– Ha három szóval kellene jellemezned hatéves provinciálisi tevékenységedet, mit mondanál?
– Elsőként a vezetettséget említeném. Értem ezen, hogy a rendtartomány irányításához szorosan hozzátartozik annak keresése, mire hív minket Isten. Ennek felismerése a legszebb tapasztalataim közé tartozik. Másodiknak talán a konszolidációt: munkaszervezési, gazdálkodási és személyes téren egyaránt. Harmadiknak olyan szót mondanék, amely összefoglalja mindazt a sok szép tapasztalatot, amit akár a nemrég zárult Szent Ignác-év gyümölcseként, akár korábban élhettünk meg, például az apostoli terv összeállítása során. Mondhatnám, hogy kreatív folyamat. És ezek valahogy összefüggnek.
– Hat sűrű év áll mögötted. Mit tervezel „levezetésként”? Az egykori cseh jezsuita provinciális, František Lízna leköszönése után például elment a Caminóra.
– Egyelőre még csak álmaim vannak, melyeket az utódom majdani szándékától, illetve az akkori körülményektől függően valósíthatok meg. Mindenesetre a zarándoklat ott van ezek között. Szeretek úton lenni, de ez azért is fontos lenne, hogy távolságot tudjak venni az eddigi feladatoktól, és így, szabad lélekkel rájuk tekintve summázhassam ezt a hat esztendőt.
– A Szent Ignác-év után vagyunk, így adódik is a Loyola és Manresa közötti Camino Ignaciano.
– Régi álmom a Camino, de az valamiért nekem a Santiago de Composteláig tartó Szent Jakab-útját jelenti, és szívesen elmennék a Szentföldre is. Kedves számomra, hogy életrajzában Szent Ignác zarándoknak nevezte magát, és minden bizonnyal meghatározó volt életében a szentföldi zarándoklata. Az én vágyam a noviciátusból ered, amikor pénz és minden más biztonságot nyújtó eszköz vagy tervezés nélkül kettesével útra kellett kelnünk, hogy így éljük meg a kiszolgáltatottságot, a ráhagyatkozást Istenre, illetve az utunkba kerülő emberekre. Ismét vágyom erre a kalandra, megtapasztalni, hogy milyen az, amikor nem rajtam múlik akár a leghétköznapibb dolgok megoldása, hanem mindenben rá kell támaszkodnom.
– Tovább kell mennem című könyvében imént említett cseh rendtársad arról ír: azért vágott neki a Caminónak, hogy az úton imádkozzon a barátaiért, jótevőiért – illetve azokért, akiket provinciálisként megbántott. Te hogy állsz az utóbbival?
– Nem vagyok konfliktuskereső alkat, ha csak lehetett, próbáltam megőrizni az egyetértést és jóhiszeműséget, de egy vezető nem tudja elkerülni a vitákat, feszültségeket. A feladatkör megköveteli, hogy adott esetben határozottan érvényesítsünk szempontokat, és ebből adódhatnak félreértések, megbántódások. Időnként voltak küzdelmek, de nem él bennem semmi, ami nem egyenlítődött volna ki. Szándékomtól függetlenül persze bánthattam meg másokat, ez is a vezetői szerep felerősített velejárója.
– Közelről láthattam, hogy naponta vagy száz e-mailt és több tucat telefonhívást kellett megválaszolnod. Emlékezetes kép, hogy füles készülékkel fel-alá sétálsz az irodában, és így intézel ügyeket – akár egy topmenedzser. Mindezért kérdezem: lelki embernek való egy ilyen megbízatás?
– A feladat csakugyan sokrétű, ugyanakkor nem lehetetlen meglelni benne a lelki dimenziót. Másrészt egy jó vezető megtalálja a jó munkatársakat, és delegálja a feladatokat. Az 55 jezsuitával, miskolci gimnáziumunk tanáraival, illetve a külsősökkel együtt 300 körüli munkatársi létszámunkkal viszonylag kicsi, átlátható rendtartomány vagyunk. Ez persze teher is lehet, mert míg egy nagy provinciában közbülső vezetői szintek léteznek, nálunk a tartományfőnök könnyebben elérhető, így több feladat hárulhat rá. De a legfontosabb, hogy a jezsuiták ideálja az úgynevezett lelki kormányzás. Az angol management és leadership szavak jól kifejezik a különbséget. Egy provinciális nem menedzser, hanem vezető, aki nem elsősorban ügyeket old meg, hanem azt kell fürkésznie, mi Isten akarata, mire hívja a rendtartományt. Ez nem mindig könnyű, viszont az Úristen munkatársaként dolgomat annak tudatában tehetem, hogy – szerencsére – nem minden rajtam múlik.
