akinek úgy kellett felelnie, hogy minden kérdésre nem tudhatta a választ, és aki zarándok a hitben” – írják egyik dokumentumukban a maristák. Akik január 2-án Esztergomban velük ünnepeltek, átélhették, milyen mélyen, egyénien tudnak Máriáról beszélni, és hogy mennyire komolyan gondolják: „Mária-arcú” egyház építésére törekednek. Fontos vonásuk a jelenidejűség is, vagyis hogy amikor bemutatják öt földrészre kiterjedő tevékenységüket, észrevétlenül máris csöppnyi megkönnyebbülést csempésznek hallgatójuk szívébe, hogy mégsem csupa erőszak, félelem és kiszolgáltatottság a világ. „Mi máris ott vagyunk a föld ezernyi helyszínén – üzenik –, hogy azok sorsán könnyítsünk, akiknek a legnehezebb. És ez nem marad nyom nélkül.” A legsebzettebbek és legsebezhetőbbek: a periférián, szociális peremhelyzetben élő gyerekek, fiatalok és családjaik mellett, hogy amennyire csak lehet, kompenzálják a hátrányaikat.
Kétszáz éve, 1817. január 2-án alapította a rendet Marcellin Champagnat. Esztergomban misével, előadásokkal, a rend által pártfogolt gyerekek műsorával, szeretetvendégséggel és egy kis kiállítással ünnepelték meg a nagy évfordulót. A prédikációt Székely János püspök mondta. „Tízgyermekes család kilencedik gyermeke volt – tudtuk meg tőle. – Tizenhat éves koráig nem járt iskolába, mert a tanárok durván bántak a kisdiákokkal. Amikor azonban végül tanulni kezdett, nagyon szorgalmas volt, és jó tanuló lett belőle. A forradalom utáni időkben egyházellenes hangulat uralkodott Franciaországban, így Marcellin hivatása az egyháztól eltávolodott emberekhez is szólt. Rémesen megrázta egy olyan, tizenhét éves fiú haldoklása, aki soha nem hallott még Istenről, túlvilágról, és így élete végén semmi reménye nem volt. Marcellin a legrosszabb sorsú, legszegényebb gyerekek szívébe akart reményt önteni.
Egy tanítványnak egyszer egy gyűrűt adott a mestere, és arra kérte, próbáljon egy aranyat kapni érte. De mindenhol sokallták érte ezt az összeget, és kinevették a tanítványt. »Vidd el az ékszerészhez!« – mondta erre neki a mester. Így is történt, és a szakember rögtön ötven aranyra értékelte a gyűrűt, sőt hozzátette, hogy sokkal többet is kaphat érte a tulajdonosa, ha utánajár. »Látod, a szakértő szem máris meglátta az értéket a gyűrűben! Hát gondolj bele, milyen értékes vagy akkor Isten szemében!« – vonta le a mester a történtek tanulságát. Minden ember végtelenül értékes Isten szemében. A maristáknak különösen is van ehhez szemük. Küldetésük a kitaszított társadalmi csoportok képviselőihez szól. Nagy szégyenünk, hogy Magyarországon a rendszerváltás után először ők vették gondjaikba a szegényeinket, megelőztek bennünket.
A marista rend alapításának korában a szigorúság, testi fenyítések jellemezték a gyermekek nevelését, oktatását. Ők azonban már akkor is udvariasak, kedvesek, szelídek voltak velük, és megadták nekik a tiszteletet. A munka és a család értékeit akarták, akarják átadni nekik: Mária értékeit, az ő szelídségével” – mutatott rá a püspök, melyek a maristák küldetésének legfőbb motívumai.
A mise után a szomszédos iskolában több előadás következett, amelyben a testvérek visszatekintettek az elmúlt kétszáz évre. Megtudtuk, hogy a kezdetek óta mintegy 38 ezer testvér volt a rend tagja, és megismerhettünk egy fontos kifejezést, amely a maristák önképének remek érzékeltetője. Ez az ötödik evangélium, amin azt értik, hogy mindenütt, ahol működnek, életté akarják váltani az evangéliumot. Nem egyszerűen evangelizálnak, nemcsak hittanórákat tartanak és misére invitálják a gyerekeket, hanem evangéliumi jelenléttel akarnak köztük lenni, az evangélium légkörét, melegét akarják közéjük elvinni. Hogyan lehetséges ez? Nem kötődnek egy bizonyos pedagógiai módszerhez, hanem változatos eszközökkel testvéri közösségeket építenek, hogy elérjék a céljukat. Sportcsapatok, zenekarok alakításával, menedzselésével, játékokkal. A Szent Család hangulatát akarják belopni a nehéz sorsú, sokszor kitaszítottságban élő gyerekek életébe.
Iskolatestvéreknek nevezik őket, és valóban sok iskolát alapítottak (nálunk például 2009-ben, Karcagon), de tevékenységük nem szorul az iskolák falai közé, és nem is csak pedagógiai jellegű. A nevelésen keresztül evangelizálnak, az alkotás, a munka örömét próbálják átélhetővé tenni az általuk teremtett intézményekben. Nem papok, és a II. vatikáni zsinat óta nem hordanak reverendát, hogy semmi se különítse el őket azoktól, akikért élni akarnak. Egyszerűségre, közvetlenségre törekszenek. Igyekeznek minden bajban levő mellett hűségesen kitartani. Jelen vannak Szíriában is, ahonnan a háború ellenére sem távoztak. A menekültekre pedig úgy tekintenek, mint akik iránt különös elkötelezettséggel tartoznak.
Fotó: Lambert Attila
Forrás: Kiss Péter/Magyar Kurír