Ez nem egyszemélyes feladat - interjú Hortobágyi Cirill pannonhalmi főapáttal

– Benedikálása másnapján, a ceremóniáról készült felvétel megtekintése után azt mondta, egy megkönnyebbült, derűs arcú, leköszönő főapátot látott a képeken. Most, a beiktatása után szűk két hónappal milyen új főapátot lát, ha reggelente tükörbe néz? 

– Olyat, aki még gondolkodik, hogy mennyi feladat várja és hogyan lesz úrrá ezen a helyzeten. De nem nyugtalan és nem elbizonytalanodott. Inkább a kezdet új élményeinek a feldolgozása látszik rajta.

– Nem mondható meglepetésnek, hogy önt választotta a bencés közösség vezetőjének. Huszonhét évig volt Várszegi Asztrik perjele és huszonöt évig a gazdasági helyettese. Ön is ezt várta?

– Én inkább arra gondoltam, hogy a búcsúzó főapát és köztem nincs olyan sok év, és lehet, hogy együtt fogunk a második vonalba lépni, majd jön egy új generáció. De nem így alakult.

-  Mi volt az első lépése, amit főapátként megtett? 

– Egy közösségi megbeszélést tartottam. Mégpedig arról, hogy a korábbi feladataimból, szokásaimból mit szeretnék megtartani és mit szeretnék leadni, amiről készítettem egy kis listát. És minden szerzetes odaírhatta mellé, hogy rendben, vagy azt, hogy gondold át még egyszer. Nagy százalékban támogatták a döntéseimet, abban is, hogy mit tartsak meg, és abban is, hogy mit ne. Megmaradtam például a monostori szobámban, továbbra is a baracskai börtönben mondok minden hónapban egyszer misét, a gimnáziumban pedig két osztályban tanítok társadalomismeret tárgyat. Azért egyfajta óvatos nyitottság van bennem. Ha valamiről időközben kiderül, hogy nem megy, akkor lehet változtatni.

– Gondolom sok régi és új ismerőse lett mostanában. 

– Valóban rengetegen keresnek, nagyon sokfelé hívnak. A Facebook-on naponta tíz-tizenöten jelölnek be, és sok régi ismerős is jelentkezett újra. Az egyik legmegrendítőbb az volt, amikor körülbelül hétszáz levelet kaptam a kinevezés után e-mailben vagy papíron. És ezekre mindre reagálni kellett valamilyen módon.

– Nem egyszerű feladat Várszegi Asztrik örökébe lépni. Mit gondol, mely tulajdonságai, képességei tették alkalmassá a főapáti posztra? 

– Szerintem az egyik, hogy hosszú éveken át benne voltam a lényeges ügyek közepében. Másrészt, amit mi Pannonhalmán csinálunk, az nem egyszemélyes feladat. Nem úgy működik, hogy a vezető kitalál mindent, a szervezetnek pedig az a dolga, hogy megvalósítsa azt. Alapvetően együtt gondoljuk ki a vállalásokat és közösen is tartjuk életben őket. Ez az egyik legnagyszerűbb Pannonhalmán: a küldetésünket mindnyájan együtt akarjuk megélni. Az iskola például egy közös feladata a közösségnek, és azon szeretnénk dolgozni, hogy minden hasonlóan közös legyen. A pincészetben például nem dolgoznak szerzetesek, de azért az a mi pincészetünk! Meggyőződésem, hogy üzletileg is azért sikeres a borászat, mert nem csak egy névhasználati megállapodás van közöttünk, egyébként meg semmi közünk egymáshoz. Hanem beleilleszkedik abba a rendszerbe, amelyen át az apátság a misszióját meg tudja élni. Ahol együtt van szakmaiság és spiritualitás. Munkatársaink is tudják, érzik, hogy ez mindig ott van a háttérben. Ezt szeretnénk még hangsúlyosabban tovább vinni.

– Már említettem, huszonöt évig volt a főapát gazdasági helyettese. Ez alatt az idő alatt rendkívüli fejlődést láthattunk Pannonhalmán. Jelentősen változott az infrastruktúra, számos termékkel jelentek meg. Mi várható a folytatásban? 

