– Ön sok helyen látott el lelkipásztori feladatokat, mielőtt Pasarétre került, és a Gondozási Központ szolgálatába állt. Hogyan vezetett az útja ide, az idősek szolgálatába?
– Szegeden töltöttem a ferences növendékéveimet, és mivel én már tanultam teológiát azelőtt Egerben, voltak üres óráim. Ekkor Zatykó László OFM volt a magiszterünk, és kérésemre engedélyt adott arra, hogy a lyukas óráimban ne kelljen hazamennem a Dóm térről az Alsóvárosba (ahol a ferences rendház található), hanem bemehettem a kórházba. Ezek az első élmények nagyban hozzásegítettek a későbbi tapasztalatokhoz. Volt itt például egy szívátültetésre váró páciens, akit rendszeresen látogattam, és sokat beszélgettem a többi beteggel is. Néha még az egyetemi óráim után is visszamentem a kórházba.
1991 szeptemberében tettem le első fogadalmamat Szent Ferenc rendjében, majd 1993-ban még növendékként Szegedről Esztergomba kerültem. A teológia végzése mellett ekkor a Szent Anna-plébániához tartozó Mindszenty József Általános iskolában hittant oktattam. Bozóki István atya mentorálásával pedig – a mentorálás abból állt, hogy a kórház kapujában ezt mondta: „Ez a kórház, a többit rád bízom!” – rendszeresen bejártam az esztergomi kórházba betegeket látogatni, áldoztatni, illetve összeírtam, hogy az atya mely betegekhez menjen el következő alkalommal. István atya szavajárása volt, hogy: „Én vagyok a kórház kópé, szívem a haldoklóké”. Úgy gondoltam, hogy örökfogadalom és szentelés után átveszem majd István atya helyét, de máshogy alakult…
26 éve, 1995. szeptember 16-án tettem örökfogadalmat, majd két héttel később diakónussá szenteltek, ezt követően pedig az elöljáróim Gyöngyösre helyeztek. Itt készültem a papszentelésre, amely ‘96 tavaszán volt. Egy évig szolgáltam Gyöngyösön a kezdők szerencséjével. Ez ugyanis egy kisebb vidéki plébánia, ahol könnyen bele lehetett tanulni a hitoktatásba, plébániai életbe, stb. Első lépések voltak ezek, amelyek közel álltak a szívemhez. Majd 1997 és 2000 között szolgáltam először Pasaréten, Ocsovai Grácián atyával együtt. 1997-től a budai MÁV-kórház kórházlelkésze lettem – bár ekkor ez még nem volt egy intézményesített rendszer. Minden héten jártam hozzájuk, és a betegek és a dolgozók is mindig nagyon aranyosan és nyitottan vártak engem.
– Ezt a szolgálatot korábban is a ferencesek látták el?
– Igen, 1994 és 1995 között három kórházat bíztak a ferencesekre, hogy ott szolgáljanak a testvérek: a Korányit, a Rehabilitációs Intézetet, és a budai MÁV-kórházat, amely ma a katonai kórházhoz tartozik. ‘97-től én a MÁV-kórházat, Grácián atya pedig a másik kettőt látta el, időnként persze kisegítettük egymást. Mivel ekkor még nem volt kórházlelkészség, mind a három kórház tulajdonképpen szívességet tett azzal, hogy bármikor bemehettünk a betegekhez. Ez a szolgálat teljesen új tapasztalat volt számomra, és nagyon fontos kapcsolatok születtek ekkor. A MÁV-kórház szerencsére egy családias, nagyon kedves intézmény volt, ahol sok orvossal jóban lettem ez idő alatt. Néhányukkal ma is tartom a kapcsolatot. Az intézmény a hegyek között, mondhatni az Isten háta mögött helyezkedett el, házak is alig voltak a környéken, és ez megadta a kórház szellemiségét, hangulatát. Az ‘50-es években – amikor a kirúgott szerzetesek próbáltak elhelyezkedni – egy-két betegápoló nővér is betette ide a lábát, és barátnőket, szerzetesnőket hoztak magukkal, hogy itt dolgozzanak. Amikor a kórházigazgató – aki párttitkár is volt – rájött erre, nem rúgta ki őket, hanam tartotta értük a hátát. Mivel messze voltunk mindentől, ezért ez nem is tűnt fel senkinek.
– Könnyen beletanult a szolgálatba?
