Több mint három évtizede munkálkodik az anyanyelvi verseny bírálóbizottságában, munkáját Kazinczy-díjjal ismerték el. Régóta kötődik a versenyhez?
Igen is, meg nem is. Olykor-olykor indítottunk rajta diákot, amikor 1968 és ’73 között a győri bencés gimnáziumban voltam tanár. Már akkor szívügyem volt a határon túli magyarság sorsa, de a versenyen ők akkor még nem jelenhettek meg. 1991-ben a művelődési és közoktatási minisztériumba kerültem, ahol Hercegi Károly, a Kazinczy-díj Alapítvány kuratóriumi tagja, volt minisztériumi föltisztviselő megszólított, hogy nem volna-e kedvem részt venni a munkában. Igent mondtam, és attól kezdve hozzátartozik az életemhez a szép magyar beszéd verseny. A győri verseny 58 éve a hagyomány megtartó erejét hordozza; a szó legjobb értelmében vett konzervatív Kazinczy gimnázium nem enged a divatoknak.
„Egy nagy család képviselőinek ünnepnapjai vannak mögöttünk. Bátran kapaszkodjunk meg egymásban. Egyedül elsodor a szél.” Ezek az Ön mondatai a záróbeszédből.
Kányádi Sándor, akit atyai barátomnak tekinthettem, úgy fogalmazott, hogy mi határok nélküli magyarok vagyunk. Ide a Kárpát-medence valamennyi magyarlakta területéről érkeznek versenyzők. Összeszorul a torkom, amikor Kazinczy szobránál felvonulnak, és sorolják, hogy a délvidékiek, kárpátaljaiak, felvidékiek, erdélyiek nevében koszorúznak a gyerekek. A versengésnél sokkal fontosabb, hogy együtt vagyunk, beszélgetünk, egymásra figyelünk, itthon vagyunk.
Oktatás- és iskolapolitikusként meghatározó szerepe volt a katolikus iskolarendszer újraszervezésében. A rendszerváltozás idején a katolikus egyházat képviselte a minisztériumban, 1991-től pedig a Katolikus Iskolák Főhatóságának ügyvezető elnöke volt. Miniszteri biztosként foglalkozott az egyházi iskolákkal.
1991-ben – közvetlenül a rendszerváltozás után – mindenki tele volt reménnyel, várakozással, bizonytalansággal. Az kevés volt, hogy nem akarjuk azt, ami van, de azt se akarhatjuk, ami volt. Kísértésként jelentkezett, hogy azt restauráljuk, ami 1948-ban megszűnt – korábban az oktatási intézményeknek körülbelül hatvan százaléka volt egyházi fenntartású. A kommunizmus évtizedeit nyolc katolikus és a debreceni református gimnázium vészelte át. Sem a restauráció, sem a reprodukció nem lehetett megoldás: valami egészen újat kellett létrehozni. Az a félelem is megjelent a társadalomban, hogy jönnek az egyházak, az egyházi intézmények, és velük az egyházi diktatúra.
A minisztériumban hozzám tartoztak a nem állami, nem önkormányzati iskolák. A feladatom az volt, hogy megpróbáljak magyarról magyarra fordítani. Az egyháziak nem értették a közigazgatás nyelvét, a közigazgatásban lévők és a politikusok pedig nem értették az egyháziak nyelvét és szándékait. Izgalmas időszak volt, és egyáltalán nem bánom, hogy erre úgy ment rá három évem, hogy magas lett a vérnyomásom. Megismertem az egész országot, és részben az lett, amit megálmodtunk, részben nem. Az egyházi iskoláknak volt, van és lesz szerepük az oktatásban. Nem hitbuzgalmi intézmények. Téves elvárás, hogy intenzívebbé tegyék a hitéletet. Ugyanakkor nagy lehetőség is a létezésük. Nagy baj, ha a katedráról prédikálnak és a szószékről kioktatnak.
Amikor az állam egyházi intézményt támogat, nem egyházat támogat, hanem olyan állami feladatot – oktatás, szociális ellátás –, amit az egyház végez el, ha úgy teszik az állam helyett. Teljesen mindegy, hogy egy vagon szén kilapátolását milyen ruhában végzi az ember, ugyanaz a pénz jár érte akkor is, ha farmerben, akkor is, ha reverendában teszi.
