„Szilárd alapot csak a kereszt ad mindennek, nem kétséges, hogy a római házunknak az alapja ez a szilárd kereszt” (Róma, 1961. Szeptember hónapja”.)
E sorokkal zárta bő tíz évet átfogó feljegyzéseit Galavits M. Geraldine (1909–1989), a megváltós nővérek legendás alakja. S hogy mivel telt az az évtized, s miért vált a nővér a renden belül szinte mitikus hőssé? Élete, munkássága példamutató: előbb gimnáziumi tanárként szolgálta hazáját, majd miután a kommunisták feloszlatták a rendet, a megváltós nővérek római elöljárójaként folytatta. Az 1949-től 1961-ig tartó időszak számára rengeteg kihívással, lemondással, keserűséggel, harccal járt. Hite azonban mély volt és rendíthetetlen.
Élettörténetébe a második világháború után kapcsolódunk be, amikor az államhatalom – kevés kivételtől eltekintve – megszüntette a szerzetesrendeket, üldözte az egyházakat. Ennek következtében az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek Kongregációjának több tagja is elmenekült a szabad világba.
Kidobott gyümölcsöt evett, „koldult”
A megváltós nővérek akkori generálisa, Archangéla anya azzal bízta meg Geraldine-t, hogy utazzon el helyette Rómába, őt ugyanis az AVO egy ideje már figyelte. Kinevezte a nővért vikáriának (helynöknek), és arra kérte fel: hozzon létre egy központot az Örök Városban, vegye fel a kapcsolatot a szabad világban lévő amerikai és osztrák tartománnyal, valamint a Nyugaton szétszóródott, menekült magyar nővérekkel, majd gyűjtse őket egybe Amerikából, Hollandiából, Németországból és Ausztriából.
Lakástartomány
A kommunizmus éveiben az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek Kongregációjának magyar tartománya külföldön három házzal, három országban működött. Linzben volt a központ a tartományházzal, egy másik München mellett Oberhachingban, a harmadik pedig a Villa Mater Redemptoris zarándokház volt. Hargitai M. Magna nővér és társai titokban fenntartottak egy negyedik „tartományt” is – Magyarországon, az otthonaikban. A rendszerváltozás után sokan hazatértek a szülőföldjükre, ekkor Hegyi Lucia nővér lett a tartományfőnök.
„Milyen jó maguknak, magukat megmentik! – súgták a fülünkbe társaink, amikor az utazás előtti este búcsúztunk a Margit Intézetben” – írta Geraldine már említett visszaemlékezésében. Pedig erről szó sem volt. Annyira nem, hogy a szomorúság minden kínjával küszködve hagyták el az országot a szent cél érdekében. Erika anya, a Margit Intézet akkori igazgatója könnyezve integetett utánuk… 1948, halottak napja volt. Geraldine harmadmagával indult útnak, a vonatjegyek megvásárlása után mindössze 36 forinttal a zsebükben.
Útja kalandos volt. Nem törődve a veszéllyel, kimenekített Nyugatra egy lengyel nővért is, úgy, hogy egy másik rend nővéreihez csapódtak a vonaton, akik hivatalos útra indultak. Amikor az osztrák-olasz határon sor került az útlevélvizsgálatra, Geraldine nővér a vasúti mosdóban rejtőzött el, a lengyel nővér pedig az egyik idősebb apáca szoknyája alá bújt, gondolván, ott úgysem fogják keresni a határőrök. Ám hiába volt minden trükk, valaki elárulta őket, megalázó helyzetbe kerültek. Végül Geraldine leleményességének köszönhetően 1949. január 16-án átléphették az olasz határt.
Emlékirataiban azt rögzítette: mindössze két kistáskával érkezett Rómába, ahol azonnal hozzáfogott küldetése megvalósításához. A Vatikánban működő Caritas Internazionale kötelékében helyezkedett el tolmácsként, emellett fordított is, Geraldine nővér ugyanis igazi nyelvzseninek számított. Tudott latinul, beszélt a magyar mellett olaszul, angolul, franciául, németül, spanyolul, kicsit gyengébben ugyan, de még oroszul is.
