A vacare igéből származó vakáció szót – Szent Benedek a Regulában már használja. Mit jelent valójában, és hogyan lesz olyan örömteli ez az idő, amilyen lelkesedéssel kerül fel a táblára az Ó? Miért olyan könnyű elrontani, és mit tanítanak a szerzetes atyák? – Baán Izsák OSB bakonybéli perjellel beszélgetett Trauttwein Éva.
„Az apostolok visszatértek Jézushoz, és elbeszélték neki mindazt, amit tettek és tanítottak. Ő pedig így szólt hozzájuk: Jöjjetek velem csak ti magatok egy lakatlan helyre, és pihenjetek meg egy kissé.” Mi jellemező ma a pihenésünkre?
A mai embernek nehéz jól pihenni. Az időérzékelésünk szerint van munkaidő, azaz állapot, melyben koncentráltan jelen kell lenni a feladatunkban és a másik ember számára. S közben azt éljük meg, ez nem élet, ez a szükséges rossz. Amikor viszont nem dolgozunk, szeretnénk bepótolni, amit nem éltünk. Egyszerre lennénk mindenütt, habzsoljuk a kikapcsolódás, szórakozás lehetőségeit. Magukra ismerünk? Találkozunk valakivel, de közben folyamatosan pittyeg a telefonunk, elmegyünk nyaralni, közben sorozatokat nézünk a környék látnivalói helyett. Az ember dolgozik, s közben azt érzi, nem él, és a szabadidőbe viszont mindent bele akar tenni. A sabbath azonban az, amikor Isten távolságot vett a munkájától, megpihent, és a vasárnap megszentelésével mi is erre kapunk meghívást. Az apóriából úgy léphetünk ki, ha meglátjuk, jelenlétre vagyunk meghívva. A munkánkban is megtapasztaljuk, hogy jelen van az Isten, s pihenésben sem pótolni, kompenzálni akarunk valamit, hanem átadjuk magunkat, jelen vagyunk a magam és Isten számára.
Jézus egy csendes helyre hívja a tanítványokat, ezzel útmutatást ad, hogyan pihenjünk, mégis nehezen találjuk meg a nyugalmat.
Az evangélium – „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket.” – a görögben a ’felüdítelek’ ige azt fejezi ki, megpihentetlek, a tevékenységeidből kiemellek. Ebben az állapotban megszűnik a belső nyugtalan pörgés, zaklatottság. Ezt ígéri Jézus. A jelenlétben látom a pihenés kulcsát. Amikor Jézus a tanítványokat pihenésre buzdítja, az nem a szórakozásról, szórakoztatásról szól. A kikapcsolódás helyét jelöli meg, együttlétre buzdít. A világ körülöttünk zajban él, a figyelmünket, időnket számtalan módon foglalják le médiumok, virtuális terek. Jézus az együttlétre teszi a hangsúlyt, arra hív, hogy vele, az Atyával és egymással legyünk együtt. Ezért a lelkiéletünkben nagyon fontos előrelépés, ha az imádságra nem mint sokadik feladatra tekintünk, ami fárasztó és energiát kíván, hanem mint jó, intim együttlétre Istennel és magunkkal is, ami tölt, energiát ad, megpihentet, és ami az állandó elérhetőség, a sokfelé irányuló figyelem állapotából az összeszedettség felé visz minket. Jézus más példát is mutat: Ha a csendesre tervezett együttlétben megjelennek a szenvedők, Jézus kész kilépni, s odaadni magát azoknak, akik őt keresik. Számunkra is fontos, hogy legyen énidőnk, de ha olyan helyzet támad, ahol dolgunk van, mert valaki rászorul, akkor ahogy Jézus tette, legyünk készek elengedni azt.
A megpihenés feltétele a nyugalom. Lehetünk az erdő mélyén is, ha a gondolataink zaklatottak.
Érdekes, ahogy Szent Benedek a Regulában két latin szót használ. Az otium tétlenséget, tunyaságot jelent, ami a lélek ellensége. Ha a pihenésünkben eleresztjük magunkat, és a gondolataink szerteszét futnak, az sem Istenhez, sem a nyugalomhoz nem visz közelebb. Benedek ezzel szemben használja a vacare szót – ebből ered a vakáció szavunk is – ami azt jelenti, teret nyitok magamban valami pozitívra, helyet adok magamban. Teszem ezt szemben a csömörrel, a csüggedéssel, és az olyan gondolatokkal szemben, melyek a valóságból kiviszik a szerzetest. Szent Benedek arra buzdít, szent olvasmányoknak, Istennek adjunk teret. Amikor a szerzetesek Benedek monostorában pihennek, gondolataikat Isten köré rendezik. A szerzetes atyák az ember elméjét a malomhoz hasonlították, mely mindig őröl. Töltsünk bele tiszta búzát! Ha szeretnénk a sokféle rossz gondolatot lecsendesíteni, lenyugtatni, próbáljunk olyasvalamire figyelni, ami jó, ami a végső célunkhoz, a boldogsághoz közelebb visz bennünket. Nyissuk például a szünidőben is egy szentírási mondattal a napunkat! Egyházi közegben dolgozó embereknek ez nehézséget jelenthet. Az iskolákban adottak a reggeli áhítatok, amikor szünidő van, nincs azonban meg ez a keret, ezért teljességgel rajtunk múlik, megtartjuk-e, vagy kicsit Istentől is szabadságra megyünk? Kevés is elég, elolvasni például a napi evangéliumot reggel. Esélyt adunk arra, hogy valami beleszövődik napközbeni élményeinkbe, s segít abban, hogy a gondolataink jó dolgokra irányuljanak.
