Cantalamessa atya első nagyböjti prédikációja

A Pápai Ház szónoka az első prédikációját „szokás szerint a nagyböjti időszak általános bevezetésének szentelte és így a program konkrét témájára a Kúria most pénteken befejeződő lelkigyakorlatai után tér rá. Nagyböjt múltheti első vasárnapjának evangéliumában Jézus megkezdi nyilvános szolgálatát: „Az idő betelt és közel van Isten országa, térjetek meg és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15). E kérés nyomán elmélkedett a kapucinus szónok a megtérésről és a hitről.

Az élet minden korszakára esik egy megtérés

A megtérésről az Újszövetség három különböző pillanatban vagy összefüggésben beszél, mindig újabb szempontból tekintve rá. A három szakasz együttesen teljes képet ad arról, hogy mi az evangéliumi megtérés, a metanoia. Az Újszövetség nem mondja, hogy mind a három megközelítést együtt kellene megtapasztalni, azonos intenzitással, de az élet minden korszakának van egy-egy megtérése. A fontos az, hogy mindannyian felfedezzük azt, amelyik éppen megfelel nekünk – intett a szónok.

Jézus megtérésre hívó első felszólítása prédikációja elején hangzik el: „Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban!”. Jézus előtt a megtérés mindig „visszatérést” jelentett, a héber shub szó alapján, mely az útirány megfordítására utalt. Az ember élete bizonyos pontján észreveszi, hogy tévúton jár, ekkor megáll, és elhatározza, visszatér a törvény betartásához, hogy Istennel újból szövetségre lépjen. Ez a megtérés alapvetően morális jellegű, fájdalmas dolgot jelent, a szokások megváltoztatását, amikor fel kell hagyni bizonyos dolgokkal.

A megtérés tehát többé már nem visszatérés, hanem előrelépés, belépés Isten Országába

 Ám Jézus ajkán ez a jelentés megváltozik, nem mintha szórakozásból tenné, hanem mert eljöttével megváltoztak a dolgok: „Az idő betelt, eljött Isten országa”. A megtérés tehát többé már nem visszatérés a régi szövetséghez és a törvény megtartásához, hanem előrelépést jelent, belépést Isten Országába, az üdvösség megragadását, mely Isten szabad kezdeményezéséből érkezett el ingyenes ajándékként. Megtérni és hinni, nem két különböző és egymás utáni dolgot jelent, hanem ugyanazt az alapvető cselekedetet: Térjetek meg, vagyis higgyetek! „Prima conversio fit per fidem”, ahogy Aquinói Szent Tamás tanítja: Az első megtérés a hit révén történik. Mindez igazi „megtérést” igényel, mély változást Istennel való kapcsolatunk értelmezésében. Azt kéri, hogy a rendelkező, fenyegető istenképből haladjunk egy olyan Isten felé, aki teli kézzel adja egészen önmagát. Megtérés ez a Törvénytől a Kegyelemhez, mely gondolat annyira kedves volt Szent Pál számára.

„Ha nem tértek meg és ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek…” 

A pápai szónok Máté evangéliumát idézte: „Abban az időben történt, hogy odamentek Jézushoz a tanítványok és megkérdezték tőle: „Ki a legnagyobb a mennyek országában?” Odahívott egy gyereket, közéjük állította, s azt mondta: „Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,1-3). Ebben az esetben a megtérés valóban visszatérést jelent, méghozzá a gyermekkorhoz. Ezt jelzi a görög sztrefo ige, mely irányváltást jelent. Ez annak a megtérése, aki már belépett Isten Országába, aki hitt az evangéliumban és már régóta Krisztus szolgálatában áll. Ez a mi megtérésünk. Mit feltételez a tanítványok versengése, hogy ki a nagyobb? – tette fel a kérdést a szónok. Azt, hogy legfőbb aggodalom nem az Ország, hanem abban az én saját helyem. Az apostolok mindegyike jogcímet formált arra, hogy a legnagyobb legyen. Péter megkapta a primátus ígéretét, Júdás a kasszát, Máté elmondhatta, hogy ő mindenkinél többet hagyott el induláskor, András azt, hogy ő követte először Jézust, Jakab és János, hogy ők vele voltak a Tábor hegyén… E helyzet gyümölcsei nyilvánvalóan a versengés, a gyanakvás, a szembenállás és a kiábrándulás.