– A múltról fontosnak érzek még néhány gondolatot kiemelni. Számos fejlesztési tervünk volt: turisztikai, az apátsági termékeké vagy éppen az apátság infrastrukturális fejlesztése, felújítása, új épületek, funkciók kiépítése. Ezek mentén modulszerűen tudtuk beilleszteni azt, amit éppen a lehetőségek kínáltak. Hosszú távon, egyetlen koncepcióban gondolkodtunk tehát, ami a fejlődésünk egyik titka. A másik pedig, hogy sorra nyíltak a lehetőségek. Már az Európai Unió tagsága előtt, az előcsatlakozáshoz kapcsolódóan is voltak támogatások, a szőlőtelepítéseknél például már több pályázatot elnyertünk. Aztán jött a többi pályázati lehetőség és az első sikerek után a kiírók és a döntéshozók is meglátták, komoly hozzáadott értéket fogunk itt teremteni. Felismerték, hogy világörökség részeként egyáltalán nem mindegy, hogy milyen az épített környezet, milyen módon működnek az itteni intézmények. És látták azt is, hogy mi jól használtuk fel a pénzt, rendesen elszámolunk vele, költséghatékonyan valósítottunk meg mindent. Mindez magával hozta, hogy a kiírók nem voltak „elkeseredve", ha mi ismét pályáztunk. Olyan is volt, hogy a kiírók maguk hívták fel a figyelmünket egy új lehetőségre. Ennek a fejlesztési szakasznak azonban hamarosan a végére érünk. Még egy szállodában gondolkodunk, mert a minőségi szálláshely nagyon hiányzik. Emiatt nem tudunk többnapos programot szervezni Pannonhalmán vagy egy nagyobb rendezvényt megtartani. Sörfőzdét is tervezünk, az Officina Sancti Martini márka fejlesztésén is dolgozunk, régi receptek alapján készített szőlőmagolajra építő termékcsalád is szerepel a terveink között. Az infrastruktúrán mindig kell egy kicsit alakítani, például kevés a parkolóhely. De mindezekkel párhuzamosan már egy olyan folyamat indult be, ami a működés elmélyítéséről szól, mert más feladat megteremteni valamit és más feladat üzemeltetni azt.

A gazdasági fejlesztések mellett az iskoláinkat is jelentősen bővítettük. Talán kevesebb figyelmet kap, de a pannonhalmi gimnáziumon kívül van még hét iskolánk. A Szent Benedek néven összefogott intézménynek általános iskolai, szakiskolai, szakgimnáziumi része is van Miskolc, Eger, Budaörs, Balatonfüred, Kiskunfélegyháza és Budapest, Práter utcai székhellyel. Pannonhalma község általános iskolája volt az utolsó, amit a város kérésére átvettünk, mind-mind olyan terület, ahol erősítenünk kell. A közösségünk bakonybéli monostora függő háza Pannonhalmának, de nagyon szépen erősödik, remélem, hogy belátható időn belül önállóvá tud válni. A kapcsolat persze ekkor is megmarad, csak ez a bencés hagyományban a fejlődés szerves rendje, hogy önállóvá válik egy közösség.

– Várszegi Asztrik rendre megnyilvánult a politikával határos kérdésekben is, mint például az ügynökügyek vagy a menekültek problémája. Önt is láthattuk már a televízióban, amint választási részvételre buzdít. Ezt értékelhetjük úgy, hogy a pannonhalmi főapát a jövőben is elmondja véleményét közéleti ügyekben, ha szükségét érzi?

– Igen úgy gondolom, hogy ez a jövőben is így lesz, de nem elszigetelt módon. A választáson például a szerzetes közösségben, aki tehette, leadta voksát, még a beteg atyákhoz is felhozták az urnát. Diákjaink jelentős része is átjelentkezett Pannonhalmára, hogy szavazhasson - ezt képviseltem a nyilvánosság előtt is.

– Amikor a főapát a nyilvánosság előtt megszólal, az mennyire a saját véleménye és mennyire a közösséggel egyeztetett álláspont?