Hogyan pihentek a szerzetesek Benedek idején?
Van egy klasszikus történet Szent Antal életéből, amit Benedek is ismert. Antal a tanítványaival sétálgatott, vidám dolgokról beszélgettek, sokat nevettek. Egy vadász megbotránkozva állította meg őket, mondván, ők lennének az aszkéták, akik elvonulnak a sivatagba, most pedig hangos nevetéssel járkálnak. Erre Antal megkérte a vadászt, feszítse meg az íját. Mikor megtette, kérte, feszítse jobban, még jobban, amennyire csak tudja. – Atya, ne haragudj, ha még jobban húzom, eltörik az íj – mondta. – Valóban, így van az ember is, a testvérek is. Ha az aszkézisben, a tevékenységekben túlságosan megfeszítjük őket, eltörnek – válaszolta Antal a vadásznak. Kell tehát, hogy időnként legyen tere a kötetetlen, szabad együttlétnek is. A pihenés Benedeknek is fontos volt. Tudta, hogy a szerzeteseknek aludni kell, ezért azt tanította, úgy kell lefeküdniük, hogy felkelve az éjszakai imára, aludjanak annyit, hogy pihentek legyenek. Nagyon figyelt Benedek a vasárnapra is. A hét többi napján dolgoztak a testvérek, a vasárnap viszont az ima, elmélkedés, beszélgetés alkalma volt, hogy a testvérek az egész napot Istennel töltsék. A munka helyett olvastak, elmélkedtek, sétáltak a kerengőben.
Ma hogyan pihen a bencés közösség? Milyen a vasárnapjuk?
A szerzetesi életrend része a rekreáció. Újjáteremtődni – ezt fejezi ki a szó. Időt adunk arra, hogy az Isten újrateremtsen minket. Megvannak az egyéni és közösségi formái, napi, heti és éves rendben kapnak helyet az alkalmai. Ezek elkülönített idők. Bakonybélben esténként van egy-másfél órája a szerzetesnek, hogy magában legyen, olvasson, sportoljon, de sokszor töltjük együtt is ezt az időt. A heti rend szerint mindenkinek van egy pihenőnapja, ami rendszerint nem a hétvége, az ugyanis nagyrészt a vendégek szolgálatáé. Van testvér, aki ezt az egész napot a cellájában tölti, olvas, pihen, imádkozik. Mások, akik aktivitást szeretik, sportolnak. Én például lovagolni szoktam. Vasárnap délelőtt a liturgiát ünnepeljük, a hívekkel találkozunk. A délután csendes idő, az estét pedig együtt töltjük. Nyáron séta vagy sport, néha foci, lábtenisz, télen uszoda, társasjáték, közös filmnézés, beszélgetés. Ez a mi ritmusunk.
Ezzel szemben a világban azt látjuk, összefolynak a napok, nincs különbség a hét napjai között, és nincs ritmusa a munkának és pihenésnek sem. Mennyire fontos egy napirend?
Mi szerzetesek feszes ritmusban élünk, a napunknak határozott kerete van. Megvan, mikor kelünk, mikor imádkozunk, nagyon szabályozott a heti és az éves rendünk is. Tartsd meg a rendet, és a rend megtart téged! Közismert a mondás, mégsem élünk vele. Megfeszülünk, be van osztva minden percünk, állandóan tevékenységben zakatolunk, kizsigereljük magunkat, és amikor pihenünk, úgy elengedjük magunkat, hogy minden szétfolyik. Nincs semmiféle keret, ami megtartana, s jön a frusztráció. Mert véget ér a szabadságom, és nem érzem a felüdülést. Mert igazából mit is csináltam? A napirend mögött ott az a bölcsesség, hogy a fontos dolgokra jutnia kell időnek. Zenedarab is attól szép, hogy vannak benne szünetek, a zene és szünet együtt adják azt a harmóniát, ami tetszik nekünk. A napirendben legyen meg az imádság ideje, a munka ideje, de a testvéri együttlétre, pihenésre is maradjon idő. A sivatagi atyák bölcsessége, aranyat vagy ezüstöt elveszíthetünk, és remélhetjük, találunk helyette másikat, de aki az időt veszíti el, az nem talál helyette másikat. Az végleg elveszett.
„Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is” – olvassuk Ézsaiásnál. Mik a megfáradás figyelmeztető jelei?