Vissza kell térniük oda, ahol a meghívásukkor voltunk

Ám ekkor Jézus hirtelen lerántja a leplet. Ahelyett, hogy elsők lennének, ezen a módon még be sem léphetnek az Országba. És az orvosság? A megtérés, az irány és a távlat teljes megváltoztatása. Amit Jézus valójában akart, az egy valódi kopernikuszi fordulat. Saját magunkat kell decentralizálni és Krisztusba kell belépnünk. Jézus egyszerűen arról beszél, hogy gyermekké kell lennünk. Ez az apostoloknak azt jelentette, hogy vissza kell térniük oda, ahol a meghívásukkor voltak, a tó partján, a vámosasztalnál. Mindezt követelés, jogcím, egymás közti konfliktus, irigység és versengés nélkül. Ám az ígéret gazdagságában: „Emberek halászaivá teszlek titeket” és magának Jézusnak a jelenlétével! Amikor még társak voltak a vállalkozásban, nem pedig az első helyért versengő személyek. Gyermekké válni számunkra is azt jelenti, hogy visszatérünk ahhoz a pillanathoz, amelyben felfedeztük meghívásunkat, papszentelésünk vagy szerzetesi fogadalomtételünk pillanatát, vagy a Jézussal való első találkozásunkat. Amikor kimondtuk: Isten egyedül elég! És hittünk neki.

„Nem vagy se hideg, se meleg” – a középszerűség kísértése                    

A megtérésre felszólító harmadik körülmény a Jelenések könyvében a hét egyháznak írt levélben található – folytatta Cantalamessa atya. Ők, személyek és közösségek, hozzánk hasonlóan már régóta keresztények, sőt vezető szerepet gyakorolnak. A levelek az egyes egyházak angyalainak szólnak, mint például: „Az efezusi egyház angyalának írd meg!”, vagyis közvetve az egyház pásztorának üzennek. A hét egyháznak írt levélből leginkább a laodíceai egyháznak írt levélről és annak szigorú hangjáról kell elgondolkodunk: „Ismerem tetteidet, hogy se hideg, se meleg nem vagy. Bárcsak hideg volnál, vagy meleg! De mivel langyos vagy, se hideg, se meleg, kivetlek a számból” (Jel, 3,15-16). Itt a középszerűségről és a lelki buzgóságban való langyosságról van szó. A kereszténység történetében az első megtérés, a bűnből a kegyelembe jutás leghíresebb példája Szent Ágostoné.

A második megtérés legtanulságosabb esete Avilai Szent Terézé

A második megtérés legtanulságosabb esete, mely a langyosságból a buzgóságba vezet, Avilai Szent Terézé. Amit ő maga elmond önéletrajzában – bár lelkiismerete hangját követi – bizonyára túlzás, mégis mindannyiunknak hasznos lehet a lelkiismeretvizsgálatunkhoz. Szent Teréz időfecsérlésről, ürességről, hiúságról szól, melyek veszélybe sodorták a lelkét. Isten dolgai tetszettek neki, de nem tudott elszakadni a világ dolgaitól. Szerette volna kibékíteni ezt a két ellenséget, a lélek életét az élvezetekkel és az érzékek szórakoztatásával. Ennek eredménye lett egy boldogtalan élet. Újból és újból elbukott és végül nem lelte örömét sem az Istenben, sem a világban. A Pápai Ház szónoka a langyosságból való megtérés szentpáli szavaira emlékeztetett: „A buzgóságban ne lankadjatok, legyetek tüzes a Lélekben!” (Róm 12,11). Az igazi kérdés abban áll, hogy miként tudunk ebből a langyosságból kikeveredni. Gyakran félreértelmezik a Lélekben – görögül en pneumati – szót, pedig Pál apostol a „lélek” kifejezést legtöbbször a Szentlélekre érti. Soha nincs szó kizárólagos értelemben a mi lelkünkről vagy akaratunkról, kivéve az első tesszalonikai levél végén: „A békesség Istene szenteljen meg benneteket, hogy tökéletesek legyetek. Őrizze meg szellemeteket, lelketeket és testeteket feddhetetlenül Urunk, Jézus Krisztus eljöveteléig” (1Tessz 5,23), ahol a szó az ember lelkét jelenti a teste mellett.

