A Szent Szív Társaság egyik fiatal jelöltje így ír magáról, hivatásáról, Istenről.
Lassan másfél éve vagyok jelölt a Sacré Coeur nővéreknél. Ez a két évig tartó jelöltség főként a Társaság lelkiségével és a közösségi élettel való ismerkedés időszaka, közben pedig tanárként dolgozom egy budapesti gimnáziumban.
Már a saját gimnazista éveim alatt is azt éltem meg, amit a mostani diákjaimon is sokszor látok, és ami biztosan sokatoknak egy ismerős érzés: hogy mennyire nehéz megtalálni az utunkat, a küldetésünket, a belső indíttatásunkat a világban. Én kamaszként abban reménykedtem, hogy az életem értelme fel lesz írva a házfalakra, kirajzolódik a felhőkből, egyértelműen és világosan vonzani fog valami erő, ami egyszer csak hangosan berobban az életembe.
Én döbbentem meg a legjobban, amikor ez az erő valóban megérkezett, de a várt hangzavar helyett a legnagyobb csöndben szólított meg. Ez az erő nem ott volt jelen, ahol a legügyesebb vagy a legtehetségesebb voltam, hanem sokkal inkább a sebeimen, a kérdéseimen és a nehézségeken keresztül lépett az életembe. Akkor jöttem rá, hogy számomra Isten nem a nagy és látványos dolgokban akarja megmutatni magát, hanem abban, ahol én nem is sejtem, hogy ő is jelen van.
Ez a tapasztalat adott egy teljesen új hozzáállást saját magamhoz, de a másokkal való kapcsolataimhoz is. Ez megmutatta, hogy Isten szeretete nagyobb, mint a félelmeim. Felismertem, hogy Ő az életem minden részéhez kapcsolódni akar, és (ha elég nyitott vagyok rá) akkor azt is felfedezhetem, hogy Jézus halála és feltámadása által minden élet megszentelt életté vált Krisztusban.
Jelöltként abban a reményben járom ezt az utat, hogy Istennek ezt a végtelen szeretetét egyre jobban megismerhetem, és hogy ezt az örömhírt adjam tovább mindenkinek, akivel találkozom.
Paholics Erzsébet
Forrás és fotó: szentszivtarsasag.hu