– Eszter nővér, idézze fel hivatásának a történetét. Hogyan szólította meg a szívét az Úr?
– „Boldog az az ember, aki az Isten útján jár és megtartja az ő parancsait.” A Bibliát olvasva ez az ószövetségi mondat ragadott meg még középiskolás koromban. Ebben a felismerésben megsejtettem, milyen lehet Istennel együtt élni. Ma már tudom, hogy az Úr ekkor kezdte el egyengetni azt az utat, ami később hozzá vezetett. Tanulmányaimat a Debreceni Tudományegyetem orosz-angol szakán végeztem, ahol lehetőségem nyílt egy részképzés keretén belül kimenni Moszkvába. A kollégiumban szobatársam lett egy szerzetesnővér, aki a Boldogasszony Iskolanővérek rendjébe tartozott. Luca nővér sugárzó egyénisége és őszinte derűje magával ragadott, még úgy is, hogy – nagyon tapintatosan – a hitéről külön nem beszélt. Eleinte nem értettem, honnan eredhet ez a nagy béke és teljesség, ami csak úgy árad a személyiségéből, miközben ő is küzdött a hétköznapok viszontagságaival. Az akkori életemben több nehézséggel is küzdöttem, amit az új közegbe való beilleszkedés, a családomtól való távollét és egy viszonzatlan szerelem vitt igen mélypontra. Aztán a Luca nővérrel töltött mindennapok során kezdtem megérteni, hogy az öröme nem az őt körülvevő környezeti hatásoktól függ, hanem belülről, egy titkos forrásból fakad.
– Nővértársa derűje a Jézussal való kapcsolat ajándéka volt?
– Igen. Ez engem is magával ragadott, és a felismerést követően, a moszkvai iskolai órák után, rendszeresen kilátogattam a közelben lévő nyírfaligetbe imádkozni. Eleinte csak az Úr Jézussal folytattam beszélgetéseket. Isten közelségét megérezve, később mindennapos szentmiselátogató lettem. Az imaéletem elmélyülése addig ismeretlen, belső örömmel töltött el. Ennek köszönhetően lassan felszakadt az a fal, ami az emberektől és önmagamtól is elzárt. Miután a saját nyomorúságomat háttérbe helyeztem, kinyílt előttem a világ, és sokkal érdeklődőbb lettem az embertársaim iránt is. Közösségbe kezdtem járni, ahol értékes barátságokra leltem.
– Ez volt az a momentum, amikor az Avilai Szent Teréz által említett belső várkastélyba belépett?
– Pontosan. Teréz erről a következőket vallja: a belső várkastélyba, ami a lelkünk metaforája, egyetlen út vezet: az imádság. Ide más eszközzel nem lehet bejutni. Amikor az ember igazán átadja magát Istennek, akkor derű és béke járja át a szívét. Ezt a változást a környezetem is észrevette, s egy barátnőm vetette fel a szerzetesi hivatás kérdését, amin ekkor már mélyen elgondolkodtam. Mindig is szerettem volna férjhez menni és családot alapítani, de mikor átjárt az Úr Jézus feltétlen szeretete, úgy éreztem, hogy még egy szerelmi házasság sem tudná nekem ugyanezt a teljességet megadni. A mai napig csodálatosnak tartom, ha valaki családban él és az édesanyai, édesapai hivatásban teljesedik ki, de nekem az Úr más életet szánt. Ekkor már biztosan tudtam, hogy neki adom az életemet. Tanárként adta magát a lehetőség, hogy a Boldogasszony Iskolanővérekhez jelentkezzem. Introvertált, csendes személyiségként azonban több belső imára és egyedüllétre vágytam Istennel, mint amit az apostoli rendekben megélhettem volna, így a monasztikus, szemlélődő szerzetesközösségek iránt kezdtem el érdeklődni. Ekkor találtam rá a Kármelre.
– A kilencvenes évekről beszélünk, s ez az időpont egybeesik a szerzetesrendek feloszlatás utáni újbóli elindulásával. Az akkoriban még Pécsen működő Kármel hogyan indult újra?