– Nyilatkozni egy szervezet nevében mindenütt az egyszemélyi vezető szokott, mert a főapát a közösség arca. Nem szervezünk persze formális összejöveteleket, ahol egy nyilatkozatot pontról pontra megszavazunk. De olyan kötetlen kapcsolatban vagyunk egymással, hogy reggelente, amikor együtt kávézik a közösség nagyobb része, beszélgetünk és a világ dolgai is előkerülnek. Az ilyen alkalmakkor gyorsan körbeérnek a vélemények. Nem egy elszigetelt nézet tehát az, amit a főapát kimond, mert neki tudnia kell, mi a közösség álláspontja. Bizonyos szempontból érzi, másrészt meg szóba is hozza ezeket a kérdéseket az együttlétek során.

– A közéleti megnyilvánulások között több is volt az elmúlt években, amikor Pannonhalma véleménye jól érzékelhetően eltért a Magyar Katolikus Egyház hivatalos álláspontjától. Ezt hogyan értékeli?

– Úgy látom, hogy a katolikus egyház sokkal egyetemlegesebb, hatalmasabb halmaz, mint ahogy az egy-egy országban megjelenik. A volt szocialista országokban a második vatikáni zsinat eszméi nem tudtak úgy kibontakozni, mint Nyugat-Európában, mert itt nem volt meg hozzá sem a szabadság, sem az idő. (A Második vatikáni zsinatot 1962. október 11.–1965. december 8. között tartották, fő témája az egyházi élet korszerűsítése volt. A szerk.) Nekünk a bencés kapcsolataink révén mindig élő kapcsolatunk volt a nyugat-európai monostorokkal. Hozzájutottunk a legfrissebb irodalomhoz, személyes kapcsolatokat ápoltunk, konferenciákon vettünk részt. Amikor mi teológiát tanultunk (én hetvenhétben lettem szerzetes az érettségi után, azaz még messze a nyolcvankilences változásoktól) német apátságoktól kaptunk jegyzeteket, tankönyveket. Mi azokból tanultunk és nem olyanokból, amelyeket a magyar hatóság, az egyházügyi hivatal kontrollált. Így kialakult egy természetes, nagyobb nyitottság a világegyház felé. Tehát hagyománya van a közösségünkben annak, hogy nem eldugottan, a világ végén élünk, hanem benne vagyunk egy nagyobb nemzetközi rendszerben, az egész Európára, az egész világra kiterjedő bencés rendben. Úgy gondolom, ez hozza magával azt a nyitottságot, amit a külső megfigyelő az eltérő véleményeken keresztül vesz észre. 

– Ha már itt tartunk, milyen a kapcsolata a győri püspökséggel? 

– Veres András püspök úrral, aki győri bencés diák volt, katonatársak voltunk, a marcali laktanyából ismerjük egymást, ami kiváló alap a jó együttműködéshez.

– Akkor biztos vannak „szép emlékeik"!

– Igen, nagyon szép közös emlékeink vannak. Fel is emlegette a beiktatásomon, amikor titokban reggelente együtt imádkoztunk. Amikor megérkezett a kinevezésem, hozzá mentem el elsőként bemutatkozni, és megkértem, hogy ő álljon majd a főapát úr mellett társ benedikálóként. Ilyen értelemben tehát még nincs nagy múltja a kapcsolatunknak, de úgy gondolom, teljesen harmonikus.

– Ha már a kinevezést említette, milyen érzés egy ilyen kivételes dokumentumot kézhez kapni? 

– Megmondom őszintém, először szkeptikus voltam, hogy tényleg kézírással készítik-e a kinevező bullát még most, 2018-ban is? És igen, teljesen hagyományos módon készült. Báránybőrre, kézzel írták a latin szöveget, a pápa maga is kézzel írta alá, és hitelesítő ólom pecsét van rajta. Tényleg azt hittem nyomtatják, mert annyira egységesnek tűnik. De nem, mert alaposabban megnézve itt-ott javítás látszik rajta. Három ilyen helyet is találtunk a levéltár igazgatónkkal. És valóban, az efféle tradíciónak van olyan hatása, hogy még komolyabbá, emelkedettebbé teszi az alkalmat.