Nálam fontos jel a kockulás. Ha nagyon alacsonnyá válik az ember energiaszintje, könnyen belemerül az internetes világba. Ez legtöbbször a belső üresség, szárazság jele. Az aggasztó jelek mind arról szólnak, hogy az egyensúly megborul. Túl sokat dolgoztam, túl sokat figyeltem másokra, túl sokat adtam magamból – nehéz visszatérni a középpontomba. A másik jel, amikor nincs íze a dolgoknak. Visz a kötelesség, a napirend, tudom a dolgom, de csak azt várom, mikor lesz vége, és nem vagyok igazán benne sem az imában, sem a feladatban. A végső jel, amikor az emberek „idegesítenek”. Akkor meg kell állni. Ha már nem tudok jószívvel adni, nem tudok szeretettel fordulni a másik felé, mert belül valami hiány, elégedetlenség van bennem. Ilyenkor kell valamit tenni. Szerzetesi életünkben Isten felől megyünk az emberek felé, s amit az imádságban megtapasztalunk, azt próbáljuk megosztani, majd jövünk vissza az imádságba, és amit megélünk, látunk, ami kéréseket kapunk, visszük az Isten elé. Ha túl sokat megyünk kifelé, estére nehéz visszatalálni. Ha sokat vagyunk kívül, vagyis a középpontunktól távol, nehezebb visszajönni Lelkivezetéskor, ha valaki benne munkáló haragra panaszkodik, ha ingerült, nem tudja az indulatait fékezni, mindig azt kérem, nézze meg, mit él meg hiányként. Ha haragszunk, nem azért van, mert a másik ilyen vagy olyan, bennünk pattant meg belül valami, bennünk borult meg az egyensúly.
Meghívásunk a vasárnap megszentelésére és megpihenésre szól. Hogyan lehet ezt szépen együtt megélni?
Ha szeretnénk, hogy életünkben a Szentlélek működjön, tudatos életvezetésre van szükség. Ezt meg kell tanulni. Ha valaki intenzív imaéletre vágyik, de közben pörög, mint a cserebogár a hátán, nem fog működni. A mestereimtől azt tanultam, az első, hogy eleget aludjunk, rendesen étkezzünk. A második a mozgás, a testnek megvannak ételben, mozgásban is a szükségletei. Ha fizikai szükségleteink kárára akarunk imádkozni, rablógazdálkodást folytatunk. Érkezzünk úgy meg a vasárnapba, hogy kipihentek vagyunk, engedjük meg, hogy a testünknek jó érzete legyen. Szánjunk időt Istenre, menjünk úgy a szentmisére, hogy készülünk rá, például előre elolvassuk az olvasmányokat. Töltsünk időt szeretteinkkel. A szükséges munkát természetesen el kell végezni, a háziasszony például megfőzi az ebédet, de szerencsés, ha a nagy bevásárlást, takarítást nem vasárnapra időzíti a család. Szükség van tudatosságra, és ezt ma újra kell tanulnunk. Krisztus tanítványának lenni, az ő erőterében élni, nem adódik magától, szükséges, hogy gyakoroljuk. Ez nem merülhet ki abban, hogy naponta elmondok egy rózsafüzért vagy elmegyek misére. Az egész életünket kellene egy súlypont köré rendezni, és azt tudatos energia- és időgazdálkodással vezetni, ami segít minket a célunk elérésben.
Ez komoly energiát igényel. Hogyan motiváljuk magunkat?
Amikor egy nap végére, egy hétvégére érkezve azt érzékelem, elfogytak az energiáim, van egy kritikus pillanat. Nagyon erős a vonzása annak a kikapcsolódásnak, amihez nem kell energia, amihez odaülök és befogadok. A ma emberének ez a sorozat, a film, kütyü, a virtuális tér. Menekülés is ez, az a vágy, hagyjanak engem békén. Ezek a nulla energiát kínáló szórakozások, amik még inkább szívják az embert, csak ezt nehezebb észrevenni. De az a vége, hogy még üresebb. Ilyenkor kell egy picike plusz energia. Egy kis küszöböt kell átlépni, hogy az ember valami értelmeset csináljon, ami nem lemeríti, hanem tölti. Isten mondta Ábrahámnak: Indulj el! A héberben ez nagyon szép. Indulj el, mert az jó lesz neked, tegyél magadért. Ez szerintem kulcsmomentum a fáradságunkban, s a megpihenés felé vezető utunkban. Bele tudjuk-e tenni ezt a kis energiát? Tudjuk-e kérni Istentől az erőt, hogy valami olyasmi felé nyíljunk meg, – Benedek szavaival „vacare” -, valami olyanra teremtsünk időt, teret, amiről tudjuk, hogy attól többek leszünk, hogy az bennünket tényleg feltölt. Ez nem feltétlenül csak az imádság, lehet a találkozás egy olyan emberrel, aki nem használ minket, aki ránk figyel, aki szeret. Merítsünk a találkozásból! Vagy egy könyv, egy séta… Keressük azt, ami tölt. Ne lépjünk rá a menekülési útvonalra önmagunk és a valóság elől!
Forrás és fotó: gaudeamus.hu