– Azt hiszem, hogy ez a fajta segítségnyújtás egy kicsit a véremben is van. Amikor a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alakult, a szüleim már majdnem nyugdíjas korúak voltak, és mindketten beléptek a szervezetbe. Édesapám különböző képzéseket is elvégzett, és ma is aktívan részt vesz a munkában. Bár otthon él már, de telefonon keresztül sok mindent le tud bonyolítani. A kárpátaljai árvizek idején – akkor még nem tudtam, hogy egyszer majd ott is fogok szolgálni – édesapámnak két útlevele betelt a pecsétektől, mert annyiszor megfordult arra a Máltai munkatársaival. Nagyon sokat dolgoztak: időnként kirabolták őket, vagy a határon elvettek tőlük mindent, de neki a legnagyobb szívfájdalma nem ez volt, hanem az, hogy nem engedték meg, hogy a helikopterről felülről megnézze az árvizet. Sosem fájt neki, hogy mennyit dolgozott, hanem mindig ezt emlegette. Tehát családi hagyományként is kaptam azt a készséget, hogy segítsek másokon.
Egyébként én Bélapátfalváról származom, tehát falusi gyerek vagyok, és szüleim, nagyszüleim és az egész rokonságom a falu közösségéhez tartozott. Abban az időben ez egy félig zárt világnak számított, ahol megvoltak a magunk hagyományai. Amikor például óvodába vagy iskolába mentünk, akkor a negyedikesek fölkísértek bennünket a termünkbe, a kisebbeket nem szabadott bántani, és az idősebbek tisztelete is nagyon fontos volt. Így egyfajta falusi hagyományként is megjelent az életemben az idősek megbecsülése, ami hozzájárulhatott ahhoz, hogy később könnyen bele tudtam helyezkedni az ő szolgálatukba.
– A MÁV-kórházban töltött évek után hogyan folytatódott életútja?
– 2000-ben újra Gyöngyösre kerültem. Az Autista Segítő Központot (ASK) éppen ekkor indították. Ez is érdekes tapasztalat volt, hiszen belecsöppentem abba a folyamatba, ahogyan egy üresen álló épületből egy központot varázsoltak. Az intézmény alapítóival sokat jártam a minisztériumokba kísérőként, képviselve a ferenceseket. Ekkor kezdtem el foglalkozni az autizmussal. Elolvastam az akkoriban fellelhető összes magyar szakirodalmat, ami erről szól. Aztán a Központ indulása után nem sokkal – 2004-ben – elhelyeztek Kárpátaljára: éppen az árvizek utáni időszakban volt ez. Azon a telepen szolgáltam, ahová anno a szüleim és a máltaisok segítséget vittek. Kórházi látogatásra ott nem volt nagy szükség, viszont a betegeket minden hónap első péntekén meglátogattuk. Egyszer-kétszer voltunk a kórházban is, de ennek nem volt kialakult rendszere.
Hét évvel később, 2011-ben ismét Szegeden folytattam a szolgálatot, ahol a szívklinikára jártam betegeket látogatni. Míg Budapesten ekkor már kialakulóban volt az intézményesített kórházlelkészség, vidéken ekkor kezdtek hasonlóval próbálkozni. Szegeden az egyházmegyés papok osztották be maguk között, hogy ki melyik intézményt látogatja. Mi, ferencesek – Zatykó László atyával – szintén bekapcsolódtunk, és sok helyre jártunk. Hívtak is bennünket, önként is vállaltunk.
– Mi következett ezután?
– 2012-ben, tíz éve kerültem újra Pasarétre, ahol az első pillanatban „megnyertem” az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet ellátásának feladatát. Sok dolog változott a legutóbbi itt tartózkodásom óta. Amikor megalakult a kórházlelkészség, akkor minden plébániának azt a kórházat kellett ellátnia, amely területileg hozzá tartozott. Vannak azonban olyan plébániák, amelyek körzetében egy sem található. Ilyen a pasaréti ferences plébánia is, ezért maradt meg nekünk a Korányi. Érkezésem előtt azonban igen rendszertelen volt, hogy ki mikor tudta meglátogatni ott a betegeket, misét tartani, stb. Zalán atya – aki akkor plébános volt Pasaréten – arra kért, hogy vállaljam el ezt a rendszeres szolgálatot.
Érdekes, hogy a kórházban sokkal többet foglalkozunk az egészségügyi dolgozókkal, mint a betegekkel: úgy látom, hogy ők még jobban igényt tartanak erre. Azt hiszem, hogy sokat számít a habitus, hiszen így bárki meg tud szólítani, a portástól kezdve a főorvosig. Nagyon sok jószándékú orvossal, ápolóval, technikai dolgozóval találkozom, akik valóban hívnak, ha szükségük van rám. A kórház vezetése adott egy elektronikus belépőkártyát, amit a járvány idején sem vontak vissza, így éjjel-nappal be tudok jutni (a legkésőbbi hívás eddig éjjel fél 11-kor volt). Sajnos azonban én is elkaptam a betegséget, s akkor sok ideig nem tudtam látogatni őket.
– Pasaréten milyen egyéb szolgálatba kapcsolódik be?