– A főapátság nem panaszkodhat a nyilvánosságra, gyakran szerepelnek a médiában. Legtöbbször az iskola, a gasztronómia, a levendula vagy egy-egy kiállítás kapcsán. Kevesebb szó esik azonban a szerzetesi létről, a hitéletről. Pedig mégiscsak ez a lényeg. Nem zavarja ez? Vagy épp ellenkezőleg, jól van ez így, mert a hit megélése intim dolog?

– Ez számunkra is mindig kérdés. Nyilván könnyebb egy iskoláról szólni, egy borról beszélni, a gyógynövénykertet bemutatni a külvilágnak, mint magát a szerzetesi életet. Ha egy családról van szó, annak eredményeit is könnyebben tudja megmutatni, az ember, mint az apa és az anya kapcsolatát, vagy a gyermeknevelés örömeit és nehézségeit. Ez egy másik szint. Az élet intimebb részei, az átélt érzelmek egy kapcsolatban nem a kirakatba valók. Viszont egy monostornak, s benne nekünk a hit átadása is a küldetésünk. Az, hogy az életünkkel valamilyen módon tanúságot tegyünk a meggyőződésünkről, arról az örömről, amit szívesen megosztanánk másokkal. Néha bártortalanok vagyunk abban, hogyan tegyük mindezt. Az természetes, hogy húsvétkor nyitva van a bazilika, sokan jönnek a Szent Három Napra. Az is egyre természetesebb, hogy a dél körül érkező turisták beülnek a napközi imaórára. Ez egy rövid, tízperces imádság. Mondunk hozzá egy rövid bevezetőt, a látogatók élvezik a bazilika csöndjét, utána a zsoltárok ritmusát, ahogy azt énekeljük, imádkozzuk. De a szerzetesek belső élete sok mindenből áll még, s ezek közül is egy-egy mozzanat néha megjelenik a nyilvánosság előtt, mondjuk egy kiállításon. Most Kibékülés címmel látható kiállítás a Főmonostorban, ami rólunk is szól és Asztrik főapát huszonhét éves szolgálati idejére reflektál. Ha csak arról beszélnénk, hogy mit építkeztünk a huszonhét év alatt, hiányos összegzés lenne, mert épp a lényeg maradna ki. Az elmúlt huszonhét évet alapvetően el kell fogadni úgy, hogy abban voltak nehezebb időszakok is, melyek ugyanúgy hozzátartoznak az életünkhöz, mint a sikerek. Az előrelépés akkor lesz mélyebb, emberibb, ha mindennel elszámolunk.

– Az egyik ilyen nehéz történet volt a molesztálási ügy. Milyen sebeket hagyott ez a közösségen?

– Igen, ez is hozzátartozik az elmúlt éveinkhez. Az említett kiállításon is megjelenik, ezzel is ki kell békülni. Úgy érzem, hogy nem elsősorban sebeket hagyott, hanem sokkal inkább érzékenyített bennünket arra, hogy milyen veszélyek létezhetnek. Hogyan lehet előrelátónak lenni és a veszélyforrásokat minél inkább kizárni, hogyan lehet biztonsági metódusokat beépíteni a rendszerünkbe. Úgy gondolom, ez az ügy elmélyítette az iskola munkáját. Felhívta a figyelmünket, hogy a pedagógiai módszerekben is változtatni kell időnként. Nem lehet egy tanárnak egyetlen eszköze a tekintélye egy diákkal szemben. Igazán hatékonyan változni úgy lehet, hogy egy sikertelen lépést vagy eseményt őszintén kiértékel az ember. Ha egy baleset történik az úton, a sérült emberről gyors látleletet kell venni, el kell őt látni, de a roncsot is félre kell húzni és át kell adni az utat a forgalomnak, hogy menjen tovább az élet.

– A digitalizált világ is új követelményeket támaszt az ember, mint munkavállaló elé. Hogyan tud ennek a kihívásnak megfelelni egy ezer éves hagyományra támaszkodó iskola?

