Amikor a szerzetesi élethivatásra gondolok, mindig az jut eszembe, hogy vajon milyen lehetett a gyermekkora annak, aki egész életét, mindennapjait az Isten szolgálatába állítja…
Vallásos családban nőttem fel, emellett négyen vagyunk testvérek, fiúk, és valahogy mindig ott lebegett a családban a vágy, hogy egyikünkből pap legyen. A testvéreim a budapesti Piarista Gimnáziumban tanultak, én a kecskemétiben. Aztán édesapám szívrohamot kapott, egy balatonfüredi szanatóriumba ment kezelésre, elmentünk vele, ott újabb szívroham következett. Akkor felkerestem egy helyi templomot, ott megfogadtam a jó Istennek, hogy ha édesapám meggyógyul, a papi hivatást választom. Édesapám ugyan ezt már nem élte túl, a jó Isten viszont utána már elhívott arra, hogy megtartsam az ígéretem.
Az egyszeri, hétköznapi ember ilyen esetben azt mondaná, hogy Uram, ha nem adtad meg, amit kértem, én sem tartom meg az ígéretem, de Botond testvér mégsem így tett…
Édesapám betegsége keltette életre bennem a gondolatot, hogy pap legyek, és függetlenül attól, hogy mi történt utána, a hívást már megéreztem, az elhatározás első csírái már ott voltak bennem, és akkor sem úgy éreztem, hogy örökre elveszítettem az egyik szülőmet. Nyilván fájt a veszteség, de akkor is hittem a viszontlátásban, és talán éppen a halála volt az, ami végső soron segített véglegesen dönteni a hivatásválasztás kérdésében. Ugyanis nem elbizonytalanított, sokkal inkább megerősített a döntésemben.
A piaristáknál tanult gimnáziumban: mi az, ami a legerősebb emlékként, értékként megmaradt azokból az évekből?
A testvéreim mind a budapesti piaristáknál tanultak, engem viszont oda nem vettek fel, én Kecskeméten lettem gimnazista, ami egyébként édesapámnak és nekem is rosszulesett, viszont a Gondviselés tudta jól, hogy merre, hová terel. Kőbányaiként, ha én is budapesti diák maradtam volna, nyilván az is nagyszerű lett volna, de attól még a tanítás után hazamegy az ember, így viszont nem kaptam volna meg azt a hiánypótlást, amiben Kecskeméten részem volt, hiszen miután édesapám eltávozott, ott apám helyett apáim voltak a tanárok, szerzetesek. A tanításuk, a gimnáziumban az esti imádságok, a közös lelki programok mind meghatározóak voltak számomra. Emellett Szegő tanár úrnak volt egy újítása: a városban tanuló lányokkal közösen gitáros kórust alapítottunk, és együtt szolgáltunk a kecskeméti piarista plébániatemplomban tartott szentmiséken.
Hogyan vezetett az útja a piaristáktól a pálos rendig?
Amikor érettségiztem, Szegő tanár úr finoman irányított a szeminárium felé, de a bátyáim inkább azt javasolták, hogy a kollégiumból ne a szeminárium védőburkába menjek tovább. Két alternatíva állt előttem akkor: a tanítóképző és a teológia. 1986-ban Budapesten még nem volt olyan teológiai képzés, mint napjainkban, a központi szemináriumhoz tartozó teológiai oktatást úgy nevezték civil körökben, hogy Hittudományi Akadémia. Nem minősült főiskolának, Magyarországon ez különben általános volt: nem fogadták el a teológiait felsőoktatási képzésként, akinek doktorátusa volt teológiából, a legmagasabb végzettsége papíron annak is csak az érettségi volt. Jelentkeztem a teológiára, egy évig tanultam ott, de már akkor is úgy éreztem, hogy inkább a szerzetesi hivatás az én utam, viszont 1986-ban még álmodni sem lehetett arról, hogy a szerzetesi közösségek újrainduljanak. Tanító rendbe nem kívánkoztam menni, s ugyan jártam a ferencesekhez beszélgetni, volt velük kapcsolatom, de végül is az egyik jó barátom finom, de elég határozott unszolására jelentkeztem a győri szemináriumba (Brenner János Hittudományi Főiskola), a második teológiai évemet ott kezdtem már. A szerzetesség gondolata ott volt a fejemben, de az idők, a körülmények még nem voltak megfelelőek arra, hogy azt válasszam, így egyházmegyei papnak készültem.