– Sőt, egyszer párhuzamot vontál a Szent Ignác-i lelkigyakorlat négy hete és vezetői tapasztalataid között. Hogy is kell ezt érteni?
– Az említett lelkigyakorlat egyetemes utat takar, így az nemcsak egy személy, hanem egy intézmény életében is nyomon követhető. Több olyan helyzet is adódott, amikor egy-egy ügyben felismerhető volt a lelkigyakorlat négy hetének mint folyamatnak valamelyik vonása. Amikor azt láttam, sok még az önérdek, az emberi gyöngeségek miatt még nem vagyunk képesek megfelelően Istenre figyelni – jezsuita terminológiával nem a vigasz, hanem a vigasztalanság felé haladunk –, akkor érzékeltem, hogy az első héten tartunk. Annak témája ugyanis a megtérés, vagyis annak megtapasztalása: Isten mindent megtesz azért, hogy szabaddá tegyen a szeretetre. Ez pedig szükségszerűen kivisz önmagamból, önérdekemből. Máskor azt érzékeltem, hogy rá tudunk hangolódni Jézusra, és a dolgok az evangélium fényében kezdenek a helyükre kerülni. Ez a lelkigyakorlatok második hete, amikor nem az önérdekünktől vezérelt utat járjuk, hanem beleengedjük magunkat a Jézus által kínált útba. Adódtak helyzetek, amikor azt tapasztaltam, egy ügy megfeneklett, tehetetlenek vagyunk, és nem maradt más, mint a kitartás és várakozás, bízva abban, hogy az Úr ezen keresztül is munkálkodik – ez a harmadik hét, amikor a lelkigyakorlaton a szenvedő és megfeszített Krisztus jelenlétében időzünk.
Örömömre sok olyan pillanatot is megélhettem, amikor egyértelmű volt, hogy a negyedik héten vagyunk, azaz a feltámadt Jézus megkeresett békéjével, és a vigasztalás szolgálatát végezte körünkben. A lelkigyakorlatok útja tehát térképet kínál, hogy jobban eligazodjunk a történések közepette, felismerjük az útjelzőket, és érzékenyek maradjunk Isten vezetésére.
– Eredendően lelkivezető és lelkigyakorlat-kísérő vagy. Mennyi időd jutott ezekre a tevékenységekre?
– Amióta átvettem a rendtartomány vezetését, kevés alkalommal kísértem lelkigyakorlatot. Egyértelművé vált, hogy jobb, ha ezt a tevékenységet szüneteltetem, mert nehezen tudtam volna megteremteni a hozzá szükséges időt és figyelmet. A lelkivezetést folytattam, de gyakran éreztem kifeszítettséget az operatív tevékenység, az ügyek kupaca és a lelkivezetéshez szükséges belső figyelem és jelenlét között. Fontosnak tartottam azonban, hogy legalább ez ne maradjon el. Ráadásul én is gazdagodom általa: miközben arra figyeltünk, hogy a hozzám fordulók egyéni megéléseiben hogyan van ott Isten, miként vezeti, mire hívja őket – mint ahogy a lelkivezetésben tesszük –, én is válaszokat vagy útmutatást kaptam.
– Bár a nagyobb döntéseket konzultáció előzi meg, a provinciális egyszemélyben határozhat a rendtartomány ügyeiben. Hogyan élted meg ezt a lehetőséget, vagy inkább felelősséget?
– A jezsuita eljárásmódban a nagyobb döntések előtt egyre nagyobb teret kell hogy kapjon a közösségi megkülönböztetés: a rend- és munkatársakkal együtt keresni, mi lehet Isten szándéka. Ez egybecseng Ferenc pápa kezdeményezésével a szinodális, vagyis együtt haladó és együtt gondolkodó egyház megteremtésére. Tény, hogy nem minden szinten fontoltunk meg minden nagyobb kérdést, mert ezt az időkeret, a körülmények és a felelősségi szintek is meghatározták. A közösségi megkülönböztetés ugyanakkor nem föltétlenül a döntésre irányul; lehet konzultatív jellege is, mint ahogy a szinodális folyamattal az egyház hangját akarja hallani a pápa. Nálunk a döntések hierarchikusan történnek, de számtalanszor tapasztaltam, hogy az elhangzott szempontok formálják a döntésemet. A konzultáció hátránya, hogy lassítja a folyamatokat, és ha valaki operatív egyéniség, joggal érezheti, hogy nem haladunk elég gyorsan. Ezzel együtt megéri kivárni, mert az így megszülető döntést mindenki jobban magáénak tudja érezni.