Mi a bencések titka? Miért vannak olyan kivételezett helyzetben, hogy II. János Pál pápa 1991-ben az ezeréves Pannonhalmára látogatott, Ferenc pápa pedig nemrég Budapesten többször megemlítette a bencéseket, és rájuk bízta a vallások közti párbeszéd misszióját?
A bencés szerzetesség már az egyházszakadás és a reformáció előtt is létezett. A szerzetesség életforma. Azt szoktam mondani, családi állapot. A rendünket nem konkrét feladat céljából, hanem egy kolostorban élő emberek munka- és imaközösségének alapították. A szerzetesek a közösség szolgálatára adják át magukat. Szent Benedek regulája biztosítja, hogy a különbözőségekből próbáljunk egységet teremteni. Az oktatási tevékenység közösségi igényként jelent meg a rendben: az idősebbek átadták a fiatalabbaknak a felhalmozott tudásukat és tapasztalataikat. Ez a hagyomány intézményesült az iskolák alapításával. Így lettek szociális intézményeink is, mert az idősek ápolásra szorultak. Nem vagyunk betegápoló rend, de szükség esetén kórházat is fenn tudunk tartani, a harmadik világban nem egy példa van erre.
Szokták mondani, hogy a bencések jelmondata az „Imádkozzál és dolgozzál!”. Ezt kiegészíthetjük azzal, hogy olvassál. Mi, bencések mégis inkább a Pax! jelszót használjuk, mert számunkra a béke, a békesség a lényeg. Szent Ágoston szerint „az a nyugalom, ami a rendből, a rendezettségből származik”. Regulánknak a rend a kulcsszava. Legyen meg mindennek a rendje. A heti felszolgálásnak, a felolvasásnak, a zsoltározásnak és így tovább. Szent Benedek nem ismeri az egyenlősdit, de ismeri és nagyon hangsúlyozza a személy méltóságát. Az elöljárónak a szívébe írja, hogy egyiket a másiknál ne szeresse jobban, ugyanakkor a fiatalabbak tiszteljék az idősebbeket, az idősebbek pedig szeressék a fiatalabbakat. A regula prológusában Benedek zsoltárt idéz: „Keresd a békét és járj utána!” Ez a bencések egész életre szóló feladata.
Önök a 21. században egy 6. században írt, 73 fejezetből álló szabálykönyv szerint, tekintélyelvű hierarchiában élnek. Milyen szóval lehetne jellemezni a működési formájukat?
Demokratikus paternalizmusként. Az elöljárót választja a közösség, és neki kötelessége, hogy mindenről a testvérekkel megtanácskozva döntsön. A parlamentarizmus gyökerét a bencés regulában találjuk meg.
Tavaly 24 fővel csökkent a magyar szerzetesek létszáma, jelenleg 1151 szerzetes van az országban. Miről szól ez a statisztikai adat?
A statisztikákkal nagyon jól el lehet játszani, de ne csak a szerzetesekre alkalmazzuk őket. Hol vannak a tanárok? Hol vannak, akik emberekkel foglalkoznának? Mondok egy másik, kerekített statisztikát: Magyarországon jó, ha száz gyerekből 25 azt tudja mondani, hogy „az anyám férje az apám”. És kevesen választják a szerzetesi hivatást.
Önben hogyan fogalmazódott meg a szerzetesség gondolata?
Állatorvoscsaládból kerültem a pannonhalmai gimnáziumba, ahol nem voltam éltanuló. Az éltanulóknak sokszor nincsen idejük arra, hogy azzal foglalkozzanak, amivel szeretnének. Hát, én jól éreztem magam Pannonhalmán, de persze sokszor szűk volt a folyosó, mint minden kamasz gyerek számára. Harmadikos lehettem, amikor megérintett valami, amit úgy hívnak, hogy genius loci (a hely szelleme – a szerk.). A tanáraim mind szerzetes tanárok voltak, nem tökéletesek ugyan, de úgy éreztem, hogy mindegyikük a helyén van, a szent hegyen harmónia vesz körül, és a középkori bazilika sugárzó erejű. Nem volt villámcsapásszerű élményem, hanem egészen természetesen kezdtem úgy érezni, hogy ott a helyem. Senki nem beszélt rá, de le se beszélt róla. Az egyik nagyanyámnak az iskola vége felé megmondtam, hogy alighanem bencés szerzetes leszek, mire ő elsírta magát, és csak annyit mondott: „De fiacskám, ebben a világban?” Amikor ballagott az osztályunk, a sok könnyező osztálytárs között egyedül én csak mosolyogtam, mert tudtam, hogy maradni fogok.