Másodév után elvittek katonának, 1988–1989-ben voltam katona: elvtársként vonultam be a magyar néphadseregbe és bajtársként szereltem le, a szellemi váltás épp ekkor történt. A rendszerváltás után pedig újra előbukkantak a szerzetesközösségek. Amikor visszamentem a győri szemináriumba, már azzal az elhatározással tettem, hogy szerzetes leszek, csak még nem tudtam, hogy melyik rend tagja lennék. Erről akkoriban még csak a szeminárium lelki igazgatójának beszéltem. Csak ezután indult a keresés.
A pálosok Csíksomlyón már a ferencesek előtt is jelen voltak, aztán két évszázadnyi „szünet” után telepedtek vissza Erdélybe, ezúttal Hargitafürdőre 2014-ben. Miért éppen oda?
Csíksomlyón is voltak pálosok, de nem csak, viszont ezek olyan történelmi információk, amik közül még nagyon sok vár arra, hogy pontosítsuk, de a székelyföldi remeteközösségek a kezdetekben nagy valószínűséggel pálosokhoz kapcsolódtak. Például a csíksomlyói Salvator-kápolnabeli Remete Szent Pál-ábrázolások is egyértelműen utalnak erre. A mi visszatelepedésünknek gyökerei a 2000-es évek elejére nyúlnak vissza: Tövisen volt egy évfordulós ünnepség (a tövisi templom valamikor pálos kolostor volt), ahol előadást kellett tartanom a pálosokról, ott volt Jakubinyi György érsek atya is. Nem sokkal azután, hogy mi hazamentünk Magyarországra, az érsek úr írt egy levelet nekünk, amiben meghívta a rendet Erdélybe, Székelyföldre. 2006-ban, az akkori tartományfőnökkel, Borsos József atyával eljöttünk Székelyföldre: körbejártuk azokat a helyeket, amelyek esetlegesen szóba jöhettek volna. Hargitafürdő akkor még ezen a listán nem is szerepelt. 2008-ban tartományfőnök lettem, akkor kicsit ez a kérdés a háttérbe szorult, 2010 tájékán keresett meg Darvas Kozma József atya, hogy szeretne egy könyvet kiadni a pálosokról, ami meg is történt: a Bánságban, Erdélyben, Kárpátalján, Partiumban működött pálos közösségekről szóló kötetet publikált. A kötet nyomán fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy mi lenne, ha esetleg egy kis pálos közösség Hargitafürdőre telepedne. 2013-ban jöttünk háztűznézőbe két hónapra, utána a lengyel generális atyának és a magyarországi tartománynak a jóváhagyásával, a kettő ölelésében elindult a letelepedés októberben.
Kőbányai születésűként mennyire volt nehéz Székelyföldhöz szokni? Milyen itt szolgálni?
Jó érzés volt idejönni, hiszen korábban is rengeteget jártam Székelyföldre, voltak már itt ismerőseim, barátaim, de teljesen más, amikor az ember turistaként vagy zarándokként látogat el ide, s megint más, amikor itt kell élni. Beletelt egy-két évbe, amíg hozzászoktam. Rájöttem, hogy nem arra kell vágynom, amit megálmodtam, hanem szeretnem és becsülnöm kell azt, ami adott itt. Ez a felismerés időbe telt, de utána könnyebb lett a szolgálat. Meg kellett szokni, hogy más a mentalitása az embereknek, hiszen Magyarországon belül is másként gondolkodik egy békéscsabai, mint egy szombathelyi, ez a különbség is érződik, hát akkor 700 kilométeres távolságban mennyi különbözőséget találhatunk. Már csak a székely ember szóhasználatát is meg kell szokni, ahogyan meg kellett tanulni egy másik ország adminisztrációját. Az ember székelynek születik esetleg, de azzá nem lehet válni. Voltak, vannak kihívások, másrészt viszont rengeteg szépsége is van a székelyföldi szolgálatnak, hiszen a helyiek ragaszkodása, hite példaértékű, és sokszor erősebb tud lenni, mint egy anyaországinak. A szokatlan formulákkal pedig meg lehet tanulni együtt élni.