A Lélek lehet az aszkézis gyümölcse

Cantalamessa atya kifejtette, hogy mi olyan örökség hordozói vagyunk, mely a tökéletesség útját három klasszikus fázisban értelmezi, melyek a megtisztulás, a megvilágosodás és az egyesülés útjai. Ez azt jelenti, hogy hosszasan kell gyakorolnunk magunkban a böjtöt és az önfegyelmezést, hogy aztán megtapasztalhassuk a lelkesedést. Van tehát egy nagy bölcsesség és hozzá alapként évszázadok tapasztalata, éppen ezért jaj nekünk, ha azt hisszük, hogy mindezen már túlléptünk. Nem, nem haladtuk meg, csak nem az egyetlen út, mely Isten kegyelmét követi. Ennek merev értelmezése azt mutatja meg, hogy a kegyelem elnyerése kapcsán a hangsúly egyre inkább áthelyeződik az emberi erőfeszítésre. Az Újszövetség szerint létezik egy körfolyamat és egy egymásutániság, ami révén egyfelől igaz, hogy kemény önfegyelmezés szükséges a Lélekben való buzgóság eléréséhez, másfelől pedig az is igaz, hogy éppen a Szentlélek kell az önfegyelmezéshez is. Szent Pál világosan és erősen fogalmaz: „Ám ha test szerint éltek, biztosan meghaltok, de ha Lélekkel megölitek a test szerinti tetteket, élni fogtok” (Róm 8,13).

A Szentlélek azonban inkább aszkézisre ösztönző erő

Ebből adódik, hogy a Lélek erős kezdeményezése nélkül az emberi fáradozás halott marad és csak a „test dicsekvésére” szolgál. A Szentlélek inkább azért adatik meg, hogy fegyelmezzük magunkat, nem pedig önfegyelmezésünk jutalmaként jelenik meg. Ez a második út – mely tehát a buzgóságból halad az aszkézis és az erények gyakorlása felé – az az út, amit Jézus az apostoloknak jelzett. Ennek megvilágítására idézte a szónok a 14. századi nagy bizánci misztikus teológus, Nikolasz Kabaszilasz tanítását: „Hitünk apostolai és atyái büszkék lehettek, hogy maga az Üdvözítő oktatta őket személyesen minden tanításra. Ámde jóllehet ismerték ezeket, amíg nem keresztelkedtek meg – Pünkösdkor a Szentlélekben – nem mutatkoztak semmiben újnak, nemesnek, lelkinek vagy a réginél jobbnak. Ám amikor elnyerték a keresztséget s a Vigasztaló elárasztotta a lelküket, akkor új emberekké lettek, új életet karoltak át, másik vezetőivé váltak, a Krisztus iránti szeretet tüze izzott bennük és áradt ki másokra is. Hasonló módon vezeti az Isten a tökéletességre az összes szentet, akik az apostolok után érkeztek”.

A „józan mámor” pünkösdi élménye 

A szónok szerint ezt az utat az egyházatyák a „józan mámor” merész képével fejezték ki, valójában Szent Pál apostol efezusiakhoz írt levele alapján: „Ne részegeskedjetek, mert a bor léhaságra vezet, inkább teljetek el Lélekkel. Egymás közt énekeljetek zsoltárt, himnuszt és szent énekeket. Énekeljetek és ujjongjatok szívből az Úrnak. Adjatok hálát mindig mindenért Urunk, Jézus Krisztus nevében az Istennek, az Atyának” (Ef 5,18-19). A józan mámor képe mögött az egyházatyák számára alapvető élmény az apostolok pünkösdi mámora és ennek segítségével tesznek különbséget a testi ittasság és a lelki mámor között. Jeruzsálemi Szent Cirill írja a negyedik században: „Hibáztak, akik a pünkösdi mámort a rendes bornak tulajdonították, miközben már „új borról” volt szó, melyet az „igazi szőlőtőből”, Krisztusból sajtoltak. Az apostolok, igen, ittasak voltak, de egy „józan mámor” jegyében, mely halálba viszi a bűnt és életet ad a szívnek”.