Olyannyira maradt, hogy 1989-ig tíz éven át volt a gimnázium igazgatója. Korszakos a tihanyi munkássága is, ahova harminc éve helyezték. Vallási, kulturális és közéleti központtá tette a tihanyi bencés apátságot.
Eszem ágában nem volt Tihanyba menni, de mikor Várszegi Asztrik főapát azt mondta, hogy újra kellene éleszteni az apátságot, összecsaptam a bokámat, és mentem. Hosszú időbe telt, amíg úgy-ahogy már otthon éreztem magamat Tihanyban. Ami a legcsodálatosabb, az a napfelkelte, a napnyugta és a természet közelsége. Teológuskorom óta szívügyem az ökumenizmus. A bencés rend különleges helyzetben van. Szívesen jönnek hozzánk más keresztény egyházak képviselői, keleti szerzetesek, ortodoxok, protestánsok, zsidók. Tihany már kezdettől találkozóhelye a különböző kultúráknak és hagyományoknak.
Rendszeresen szervez zarándokutakat Jeruzsálembe.
Régóta vágytam a Szentföldre. Először 2008-ban voltam Pákozdi István atyával. Óriási élmény volt az autóbusz leghátsó ülésén csak úgy bambulva nézegetni, fényképezni, a szent helyeken megállni, leborulni. Amikor visszaérkeztem, meséltem az utazásról ismerősöknek, barátoknak, és többen mondták, hogy miért nem szóltam, jöttek volna ők is. Azóta 13 zarándokutat szerveztem, mert mindig többen és többen szerettek volna jönni, mint amennyien a csoportba befértek. Ezeken az utakon számomra az a nagy élmény, hogy kit mikor mi érint meg. Látok megrendülni, könnyezni olyanokat, akik vallásosak, és olyanokat is, akik nem rendszeres vallásgyakorlók. Hajózni a Genezáreti-tavon, ahol Jézus hajózott tanítványaival, bemerítkezni a Jordán folyóba, ahol Jézus is bemerítkezett, kimenni a sivatagba és felnézni az égre: ugyanazok a csillagok vannak fölöttünk, amelyeket Jézus is láthatott ott, a megkísértés helyén… Az ember ott megérzi, hogy van valami, ami változatlan ebben a mindig változó világban. Előbb-utóbb mindenki fölteszi a kérdést, amit Kosztolányi Dezső így fogalmaz meg: „Hát te mit kerestél ezen a földön?”
78 éves volt, mikor négyezer méter magasból tandemejtőernyős ugrást hajtott végre. Azóta eltelt négy év. Van újabb őrültség a bakancslistáján?
Nincs bakancslistám, nem azért ugrottam. Úgy éreztem, hogy szükségem van egy megtapasztalásra, egy nagy ugrást ugyanis mindenkinek meg kell majd tennie az élete végén. Fontos volt, hogy rá merem-e bízni az életemet valakire, aki ezt az ugrást már megtette. Nincsenek szavak, amelyekkel kifejezhetném az élményt: a szabadesést több mint kétszáz km/órás sebességgel.
Van hasonló további próbatételre késztetése?
Késztetés van bennem, de különösebben nem keresem a próbatételeket. Amit keresek, az a csend.
Erről nem Tihany az első, ami eszembe jut… Ott hol találja meg a csendet?
A szobámban. És hacsak tehetem, hetente elmegyek horgászni. Egy barátomnak, akit már eltemettem, volt egy vízparti háza Ábrahámhegyen, ott szoktam kimenni a nádasba. Nem szól hozzám senki, nézem a vizet, és csendben vagyok.
Forrás és fotó: kultura.hu