Azt mindenki tudja, hogy a pálos az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend, illetve hogy éppen ezért érződik működésében, értékeiben egyfajta magyar szellemiség. Mit takar ez a kifejezés, és mit jelent ma a pálosok számára?
Nem lehet egyszerűen behatárolni ennek jelentését: nyilván elsősorban a magyar alapítási gyökeret hangsúlyozza. A kezdetekkor a magyar uralkodók, földesurak mindig előszeretettel támogatták a rendet talán éppen azért, mert magyar alapítású szerzetesrend, a barokk korban a magyar tannyelvű oktatás a pálos iskolákban egyedi lehetőség volt. De magyar gyökerei ellenére a pálosok ugyanúgy úttörői voltak akár a horvát, akár a lengyel nemzeti identitásnak a megteremtésében. A lengyelek lelki fővárosának tartott Częstochowában is a pálosok voltak, akik az egészséges keresztény nemzeti identitásnak komoly mozgatói voltak. Ilyen értelemben magyarként teljesen kisajátítani a pálos rendet nem lehet, de kétségtelen tény, hogy mind a mai napig a szabályzatunkban ott szerepel, hogy Magyarországon jött létre a rend, és hogy a magyar tartomány az anyatartomány, ezt tudják az Afrikában, Ausztráliában, Amerikában és Európa különböző országaiban tevékenykedő pálosok egyaránt. Annyiban egyedi ez, hogy más rendekkel szemben nálunk dominánsabb jellemző, hogy hol született a szerzetesközösség, hiszen nem nagyon szokták például kihangsúlyozni, hogy a ferences rend itáliai/olasz alapítású.
Megragadta a figyelmem ez a kifejezés, amit használt: egészséges nemzeti keresztény. Már maga a nemzeti és a keresztény szavak együttesen számos vitára adnak alkalmat napjainkban. Mi jellemzi az egészséges nemzeti keresztény gondolkodást?
Olyan, mint az egészséges emberi személyiség, aki teljesen tisztában van azzal, hogy milyen értékek mentén éli az életét, milyen értékei vannak az életfelfogásának, illetve milyen hátrányai, örül annak, aki, és ezzel együtt tud tisztelni másokat. És nem tartja sem többnek, sem kevesebbnek magát másoknál. Azt hiszem, hogy a magyar nemzetnek valóban egyedi küldetése volt, van a történelemben, ami nem alá- vagy fölérendel más népeknek, hiszen ha a történelem kerekét visszapörgetjük, nyilvánvaló, hogy időszakonként számos országnak volt éppen meghatározó szerepe, de ugyanúgy nekünk is. Minden korban, így lehet, hogy a jelenkorban is van a magyarságnak egy sajátos küldetése: bizonyos értékekre felhívni a világ figyelmét például. A többi európai néphez viszonyítva egyedülállóak vagyunk, hiszen nyelvünkben, gyökereinkben, megérkezésünkben is eltér a történetünk a többiekétől.
Ismeri a pálos központot, ahogyan fogalmazott: a lengyelek lelki fővárosát, Częstochowát. Milyen az ottani pálos élet, miben más a magyarországihoz, illetve erdélyihez képest?
A lengyelek mentalitása kicsit jobban hasonlítható az erdélyiekéhez, mint a magyarországiakéhoz, főleg a vallásosság tekintetében. Sokkal elevenebb és élőbb a hit a lengyelekben és az erdélyi emberben például. Nyilván Magyarországon is térségenként változó, hogy mennyire erős és élő az Istennel való kapcsolata az embereknek, de nagy általánosságokban nem olyan intenzív, mint Erdélyben. Lengyelországban viszont sokkal egyöntetűbb a katolicizmus, mint itt, Erdélyben és Székelyföldön, ahol erősebb hatást fejtett ki a protestantizmus, ebből következő különbözőségek már érzékelhetőek. A Mária-tisztelet ugyancsak erős hasonlóság. Ugyanakkor éppen azért, mert a lengyeleké nagyrészt katolikus ország, amely őrzi a katolikus egyházban gyökerező nemzeti keresztény identitását, számos támadás éri ezt a mentalitást. Sokkal inkább érzékelhető ez a keresztény gondolkodással szembeni kritika, támadás, mint Magyarországon, nem politikai, hanem erkölcsi értelemben. Gondoljunk például az abortusz legalizálásáért folyó küzdelmekre, a nemiséggel kapcsolatos mozgalmak is sokkal erősebbek. Bár ez ilyen intenzitással Erdélyben, Székelyföldön egyelőre még nem jelentkezik, de érzékelhető, hogy a fiatal generációknál egyre inkább háttérbe szorul a hagyományos, vallásos nevelés, s bár a zsigerekben még ott van, de néhány év múlva már egyértelműen érződni fog ennek a hatása. A Hargitafürdőn eltöltött eddigi hét év tapasztalata alapján ezt látom. Hiszen ha a szülő maga is csak a nyakkendős ünnepeken megy el templomba, a gyermek sem fogja megtanulni a szentmisén való részvétel értékességét, szükségességét.