– Ez komoly kihívás az oktatásban, ami nincs is megoldva. Amikor én kezdtem a tanítást, nagyon sok tényanyagot tanítottunk. Most viszont minden gyorsan hozzáférhető, kit érdekelnek ma már a tényanyagok? Sokkal inkább kritikus gondolkodásra kell tanítani a diákot. Hol talál hiteles forrásokat? Hogyan tudja a forrásokat összevetni egymással? Hogyan tudja eldönteni, hogy amit letöltött, az igaz vagy nem igaz? Hol találja meg benne azokat a pontokat, amelyek kérdőjeleket támasztanak? Mindez nagyobb távlatokat is nyit a diákok számára. Nem kell terhelniük a memóriájukat az adatokkal, többet tudnak így gondolkodni. Ma már nem lehet frontális módon tanítani úgy, hogy a tanár kiáll a katedrához, nagy levegőt vesz és elmondja az anyagot, a diákok meg szorgalmasan jegyzetelnek. Csoportmunka és interaktivitás kell, amelynél használjuk az új eszközöket. Nem tudomásul venni azt, hogy ezek az eszközök rendelkezésre állnak, szűklátókörűség. Az a kérdés, hogyan tudunk ehhez viszonyulni és a helyes arányokat megtalálni.

– Hogyan tudnak a szerzetes utánpótlásról gondoskodni. Kell egyáltalán több szerzetes?

– Nem állunk rosszul, de nem szeretném elkiabálni. Stabil, ötven-ötvenöt fős létszámú a közösségünk. A szerzetesség nem tömegmozgalom, hanem sokkal inkább érzékeny emberek, a Szentlélek sugallata iránt, a monostor missziójára érzékeny emberek gyülekezete. Akik azt látják, hogy a szerzetesség egy értelmes, az életüket teljessé tevő szolgálat, amit közösségben akarnak végezni. Mert így hatékonyabb, mert így erősebb. Az utánpótláshoz a bázis adott. A volt diákjaink, a mostani diákjaink, s azok alkotják, akikkel a lelkipásztori helyeinken, a rendezvényeinken, közösségeinkben találkozunk. Azt mondhatom tehát, hogy nem csökkenő létszámú, nem öregedő, hanem fiatalodó, picit növekvő létszámú közösség a miénk.

– Miről esik még kevesebb szó, pedig fontos az önök számára?

– A szociális küldetéseinkről. Országos iskolahálózatot működtetünk nyolc tagiskolával, van két szociális otthonunk. Két éve működtetjük a Szent Márton asztalát, ami Pannonhalma temploma mellett a Boldogasszony-házban található. Ide ebédet viszünk a családsegítő által javasolt rászorulóknak, akiknek részben diákjaink szolgálják fel az ételt. Az egész lényege, hogy a rászoruló nem viszi haza az éthordót, hanem meghívjuk oda, ahol meg van terítve, és mindnyájan együtt fogyasztjuk el az ebédet. Ezért is hívjuk Szent Márton asztalának. Aztán a gimnáziumi diákok családjainak nagy része nem tudja a teljes térítési díjat fizetni. Részben régi diákokat szólítunk meg, hogy vállalják a mostani diákok támogatását. Másrészt tanulmányi és szociális ösztöndíj-rendszert működtetünk, rendszeres szociális támogatást nyújtunk. Összességében a tanulók kétharmada kap valamilyen támogatást a főapátságtól. Vállalkozásaink nyereségéből is beleforgatunk a szociális misszióinkba.

– Végezetül: hogy van a régi főapát? Úgy tudjuk, pihen. Tartják vele a kapcsolatot?

– Rendszeres kapcsolatban vagyunk. A minap írtam neki levelet, amelyben beszámoltam Brenner János boldoggá avatásáról, és ki mindenki küldte onnan jókívánságait számára. Asztrik atya Szlovéniában, egy kisebb bencés monostorban tartózkodik a nyár végéig. A vezetője korábban Salzburgban volt apát, vele nagyon jó barátságban vannak. Úgy gondolom, huszonhét év után az ember megérdemel egy kis feltöltődést.

Forás és fotó: kisalfold.hu