– Szolgálati időd egyik, ha nem a legnagyobb döntéseként arról kellett határozni, csatlakozunk-e a német, osztrák, svájci és lett-litván rendtartományból tavaly megalakult Közép-Európai Provinciához. Eleinte úgy volt, hogy igen, aztán kiléptünk a folyamatból. Milyen szempontokat mérlegeltél ehhez?
– A 35. Általános Rendgyűlés 2008-ban – a csökkenő létszám miatt – azt kérte Páter Generálistól, mozdítsa elő a jezsuita rendtartományok átszervezését, hogy fenntarthatóvá lehessen tenni őket. Az így elindult folyamat részeként körvonalazódott a Közép-Európai Provincia terve. Miközben elkezdtünk dolgozni ennek előkészítésén, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy még egyik oldalon sem adott minden feltétel hozzá. Sok elvarratlan szál volt, és azt láttam, több időre van szükség ahhoz, hogy rendezzük a sorainkat, és jobban megismerjük egymást. Az átszervezésről szóló központi dokumentum szerint egyébként az apostoli küldetés az elsődleges, és ennek kell alárendelni a provinciák rendszerét. Jóllehet római központunk részéről továbbra is van ösztönzés a rendtartományok újragondolására, az is nyilvánvaló számunkra, hogy az önálló provinciák működéséhez szükséges feltételeknek jelenleg megfelelünk. Ez is bátorított arra, hogy az átszervezés folyamatában felmerült kérdések miatt a kiválás mellett döntsünk. Ilyen volt többek között a közös nyelv kérdése, a kormányzási és strukturális modell, az időzítés – az átszervezést ugyanis gyorsnak érzékeltük. Mivel ezekben nem jutottunk közös nevezőre, bölcsebbnek tűnt, ha, legalábbis egy időre, megszakítjuk a folyamatot. Úgy látszik, őseim küldetése megtalált, és székelyként rám hárult a határaink védelme. Hálás vagyok azért, hogy római vezetésünk figyelemmel volt a szempontjainkra, és engedélyezte, hogy a saját ritmusunk szerint haladjunk.
– Merthogy a kérdést nyitva hagytátok.
– Abban maradtunk, hogy egyelőre maradunk önálló rendtartomány, folytatjuk a nemzetközi együttműködést, és megvárjuk, amíg a már időközben létrejött Közép-Európai Provincia működése kiértékelhető, azt követően pedig újra felvesszük a kapcsolatot a továbbgondolásra. Nyáron, a rendtartományi gyűlésen azt fogalmaztuk meg, hogy továbbra is képesek vagyunk teljesíteni helyi küldetésünket, és majd öt év múlva, vagyis 2027-ben ismét rátekintünk a kérdésre. Azért is indokolt ez a gondolkodás, mert, amint említettem, nem az átszervezés a cél, hanem a küldetés, előbbi csak eszköz a hatékonyabb működésre. Provinciánk ígéretesnek mutatkozik: nem vagyunk ugyan sokan, de annál szerteágazóbb apostoli szolgálatban tevékenykedünk, sőt létszámarányosan több feladatot vállalunk, mint a nemzetközi átlag. Emellett 54 éves átlagéletkorunkkal Európában mi vagyunk a legfiatalabb rendtartomány, és biztató jel, hogy évről évre vannak új noviciusaink.
– Akiről szólva egyszer azt mondtad: de jó lenne, ha a rendtartomány hét új jezsuitát kapna! Ha jól számolom, a végére csak összejött.
– Néhány éve egyik rendtársam felvetette: módszeresen imádkozzunk új jezsuitákért, és ő a maga részéről azt kéri az Úrtól, hogy abban az évben öt fő lépjen be a rendtartományba. Mondtam tréfásan: miért elégedsz meg ennyivel, miért ne kérhetnénk többet? Én hetet szeretnék! Elvégre ez a teljesség száma. Lám, az Úristen néha a szavunkon fog: igaz, nem akkor adta meg a hetet, amikor én gondoltam, de jelenleg pont ennyien vannak rendtartományunkból a genovai noviciátusban.
– Utolsó évedben voltak az országgyűlési választások. Bár nem vagy politikus alkat, megkérdezem: mandátumod alatt éreztél-e nyomást, hogy közéleti kérdésekben állást foglalj – vagy éppen hogy ne?