Számos elméleti, gyakorlati kísérlet van arra vonatkozóan, hogy ki-ki a maga közösségében hogyan igyekszik ezt a lejtmenetet lassítani, avagy megállítani. Botond testvér szerint milyen úton kellene elindulni ahhoz, hogy visszatereljünk az egyház felé?
Azokat a közösségeket, csoportokat kell erősíteni véleményem szerint elsősorban, amelyekben még él a meggyőződés az Úr Jézus iránti szeretet, ragaszkodás, a család értékei iránt. Azokat az embereket kell erősítenünk, akik ezt a fajta mentalitást a sajátjuknak érzik, és ezért tesznek is, hogyha valami éppen körülöttünk omladozik, mindig legyen, amire alapozva újra építhetünk. A mustármag, a kovász példája nem véletlenül hangzik el az evangéliumban, hiszen a kicsiben rejlik az erő, ami aztán idővel kibontakozhat. Bíró László püspök gondolata volt, hogy az igazi lelkipásztori munkát így lehetne bemutatni: egy nagy szoba, amely tele van üres befőttesüvegekkel, a szobában pedig elkezdünk vizet locsolni, így mindegyik befőttesüvegbe belecsurran valamennyi, viszont ha egyenként minden üvegbe kezdünk töltögetni, akkor mindegyik szép lassan, előbb-utóbb megtelik.
Nekünk, keresztény embereknek a legnagyobb ajándék az, hogy Isten itt van köztünk az Oltáriszentségben, és a szentmise a legnagyobb érték. Sajnos azonban napjainkban a szentmisét sokan, nyilván több okból kifolyólag már nem érzik annyira sajátjuknak, egyfajta megszokássá vált inkább, a formalitásokról, a megjelenésről, a szép öltözékről szól. Ha a pap jól beszél, akkor esetleg elégedetten térnek haza, mert szép volt a prédikáció. Sokan figyelmen kívül hagyják, hogy Jézus jelenléte a legfontosabb.
Félünk bizonyos új eszközöktől, amiktől viszont nem kellene, mert akkor elveszik, felhasználják mások. Sokat tanulok azoktól, akik személyiségfejlesztő tréningeket, életvezetéssel kapcsolatos előadásokat tartanak, ismert pszichológusok, akik közül többen Székelyföldre is ellátogatnak néha. Mindaz, amit elmondanak, keresztény hagyományból fakad, csak mára pszichológiai tudományos magyarázattal támasztották alá. Ezek jó útmutatók, emberközeliek, sokaknak tudnak segíteni, mivel pedig a hagyományos formulák egyre kevesebb figyelmet kapnak, ezért meg kell találni azokat a módszereket, amelyekkel meg tudjuk érinteni az embereket. Ott van például Magyarországon Pál Ferenc (közismert nevén Pálferi), aki katolikus pap és mentálhigiénés szakember egyszerre, előadásokat tart, nagy népszerűségnek örvend: sokan nem kedvelik a papi közösségben, de hiába állunk ki egy teológiailag kidolgozott, komoly előadással a hívek elé, nem fog hallgató fülekre találni, mert nem segít nekik abban, hogy máról holnapra hogyan viszonyuljanak férjükhöz, feleségükhöz, akit esetleg éppen nehezen tudunk elviselni. Fontos és el kell mondani, hogy mit jelent Jézus Krisztus valóságos jelenléte az Oltáriszentségben, de el kell mondani azt is, hogy mindezt hogyan tudom beépíteni a mindennapjaimba. Nagyon fontos lenne ezt felismernünk, illetve megtanulnunk ezt a fajta emberközeli kommunikációt. Így tudunk megszólítani olyan embereket is, akik esetleg már távolodnak az egyháztól. Mernünk kell új módon megszólalni. A legfontosabb viszont az, hogy a kis közösségeket, kis csoportokat, az egyéni kapcsolatokat erősítsük.