A Szentlélek teszi Krisztus megváltását egyetemessé és hozzáférhetővé minden ember számára

De hogyan is lehetne a „józan mámornak” ezt az eszményi képét a jelen helyzetünkben megtestesíteni? – tette fel a kérdést a Pápai Ház szónoka. Hol van leírva, hogy a Szentlélek megtapasztalásának az ilyen erős módja, csak az Atyák és a korai egyház privilégiuma lett volna? Krisztus adománya nem korlátozódik egy bizonyos korra, hanem azt felkínálja minden korszaknak. Éppen a Szentlélek szerepe az, hogy Krisztus megváltását egyetemessé és hozzáférhetővé tegye minden ember, minden idő és minden hely számára. Egy aszketikus erőfeszítésekkel teli élet a Lélek érintése nélkül hasonló lenne – egy egyházatya hasonlatával élve – egy szentmiséhez, melyen bár megannyi olvasmányt felolvasnak, minden szertartást elvégeznek, és számos adományt felajánlanak, de amelyen végül is a pap nem szenteli meg az adományokat és minden marad úgy, ahogy volt korábban, csupáncsak kenyér és bor! Így jár a keresztény is, jegyzi meg az egyházatya. Ha tökéletesen el is végezte a böjtöt, a virrasztást, a zsoltározást és a teljes aszkézist, de ha mindez a szíve oltárán nem a Szentélek titokzatos működése révén történik, a kegyelem által, akkor ez az egész aszketikus gyakorlat befejezetlen és üres marad, mert hiányzik a Szentlélekben való örömittasság.

Józan mámor, apostoli lelkesültség a Szentlélek beható esőzése révén

Hogy hol is vannak a Szentlélek pünkösdi működésének a helyei, arra Cantalamessa atya szerint a legjobb specialista a milánói Szent Ambrus püspök, aki a latin írók közt a Lélek mámorának legjelesebb énekese. Miután a Szentlélek lehetséges forrásaiként megemlítette az Eucharisztiát és a Szentírást, szól még egy harmadik helyről is: „Van még egy másféle mámor, mely a Szentlélek beható esőzése révén működik. Így az Apostolok Cselekedeteiben, ahol a Péter beszédét hallgatókra tüzes nyelvek szállnak alá, akik mintha borral teltek volna el”. Szent Ambrus szerint, miután leírta a Szentlélek „rendes eszközeit”, van még valami lehetőség, ami nem egy előzetes alapítás, hanem egy olyan tapasztalat, mely újraéli az apostolok pünkösdi élményét. Ezt az egykori tapasztalatot a milánói püspök saját hívei számára jelzi, mint számukra is rendelkezésre álló utat, lehetőséget, ami által a „Lélek beható esőjét” tapasztalhatják meg. Ennek nyomán beszélt a II. Vatikáni zsinat előtt Szent XXIII. János pápa „az Egyház új Pünkösdjéről”.

A „Lélekben való megkeresztelkedés” örömittas lelkülete

A szentírási és egyháztörténeti megközelítés után a jelenre fordította a figyelmét a szónok és megjegyezte: Ezért is van lehetőségünk arra, hogy ezen az úton, kizárólag Isten szuverén és szabad kezdeményezésétől függően merítsünk a Szentlélekből. Az egyik módja annak, ahogyan a Lélek cselekvése a kegyelem intézményes csatornáin kívül megnyilvánul, az az úgynevezett „Lélekben való megkeresztelkedés”. A „Szentlélekben való megkeresztelkedés” kifejezés magától Jézustól származik. A közeli Pünkösdre utalva, mennybemenetele előtt mondta apostolainak: „János csak vízzel keresztelt, de ti néhány nap múlva a Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni” (ApCsel 1,5). Ez egy olyan szertartás, amelynek egyáltalán nincs ezoterikus jellege, inkább nagyon egyszerű, nyugodt és örömteli gesztusokból áll, amelyeket alázat, bűnbánat és a gyermekké válás készsége kísér. Ez egy olyan megújulás, mely nemcsak a keresztséget és a bérmálást aktualizálja, hanem az egész keresztény életet: a házasoknak a házasság szentségét, a papoknak a papszentelésüket, a szerzeteseknek a fogadalomtételüket. Az érintett személyek alaposan felkészülnek erre egy jó gyónás révén, katekézisen vesznek részt, hittel és örömmel teli találkozók során. Tapasztalat szerint ennek az útnak a legfontosabb felfedezése a Feltámadott és élő Jézussal való személyes találkozás. A katolikus értelmezés szerint a Lélekben való keresztség nem egy érkezési pont, hanem kiindulás egy érettebb kereszténység és elkötelezett egyházi szolgálat felé – zárta első nagyböjti prédikációját Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros, a Pápai Ház szónoka.                

Forrás és fotó: www.vaticannews.va