– A negyvenéves kommunizmus végét kevés nővér élte meg. Ezért két kármelita nővér érkezett Franciaországból, hogy segítsen áthidalni a szakadékot az idősebb generáció és a fiatalok között. 1992-ben, Colette-Marie és Marie-Elisabeth nővér – utóbbi később perjelnőként vezette a Kármelt – bölcsességével és igaz szeretetével újra felvirágoztatta a kolostor életét. Az Elisabeth nővérrel való találkozásom meghatározó és életre szóló. Utána még befejeztem a tanulmányaimat, majd 1994-ben beléptem a Kármelbe. A rendszerváltás után nagy lelkesedés és érdeklődés övezte a szerzetesközösségünkhöz való csatlakozást. A kolostorunkba belépők hat-hét évig tartó képzésben részesültek (jelöltidő, noviciátus, ideiglenes fogadalom), egészen az örökfogadalomig. Ezt az időszakot később Ferenc pápa kilenc évre hosszabbította. Elisabeth nővér lelki bölcsessége, Istennek teljesen átadott élete vonzotta az új hivatásokat, amihez Jeges Mirjam későbbi elöljárónk különleges karizmája is nagy ajándékként szolgált.
– 1999-ben Elisabeth nővért váratlanul magához hívta az Úr. Ez milyen változásokat hozott a közösség életében?
– Nagy törést okozott sokunk életében. Akikben nem élt nagyon mélyen az Isten keresése utáni vágy és az elmélyült imaélet iránti vonzódás, azok idővel új utakon folytatták az életüket. Ami engem illet, boldogan maradtam, s az is világossá vált számomra, hogy az emberi példakép hiányában is, Isten hívó szava az, ami itt tarthat egy életen keresztül. 2001-ben tettem le az örökfogadalmamat.
– A Kármelben hogyan telik egy szerzetesnővér napja?
– A végletekig leegyszerűsített napirend szerint élünk. Az ima elhanyagolását ebben az életformában rögtön megérzi az ember, s ezt itt nem lehet semmi egyébbel kárpótolni. Nincsenek feloldási lehetőségek, hiszen a kolostort övező kerítésen túl a nővérek számára nincs kijárás. Ez nemcsak azt jelenti, hogy nem mehetünk moziba vagy nyáron egy balatoni nyaralásra, hanem az emberekkel való kapcsolattartás is korlátozva van. A családunkkal havonta egyszer beszélünk telefonon, és ők jöhetnek látogatni évente három-négy alkalommal. A barátainkkal évente háromszor beszélhetünk vagy írhatunk nekik levelet. Személyes mobiltelefonunk nincs, a közösen használt mobiltelefonokat lehet magunkhoz venni, amíg szükségünk van rá. Az internet használatát igyekszünk a legszükségesebbekre korlátozni. Erősen megszűrjük a kintről érkező információkat, ez segít elmélyülnünk az imádságban és a csendben, s a közösségi életet is segíti. Szilenciumban élünk, így napközben egymással is csak a munkával kapcsolatos teendőket beszéljük meg. A minden este tartott közös rekreáció alkalmával törjük meg a csendet. Ilyenkor a közösség tagjaival megosztjuk a nap során történteket. A közös beszélgetések, egymás figyelmes meghallgatásának a kultúráját is segítenek elsajátítani és lehetővé teszik, hogy olyan szeretet-kapcsolatban éljünk, amiben lelkileg is hordozni tudjuk egymást.
– Említette az egyszerűséget, amihez egy áldott monotónia is társul. Hogyan lehet ebben az életformában fenntartani a lelki-testi egyensúlyt egy életen keresztül?
– Örömünket az Istennel való kapcsolat adja. A Kármel csendjében a mindennapjaink az imák és az egyszerű munkák között váltakoznak. A napirend praktikus felépítése segít az egyensúly megtalálásában: imádság–munka, csend–közösségi gyakorlatok. Ettől függetlenül a nehézségek minket sem kerülnek el. A csendben és a zárt közösségi életben nagyon sok, addig tudatalatti vágyunk, lelki sebzettségünk felszínre kerül, és az ezekkel való küzdelem, ezek átadása Isten gyógyító szeretetének, a mi életformánk nagy kihívása. Mirjam nővér bölcs gondolata az életformánkról, hogy a mi békénk egy „megharcolt béke”. Mi nem családi, gyereknevelési vagy munkahelyi gondokkal küzdünk, hanem az örök emberi kérdésekkel nézünk szembe, kitérő és kibúvó nélkül. Egykori szerzetesnővérünk, Erzsébet anya mondta egyszer, hogy a Kármel kapujáig el lehet jutni emberi erővel, a kapun túl viszont már Isten veszi át az irányítást. Napról napra szembe kell néznünk önmagunkkal és olykor a lelkileg száraz időszakokkal is.