A jól fizető állások jövedelme azonban nem lett volna elég egy ingatlan megvásárlásához. Kölcsönt vett fel. Két másik nővérrel béreltek egy házat a Via Aurelián, amit a pápa által elrendelt szentév idején, az 1950-es években zarándokoknak adtak ki. Minden fillért félretett, inkább magától vonta meg a falatot, mint hogy a nehezen megszerzett pénzből költsön. Geraldine nem szégyellt akár „koldulni” sem a szent cél érdekében: bárkihez odament, aki tehetősebbnek tűnt, és adományt kért a házépítés számára. A nap végén pedig kiment a piacra, ahol azt a gyümölcsöt, zöldséget gyűjtötte össze, amit az árusok kidobtak, kivágva belőlük a fogyasztható részt.
„Továbbképzéses” apáca
Geraldine az emigráns magyar egyháziakkal, főpapsággal is jó kapcsolatot ápolt, hisz többségükkel együtt hagyta el az országot 1949-ben. Kortársa, földije és munkatársa volt a Vatikánban dolgozó Csertő Sándor, a Hittani Kongregáció munkatársa, rajta kívül a nővér együtt dolgozott Nyisztor Zoltán pápai prelátussal, valamint Zágon Józseffel és Mester Istvánnal, akik a római Szent István Házat alapították. Kapcsolatban állt Kada Lajos érsekkel, Márton Lajos Hugó premontrei atyával, és rendtársával, Franz Werenfrieddel, aki a Kirche in Not (Szükséget Szenvedő Egyház) segélyszervezet vezetője volt. Mindegyikük tisztelte Geraldine nővért.
Több évtizedes lemondás és kemény munka után végül sikerült megvennie a Monte Marión egy telket egy kis házzal, ahol megalapította a kongregáció központját. Később pedig egy 1700 négyzetméteres telket is vásárolt. Erre a telekre épült fel a Villa Mater Redemptoris zarándokház. A vételár akkor 17 ezer dollárt kóstált, ehhez jött még az építkezés költsége, ami abban az időben is felfoghatatlanul sok pénznek számított, többszöröse a vételárnak. Az összeget Geraldine 1949 és 1961 között teremtette elő.
„Reményből éltünk, bíztunk benne, hogy lesz a házból valami. És lett” – emlékszik vissza a 83 éves Kinga nővér, akivel a közelmúltban felújított Villa Mater Redemptoris kertjében beszélgetünk. A nővér arra az időszakra utal, amikor a ház még csak épülőfélben volt. S hogy honnan tud minderről? Az élete egybeforrt Geraldine-éval, ami akár véletlen is lehetne, de nem az: a mitikus vikária Kinga nővér nagynénje volt. Az ő segítségével került ki Rómába, miután elvégezte Budapesten az Iparművészeti Főiskola díszítőfestő-restaurátor szakát.
Már gyermekkorában eldöntötte, hogy felnőve a szerzetesi életformát választja, a történelem azonban közbeszólt. A Sopron vármegyei Lövőn született, Geraldine nővér családja a második szomszédjukban élt. A sors fintora, hogy Magyarországon soha nem találkoztak egymással, mert amikor Kinga nővér 1938-ben megszületett, Geraldine már Budapesten tanított a Szent Margit Gimnáziumban, később pedig kivándorolt Rómába, és nem térhetett többé haza a családjához.
„Néma” novícia
Kinga nővér élettörténete sok egyezőséget mutat állhatatos rokonáéval, hiszen a világ számos pontján szolgálta a rendet, szolgált nemes ügyeket, és szintén tanított. A nővér Linzben töltötte novícia-idejét, az osztrák nővérek sokáig azt hitték, néma, mert nem szólalt meg, addig ugyanis nem beszélt németül. Később a Nürnberghez közeli Burg Kastl Németországi Magyar Gimnáziumában rajzot és kézimunkát tanított, és nevelőtanár volt a lányinternátusban, amelyet a megváltós nővérek vezettek. Itt tanult meg rendesen németül (egyébként olaszul is tud).