– A kórházlelkészség mellett a tartományfőnök atya megbízásából a Gondviselés Háza Gondozási Központ lelki asszisztense is vagyok már évek óta. Különleges intézmény ez, amely idősek ellátásával foglalkozik, s kétféle feladatot lát el. Az idősek klubjába (amely jelenleg az új közösségi házban működik) napközben járnak be a vendégek, és előre egyeztetett programokon vesznek részt. Kedden általában filmet néznek, szerdán zenehallgatással töltik az időt, van imaóra, kézművesség, tavasztól őszig sétálni is szoktak, és így tovább. „Hivatalosan” hétfő délutánonként szoktam velük, közöttük lenni, de vannak olyan egyéb programok is, amikbe én is bekapcsolódom. Volt olyan időszak, amikor megpróbáltam külön tematikával készülni, de hamar beláttam, hogy nekik nem az a fontos, hogy miről beszélgetünk, hanem az, hogy ott vagyok velük, hogy elmondhatják nekem, ami foglalkoztatja őket. Sokat játszunk, társasozunk, és nem zárkózunk el a „szent pletykától” sem.
A szolgálat másik részeként a gondozók mellett mi is látogatjuk az ágyhoz kötött betegeket. Újfalussy Miklós a Gondozási Központ munkatársaként „hivatásos civil beteglátogató”, ő rendszeresen látogatja a betegeket, beszélget velük, áldoztatja őket – ha papot kérnek, akkor én szoktam vele menni.
– Érzelmileg megterhelő ez a szolgálat? Milyen szembesülni az elmúlással?
– Én egy falu (pár éve már kisváros) közösségében nőttem fel, ahol a halál az élet része volt, így azóta is természetes folyamatként tekintek rá. Kiskoromban nem is volt ravatalozó a faluban, hanem otthonról temettek. Ha valaki nem balesetben halt meg, akkor a nagymamám elvitt a ravatalozásra. Ott voltunk, imádkoztunk az elhunyt mellett, majd kiballagtunk a temetőbe. Nem magyarázkodtak róla, hanem elvittek minket. Azt hiszem, hogy emiatt sem féltem soha a haldokló emberek látványától.
Amikor bemegyek egy kórházba, ott az emberek sorra elérnek a földi élet végállomására, s ilyenkor akár el is keseredhetnék. Egyszer egy orvost kérdeztem arról, hogyan éli meg azt, amikor a küzdelmei hiábavalóak, mert a beteg végül elmegy. Van olyan doktor például, akinek boxolásra van szüksége, egy másik pedig szeret hosszan ott ülni az elhunyt mellett. Szerintem mindenkinek megvan erre a maga módszere. Bennem mindig kristálytiszta az a tudat, hogy ekkor a test börtönéből kiszabadul a lélek, s én az utolsó órákban hozzásegíthettem a haldoklót ahhoz, hogy a Jóisten felé menjen. Néha természetesen nálam is betelik a pohár: ilyenkor szeretek, mondjuk, tíz percig egyedül lenni. Ki szoktam menni a teraszra, járkálok kicsit, ha van hozzá erőm, akkor elmondok egy rózsafüzért, és ilyenkor nem is szól hozzám senki. Vannak megrendítő élmények, de ezek – miután lecsillapodtam – inkább erőt adnak.
Egyébként a ferences növendékeket szoktam biztatni arra, hogy jöjjenek velem: hogy legyen ez is a része az életüknek, hiszen egyszer majd a miénk is véget ér. Nem könnyű szolgálat ez, de hihetetlenül szép…
– Hogyan élte meg a járvány időszakát?
– Amikor kitört a járvány, akkor nagy késztetést éreztem arra, hogy én is beköltözzek az egyik kórházba, mint az az öreg kapucinus testvér Olaszországban, aki az elhunytakkal és a haldoklókkal volt. Folyamatosan tesztelték, de nem kapta el a betegséget: életben maradt. A halálesetkor pedig felhívta a hozzátartozókat, hogy elmondja nekik, hogy a haldoklók nem voltak egyedül, hanem ő ott volt velük.
Másfél évvel ezelőtt koronavírus-fertőzéssel én is kórházba kerültem, s amíg bent voltam, néhányan meghaltak körülöttem. Bár nem mozdulhattunk ki az ágyból, ilyenkor mindig imádkoztam azért, aki elhunyt. Majd jöttek az ápolók, lemosdatták és egy zsákba helyezték a testet. A cipzár hangja jelezte, hogy vége. Megrendítő volt. Volt, aki úgy ment el, hogy éjjel-nappal – önkívületi állapotban – káromkodott. Egy másikuk pedig még utolsó lélegzetével is a feleségével beszélgetett telefonon. Azt is mondta, hogy „majd viszek neked virágot”.
A ferences fenntartású szociális intézményekben megvalósuló munka a rend legfontosabb vállalásai közé tartozik. Támogatására ITT nyílik lehetőség.
Forrás és fotó: ferencesek.hu