– A mélypontok idején kihez fordulhatnak lelki segítségért?
– Hála Istennek nem vagyunk teljesen magunkra utalva. A fiatal belépőket az újoncmesternő segíti, illetve a hozzánk járó gyóntató atyákkal való beszélgetések is nagy erőt adnak a sötét éjszakák idején. Szentjeink tanításai pedig minden időben példával szolgálnak. Egy biztos, az élet nagy művészetét tanuljuk itt a Kármelben mindennap. Lisieux-i Kis Szent Teréz és a rendünket megreformáló Avilai Szent Teréz mellett egy kevésbé ismert chilei szent, Los Andes-i Szent Teréz nagy példakép előttem. Mindössze húsz évet élt, de leveleiből és a naplójából sok lelki útravaló maradt ránk, ami többször átsegített a nehézségeken.
– A karizmát tekintve mi a Kármel legfőbb hivatása?
– Életmódunkat Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja című írásában nagyszerűen összefoglalja. A fő hivatás számunkra, hogy közbenjárjunk az egész emberiségért Isten színe előtt. Küldetésünk fontos része, hogy szívünkben hordozzuk a világ sorsának, embertársaink üdvösségének az ügyét. Imádkozunk a családok békéjéért, betegekért, válságban lévő, nehéz feladatokkal küzdő vagy döntések előtt álló testvéreinkért. Mindennapi imánkban közösségileg és egyénileg is az Úr elé visszük ezeket a kéréseket. Úgy érzem, napjainkban különösen nagy szükség van a közbenjáró imára. Amit szavakkal nem tudunk kifejezni vagy tettekkel megoldani, arra az ima, legfőképpen a közösségi ima a leghatékonyabb. Óriási szellemi harc dúl ma a világban, amiben az emberi lelkek üdvössége a tét. Ezért is nagy felelősségünk, hogy hordozzuk a világ problémáit. A csendjeinkben egyre inkább Krisztus lelkületébe kell beöltöznünk, hogy egészen az emberi lelkek üdvösségéért tudjunk élni.
– Emberszeretetük a vendégfogadásban is kiteljesedik…
– Egész életünk, csendünk, közösségünk az imádság iskolája, ami teret ad annak, hogy Isten megérintsen minket. Ami ezekből a kincsekből továbbadható, azt örömmel osztjuk meg mindazokkal, akik eljönnek hozzánk. Egész évben fogadunk csoportokat, de családosan, s egyénileg is eltölthet nálunk pár napot vagy akár hosszabb időt is mindenki, aki lelki megújulásra vágyik. Évközi lelkigyakorlatainkra is, amit szerzetesek, teológusok és neves előadók tartanak, mindenki számára nyitott a részvétel lehetősége.
– Gyönyörű környezetben, fákkal, erdei állatokkal körülvett miliőben élnek. Miért költöztek a nővérek Pécsről Magyarszékre?
– Egész életünket egy zárt területen éljük, így szükségét éreztük egy nagyobb élettér kialakításának. Pontosan húsz éve alapítottuk a magyarszéki kolostort. Itt az erdő lehetővé teszi az egyéni elvonulás, feltöltődés lehetőségét. Egy nagy séta jótékonyan hat testre és lélekre egyaránt. Évente egyszer remeteségbe vonulunk, amit ugyanitt, a kolostor területén található házakban töltünk. Örökfogadalmasként tizennégy napra elvonulhatunk, ami azt jelenti, hogy a szentmise látogatáson kívül a napi programunkat magunk osztjuk be. Ez feltöltődés és lelkigyakorlat is egyben, ami kizökkent a monotóniából. Madárcsicsergésre ébredni, a természettel együtt élni, kegyelmi ajándék.
– Napjainkban vannak érdeklődők a Kármel iránt?