Ha általánosabban áttekintettük az egyház jelenkori kihívásainak egy részét, tegyük meg ezt pálos szemszögből is: miben változott látványosabban a pálos szerzetesek szerepe a történelem során, illetve tartományfőnökként hogyan látja, mi a legfontosabb küldetésük ma?
Bizonyos tekintetben nem sokat változott, mert alapjában véve a pálosok szellemisége a remeteségből fakad, és mindig egy kicsit visszatértek ide. A remeteség az emberi lélek nagy laboratóriuma, amely megmutatja, hogy milyen elmozdulások vannak az emberi érzésvilágban: hogyan teszünk különbséget jó és rossz gondolatok között, hogyan ismerjük fel a kísértést az életünkben, hogyan találjuk meg a helyes utat. A remeték ebben éltek, és ennek a hagyománynak az őrzői a pálosok, ami azt is jelenti, hogy minden korban, időben – ahogyan az a szabályzatunkban is szerepel: az idők jeleire figyelve – igyekeznek ezt megélni. A középkorban nyilván visszavonultabban éltek szerzetes elődeink, elsősorban imádságra figyelve, a kolostorokban lehetett őket felkeresni, belső utakon igyekeztek útmutatást találni, a barokk korban már iskoláik voltak, részeseivé váltak különböző művészeteknek, ahová próbálták beleoltani a kereszténység kincseit. A jelenkorban a lelkipásztori munka nagyon előtérbe került, ami a lengyel hatásnak is köszönhető, de voltak olyan megmozdulások is, amelyek a legalapvetőbb értékeknek a megőrzésére fordítják a figyelmet: például az élet védelme, a lelki adoptálás, amely már a nyolcvanas évek elején elkezdődött Lengyelországban, és amely arról szól, hogy igyekszünk tenni valamit veszélyeztetett magzatokért, azaz kilenc hónapon át egy ismeretlen, lélekben adoptált gyermekért imádkozunk, hogy megszülethessen. Ez mára világszerte elterjedt, most már a rendi szabályzatba is bekerült. Emellett a belső gyógyulást is szolgálja, hiszen az abortusz bűnében sérültek, akik nem tudták ezt feldolgozni, ennek a kezdeményezésnek köszönhetően meggyőződhettek arról, hogy Isten a bűnbánat szentségében feloldozza őket, megbocsátotta bűneiket.
Egyre több olyan kolostorunk van, amelyekben nemcsak önmagunk számára keressük az elcsendesedést, hanem ezt másoknak is igyekszünk felkínálni. Ilyen lesz Hargitafürdőn is az újonnan épülő pálos kolostor.
Hogyan kezdődött a hargitafürdői kolostor története, és hol tart most az építkezés?
2020-ban Boldog Özsébre emlékeztünk, aminek apropóján a magyar állam a pálosokkal közös szervezésben meghirdetett egy pályázatot, ez tette lehetővé, hogy építhessünk itt fent, a Hargitán egy új pálos kolostort, amely mások csendes lelki elvonulására is lehetőséget nyújt majd. A tetőszerkezet kész, a nyílásszárók is be vannak szerelve, a fűtés is nemsokára üzemelni fog, de még rengeteg munka van hátra, jövő év augusztusában talán már használatba tudjuk venni.
A lelki adoptálás mellett a motoros zarándoklatok is Botond testvér szívügye. Honnan jön ez a kötődés?
2002-ben vásároltunk egy motorbiciklit az egyszerűbb közlekedés okán, amiből aztán kinőtt ez a zarándoklat. Amikor meglátták a motoros papokat, többen kérdezték, hogy nem lehetne-e e köré valamiféle programot építeni, s bár az elején még ötletünk sem volt, ma már Magyarországon a nagyobb Mária-kegyhelyeken van motoros búcsú, azok megszervezésében részben mi is közreműködünk, és mi magunk is elzarándokolunk pálos kolostorokhoz, kolostorromokhoz, ahol imádkozunk és a pálos rend történetével ismerkedünk. Ez mára már kicsit az identitásunkká is vált.
Forrás és fotó: romkat.ro