– Amikor a politikáról gondolkodunk, szem előtt kell tartani, hogy az evangéliummal pártállástól függetlenül mindenkihez küldetésünk van. És mivel sajnos Magyarországon erősen polarizálódott a társadalom, bármit mondasz közügyekben, az óhatatlanul megosztóvá válik, illetve a pártpolitika szolgálatába állítják. Bizonyára ez indokolja, hogy az egyház nagyon ritka esetben kommentálja a politikát, illetve a közügyeket – ezzel azt is vállalva, hogy esetenként a hallgatást is lehet üzenetként értelmezni. Választási időszakban eleve jobb nem mondani semmit. Máskor is inkább általános érvénnyel érdemes megfogalmazni a keresztény álláspontot, iránymutatásul az egyház társadalmi tanítását vagy éppen a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1996-os Igazságosabb és testvériesebb világot! című, máig érvényes körlevelét felmutatva.
– A hallgatást csakugyan többféleképpen lehet értelmezni. Egyrészt beleegyezésként, de van, aki a csendből kritikát olvas ki, és számon kéri az egyházakat, miért nem állnak ki jobban a kormány mellett.
– A legfontosabb, hogy az egyház őrizze meg az autonómiáját, ne fonódjon össze a politikával. A politikában ellenfelek vannak, és arra törekszenek, hogy legyőzzék a másikat. Ez idegen az evangélium szellemétől. Nekünk – még ha látható is, melyik párt milyen mértékben képviseli a keresztény értékrendet – nem pártokat, hanem Isten népét kell szolgálnunk. És ha veszélybe kerülnek azok, akik nem tudnak önmagukért kiállni – a szegények, a periférián élők, a kiszolgáltatottak –, akkor viszont nagyon is fontos, hogy az egyház a hangjuk legyen. És ne feledjük, hogy a megkeresztelt világiak, akik részt vesznek a közügyekben, szintén az egyház hangja és az evengéliumi értékek képviselői lehetnek, sőt kellene hogy legyenek. Lelkipásztori szempontból viszont semlegességre kell törekednünk. Ami mindenképpen a feladatunk: teret nyitni az építő párbeszédnek, amire nagy szükség van minden téren. Bárcsak tudnánk ezt a kultúrát művelni!
– A te időszakodra estek a bő ötmilliárd forintos állami forrásból megvalósuló Csávossy-program beruházásai a rendtartományban. Manapság az előzőhöz kapcsolódó nagy téma az egyházaknak a kormány jóvoltából juttatott pénzek kérdése. Te hogyan tekintesz rájuk?
– Ha az egyház részt vesz a közjó előmozdításában, akkor méltányos, hogy ehhez eszközöket is kapjon. Ez annál inkább jogos, mert az 1990-es újraindulás után nem kaptuk vissza azokat az eszközöket, amelyek segítenék a rendtartomány hosszú távú intézményi stabilitását. A Csávossy-program többek között budapesti templomunk, dobogókői és püspökszentlászlói lelkigyakorlatos házaink, miskolci templomunk és iskolánk, vagyis a köz javát szolgálja. Ugyanakkor fundációs, vagyis bevételtermelő beruházásra is használjuk, melynek jövedelméből szándékozunk támogatni például azokat, akiknek anyagi nehézséget jelent, hogy részt vehessenek lelkigyakorlaton vagy más lelki programon. Sőt ki is kötöttem, hogy mivel közpénzekről van szó, ezeket a forrásokat nem fordíthatjuk a saját közvetlen céljainkra. Veszélyt abban látok, hogy amikor az egyház az államtól kap sok mindent, akkor háttérbe szorul a hívek szerepvállalása, és passzívvá válnak, miközben ennek épp az ellenkezőjét volna érdemes elősegíteni. Amit az emberek a saját erejükből építenek fel, azt jobban a magukénak érzik, nem beszélve arról, hogy az közösséget is teremt.
– Mondjuk épp a jezsuiták barátai eléggé nagylelkű adományozók, legyen szó a Jézus Szíve-templom orgonájáról vagy háborús menekültek támogatásáról.
– Valóban, nagyon hálás vagyok a jótevőinkért, akik nagymértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy küldetésünket teljesíthessük. Azt kellene megtalálnunk, miként lehet egészséges egyensúlyt teremteni a közpénzek és a hívők adományai között, illetve jobb volna arra figyelni, hogy előbb a lelki építkezés történjen meg, és ha már valahol növekszik az élet, akkor rendeljük hozzá az anyagi, intézményi feltételeket, ne fordítva.