Kinga nővér azonban nem tett le gyermekkori álmáról, a diplomaszerzés után írt nagynénjének, hogy szeretné „továbbképezni” magát. Ő biztatta és megnyugtatta: szállásra, munkára nem lesz gondja. „Gyerünk, gyerünk, mondogatta mindig Geraldine, ha munkáról, feladatról volt szó” – emlékszik Kinga nővér. Meghívólevelet küldött unokahúgának egy „tanulmányútra”, amivel elaltatta az őt minden bizonnyal figyelő kommunisták éberségét. Meghívólevele annak ellenére nyitott utat rokona előtt Nyugatra, hogy Geraldine nővért korábban, az emigrálása után elítélték.
„Jaj, jön a Madre!”
Kinga nővér családja nem tartotta jó ötletnek a római utazást, annyiban igazuk is lett, hogy miután a nővér elutazott, a kommunista rezsim megfosztotta az állampolgárságától, s távollétében öt év börtönre ítélte. Ezzel azonban nem érték be: évekkel később Kinga nővér Rómában találkozott régi ismerőseivel, akiket a kommunisták kifejezetten azért küldtek Rómába, hogy „nézzenek körbe, mi van az apácával”. Elmondták barátnőjüknek, hogy az államhatalom arra „biztatta” őket, csábítsák őt haza, ugyanakkor jólelkűen arra intették, nem ajánlják, hogy útra keljen…Kérdésünkre, hogy nem féltek-e a nővérek attól, hogy lehallgatják őket, vagy hogy a pártállam valamiképpen utánuk nyúl, Kinga nővér azt felelte: ez természetes volt, ezzel együtt kellett élniük. Bíztak a Gondviselésben.
A fiatal Kinga Rómában lett novícia, és sorsa teljesen egybeforrt nagynénjéével. Miután Geraldine nővérnek sikerült megvásárolnia a telket a Francesco Tamagno utcában, megkezdődött a zarándokház építése. A hatvanas évek elején együtt dolgoztak az építkezésen, tolták a talicskát vagy malteroztak, mindig azt tették, amire szükség volt. „A munkások hozták magukkal az itteni munkamorált, de Geraldine nővér olyan energikus hölgy volt, hogy jól tudott az olasz iparosokkal bánni. Szidta őket, ha rászolgáltak” – eleveníti föl mosolyogva nagynénje temperamentumát Kinga nővér.
Hozzáteszi: elterjedt róla, hogy kemény, szigorú, ugyanakkor az is, hogy mindig következetes. Rettegtek tőle a munkások, ha meglátták, már kiáltották is: „jaj, jön a Madre”, és azonnal felkapták a csákányt, az ásót. „Tartottak tőle, és attól is, hogy elveszíthetik a munkájukat, de amit mondott, az úgy is volt” – szögezi le Kinga nővér. Ilyen tempóban gyorsabban elkészült a magyar zarándokház, mint manapság. A „Tamagno” hamar népszerű lett a zarándokok körében, még Mindszenty bíboros is járt ott, Kinga nővér maga is őrzi a találkozásuk emlékét. Látogatása nem volt a véletlen műve, a bíboros ugyanis szoros kapcsolatot ápolt Geraldine nővérrel, aki a hetvenes években Bécsben, a Pázmáneumban a titkáraként dolgozott.
„Szívmelengető élmény volt látni Mindszenty bíborost, mert találkozni olyan valakivel, akiből ennyire sugárzik egy szentember egyénisége, nem mindennapi. Emlékszem, személyét már gyermekkoromban is mennyire tisztelte a családunk, amely mélyen hívő katolikusként élt. Sajnos manapság egyre többen vonják kétségbe életszentségét, olyanok, akik nem ismerték, nem is találkoztak vele. Könnyű így pálcát törni valaki felett. Bárki utánozhatja csak egy napját. Nem bírná ki” – hangsúlyozza Kinga nővér.
Forrás: kepmas.hu