– Érdeklődőben nincs hiány, de nagyon kevés az a fiatal, aki valóban alkalmas erre az életformára. Jelenleg tizennégy nővér él Magyarszéken. Hét nővértársunk pedig az Erélyben alapított kolostorunkban, Marosszentgyörgyön. A kolostor létrejöttében nagy segítséget kaptunk az akkori gyulafehérvári érsektől, Jakubinyi Györgytől. Egy kármelita kolostor alapításához legalább hat örökfogadalmas nővérre van szükség, mikor ezt elértük, igent mondtunk a hívására, és elkezdődtek a munkálatok. Több erdélyi származású nővér élt Magyarszéken, így az építkezés befejeztével ők visszatértek a szülőföldre. 2015-ben jogilag is megalakult, azaz önállóvá vált a Kis Szent Teréz Kármel Marosszentgyörgyön, ahol a nővérek ugyanolyan életformát élnek, mint előtte. Vendégeket fogadnak és a reggeli zsolozsmájuk is mindennap hallható a rádióban. A közösséggel megmaradt a kapcsolat, így továbbra is követjük egymás életét.
– Hogyan indult el a kolostor kuriózumának számító csokoládéüzem?
– Az ostyasütő műhelyünket idővel fel kellett adnunk, ekkor merült fel a csokoládéüzem gondolata három évvel ezelőtt. Ehhez kiegészítésként még hozzá kell tennem, hogy minden kármelita kolostor önálló jogilag, de az elszigetelődés veszélye miatt föderációkat alkotnak a Kármelek. Általában tíz–húsz kolostor alkot egy föderációt, aminek van egy elnöke és egy tanácsa. Ők rendszeresen látogatják a közösségeket. Mivel egyedüli jelenlétet képviselünk Magyarországon, ezért az észak-franciaországi Teréz-Erzsébet Föderációhoz csatlakoztunk. Mirjam nővér 1989-ben lépett be Franciaországban a rendbe, s onnan tért haza a magyarországi újrainduláskor. Innen tehát a jó kapcsolat, ami a mai napig is tart. Mirjam nővér egy kinti perjelnői találkozó alkalmával megismerkedett két csokoládét gyártó közösséggel. Ezután két nővérünk itthon elvégezte a Csokoládé Akadémiát, s ezt a tudást ültettük át a minőségi csokoládék készítésébe. Személyesen a boltunkban illetve webáruházunkon keresztül, a www.karmelita.hu oldalon is lehet rendelni az édességeinkből, s ugyanígy a lelkiségi könyveinkből, gyertyáinkból, kegytárgyainkból is.
– Eszter nővér hogyan látja a Kármel jövőjét?
– Szerzetesi hármas fogadalmunk a szegénységre, az engedelmességre és a tisztaságra szól. Úgy érzem, hogy a Kármel akkor tud továbbra is megmaradni Avilai Szent Teréz szellemében, hogyha erre a három fogadalomra helyezi a hangsúlyt. Első a szegénység. Életkörülményeink nagyon egyszerűek, celláinkban csak a legszükségesebb bútorok vannak jelen. Nincs magántulajdonunk, mindenünk közös. Egyszerű ételeket fogyasztunk, és évközi böjtöt tartunk, ami szeptember 14-től egészen húsvétig tart. Ebben az időszakban húst egyszer veszünk magunkhoz egy héten, süteményt és bort csak ünnepnapokon fogyasztunk. A nagyböjti időszak természetesen szigorúbb. Az engedelmességben, mint a másik két fogadalmunknál is, Jézus Krisztus a minta. Ő az Atya iránti szeretetből lett engedelmes, egész élete egyetlen nagy igen volt az Atya üdvözítő tervére. Az engedelmesség összefügg a jézusi tiszta szeretettel. A viszonzás nélküli szeretetet a világ nem ismerte Krisztus eljövetele előtt. Mindenkiből kiszeretni a jót – élethosszig tartó tanulási folyamat a számunkra. A tisztaságon pedig nemcsak azt értjük, hogy nem élünk házas életet, hanem a szívünk tisztaságát is jelenti. Úgy szeretni minden embert, ahogy Isten szeret bennünket. Meglátni és megsejteni a másikban azt, aminek Isten őt megálmodta. Ezekre a fogadalmakra helyezve a hangsúlyt, valamint hűségesnek lenni a napi kétszer egy óra belső imához – ami a Kármel jellemző imamódja – hiszem, hogy a Kármel továbbra is megőrizheti az eredeti identitását, s ezzel szolgálhat leginkább az emberiség javára.
Forrás és fotó: jelujsag.hu