– Folytassuk három villámkérdéssel. Melyik volt a hat év legfelemelőbb pillanata?
– Több is van. Az egyik a nyári provinciagyűlés, amikor rendtársaimmal testvéri, szeretetteljes módon több napra össze tudtunk jönni és így gondolkodni az ügyeinkről. Jólesett, amikor az egyik idősebb jezsuita azt mondta, ő még ilyen szép rendi együttlétet nem élt meg. De megdobbantotta a szívemet a Szent Ignác-musical is. Már akkor éreztem, hogy valami nagyszerű dolog történt, amikor még csak a darabot nálam előbb megtekintő rend- és munkatársaim sugárzó arcát láttam. Aztán nekem is lehetőségem volt átélni azt a felemelő élményt, amit miskolci diákjaink előadása oly sokaknak okozott.
– Legnehezebb dilemma?
– Egyértelműen a Közép-Európai Provincia létrehozásának folyamatából történő kilépés. A folyamat a tartományfőnöki kinevezésem előtt indult el, amit anno a provinciagyűlés is jóváhagyott. Amikor viszont már úton voltunk, láttam, hogy most nem időszerű belépni egy új struktúrába, mert a körülmények nem igazolták az irányt, így nekem kellett behúznom a vészféket.
Közben persze érzékeltem, hogy nincs idő a rendtartomány egészében minden részletében egyeztetni róla. Hiszen ez nemcsak a mi döntésünk volt, hanem a másik fél is úgy határozott, hogy az általunk megfogalmazott feltételekkel nem tudnak tovább haladni. Részükről – részben érthető okokból – volt egy sürgetés a folyamatban.
– A legnagyobb dolog, amit terveztél, de nem valósult meg?
– Nem tudom, hogy a legnagyobb-e, de szerettem volna a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia keretein belül elindítani egy vezetőképzést, el is kezdtük a tervezést, aztán nem jutottunk a végére. De nem mondtunk le róla. Az ötletet az adta, hogy egyszer valaki megkérdezte: a jezsuiták annyi mindent csinálnak, nem tudnék valami jó könyvet vagy tapasztalatot ajánlani a témában?
– Nyilván mondtad az illetőnek, hogy Kiss Ulrich atya, és Management by Jesus.
– Igen, Ulrich atya munkássága megkerülhetetlen a kérdésben. Részben rá építve, részben új irányokat keresve, nemcsak üzletembereknek, hanem másoknak is, köztük a mi munkatársainknak, vezetőinknek szóló képzésben gondolkodtunk. Ami a munkatársakat illeti, régóta gondolkodom, hogyan lehetne jobban összehangolni a jezsuitákat és a velük dolgozó világiakat. Hogy az amúgy szépen működő hivatáspasztoráció ne csupán a leendő rendtagokra terjedjen ki, hanem segítsen megtalálni és jobban megélni világi munkatársaink sajátos hivatását is. Ahogy korábban is voltak körülöttünk szövetségek, mozgalmak, keresem azt a közeget, amely ezt elősegítheti.
– Csak nem egy afféle jezsuita harmadrendet hoznál létre?
– Sokan vannak, és nem csak munkatársak, akik valamilyen formában elköteleznék magukat a küldetésünk mellett. Nekünk nincs harmadrendünk, de lehetnek olyan csoportok, szövetségek, amelyek összefoghatnák a lelkiségünk szerint élő vagy azt kereső világiakat.
– Végezetül: mi nehezebb, elkezdeni vagy abbahagyni a provinciálisi szolgálatot?
– Mindkettőnek megvan a nehézsége. Az elején az ad feladatot, hogy az ember felvegye a fonalat, és „belakja” az első számú vezetői szerepet. Most azt a nyomást érzem, hogy le tudjak zárni folyamatokat, és ne hagyjak elvarratlan szálakat – de rájöttem, hogy az élet ezt csak részben teszi lehetővé. Ami miatt talán a vége nehezebb: bár a feladatok súlya alóli felszabadulás megkönnyebbüléssel jár, el kell tudni engedni lélekben is azt a rengeteg dolgot, amivel hat év alatt foglalkoztam. Ezért is vágyom rá, hogy egy testet, lelket átmozgató, felfrissítő zarándoklattal zárjam le ezt a hat évet, hogy aztán nyitottan fogadhassam új feladatomat, bármi lesz is az.
Forrás és fotó: jezsuita.hu