Nagy Bálint jezsuita szerzetes a rendtartomány hivatásgondozója, immáron három éve a Sodrás utcai rendház elöljárója. Különleges kisugárzása van, és ez a beszélgetésünkön is érződik: gyakran teljesen más szemszögből tudott rávilágítani egy-egy témára, mint például a gyónás, vagy a húsvéti wellness kiruccanás esetén. Mély és nagyon fontos gondolatokat osztott meg a 777 olvasóival a nagyböjt utolsó napjairól.
Idén ünnepeled 40. születésnapodat és pappá szentelésed tizedik évfordulóját. Hogyan tekintesz vissza a pappá szentelésed előtti, és az utána lévő nagyheteidre?
Nehéz szétválasztanom a kettőt: az alapérzésem ugyanis nem változott. Egyszerre nagyon szent és mély titok, de ugyanakkor nehéz is, mert kemény dolog ott lenni valaki mellett, aki szenved. Kettős érzések ezek: egyrészt nagyon vonzó, és ott szeretnék lenni, ugyanakkor ki akarok maradni a szenvedésből. Papként ugye annyi a változás, hogy én vezethetem a szertartásokat.
A szenvedés látványa, az hogy valaki ennyire szeret minket és szenved, ezt nehéz megélni. Ha könnyebbé akarjuk tenni, akkor mindenekelőtt azt a kérdést kell feltenni, hogy Isten szeretné ezt könnyebbé tenni? Vagy a másik lehetőség, hogy megpróbáljuk jobban megérteni, hogy mi történik. A nagyhét egyik legnagyobb kísértése, hogy nagyon gyorsan saját szenvedésünkre ugrunk. Hogy amikor látjuk Jézus elárulását, tövissel megkoszorúzását, a megostorozását, akkor összerándulunk, hogy ez nem igazságos, nem fair.
Merjük-e Istennek engedni, hogy előttünk önmaga lehessen? Ez a nagyhét igazi misztériuma: engeded-e, hogy Isten tényleg annyira szeressen téged, hogy odaadja érted önmagát. Nem könnyű ezt elfogadni.
Ezt a lelki feltöltődést jó lenne a húsvét utáni időszakra is tovább vinnünk magunkkal. Hogyan lehetséges ez?
Ez az időszak nem a feltöltődésről szól, hanem Jézusról. Pont ahogy előbb is mondtam, ez a legnagyobb kísértés: abba a hibába esni, hogy ez az időszak rólunk szól. Nem arról szól, hogy neked jó, hanem arról hogy Neki szüksége van rád. Engeded-e szeretni magadat, erről a szeretetről szól. Ha tehát azt kérdezed, hogy hogyan tudod ezt a lelkiállapotot fenntartani húsvét utánra, akkor inkább visszakérdezek: te csinálod mindezt? Magadnak köszönheted ezt a feltöltődést? Vagy pedig annak az Istennek, akinek engedjük, hogy megmossa a lábunkat, akinek engedjük, hogy szeressen minket. Engeded-e, hogy tartson, hogy megváltson, hogy hordozzon. Ez egy nagyon más gondolkodás, minthogy „na, hogy csináljam, hogy feltöltődjek”: hiszen itt a kérdés magamra irányul: az ÉN-re kerül a hangsúly. De ezek a napok nem erről szólnak, nem az „énről”, hanem Istenről.
A gyónásnál nem kerül gyakran a hangsúly pont erre az „énre”?
Ha jól gyónunk, akkor odavisszük a dolgainkat Isten elé, Ő az, aki megbocsájt, rajta van a hangsúly. A gyónás az nem magunkról szól pusztán, hanem hogy engedem az Istennek, hogy megbocsásson és fölemeljen.
Ha már gyónás: gyakran találkozunk azzal a véleménnyel, hogy nincsen szükség harmadik személyre a bűnbánathoz, sokan ezért nem, vagy csak nagyon ritkán gyónnak. Miért van szükség a gyónásra?
Teljesen értem azt, akinek ez küzdelmet okoz, viszont mi van akkor, ha az Isten akar így megbocsájtani? Hogy tényleg szeretné, hogy halld a feloldozás szavait, vagy hogy egy ilyen kényelmetlen helyzetbe elmondd a bűneidet. Az, hogy paphoz megyünk gyónni az egy nagyon Szent Páli gondolat: mert egy test vagyunk. Mi, akik az egyház tagjai vagyunk egy közösséghez és egy testhez tartozunk.
Pál azt a képet használja, hogy a testnek különböző tagjai vannak: tegyük fel, hogy én vagyok a kisujj, akinek baja van. Az nem csak a kisujjnak, hanem az egész testnek fáj: ha titokban bűnt követsz el, rosszul leszel, eltávolodsz, nem kell, hogy tudja senki, de mivel össze vagyunk kapcsolódva egymással, ezért hat az egyházra. És az is hat az egyházra, ha jól vagy!
Az igazán jó gyónásban nem a bűn van a középpontban, hanem a szeretet és rajta keresztül Isten: amikor letérdelünk, és azt mondjuk, hogy „sajnálom, tényleg sajnálom”.
Vannak, akik egy-egy rosszabb élmény, vagy talán a bátorságuk hiányában hosszú ideje nem mentek el gyónni. Még járnak egy ideig vasárnaponként misére, de nem áldoznak, majd később a templomból is kikopnak. Hogyan lehet őket arra buzdítani, hogy megtegyék a lépést, és hosszú idő után gyónjanak?
Veszélyesen van kicsit feltéve a kérdés, mert olyan mintha az egész teher arra lenne téve, aki nem ment el hosszú ideje gyónni. Nem csak rajta múlik: értem, hogy az ő szabad döntése, hogy elmegy-e, de mégis bonyolultabb ennél azt hiszem. Annyira jó lenne mögé látni, hogy mi az, ami nehézséget okoz neki, amiért nem megy el. Egy csomó oka lehet: például egy rossz gyónás tapasztalat. Egy olyan pappal való találkozás, aki miatt nem mész el gyónni többet, mert egy olyan bűn miatt nem oldozott fel, ami talán nem volt fair. Nem értett meg, félreértett, igazságtalan volt. Kaptál egy sebet az egyháztól – még ha nem is rossz szándékból – és ezek után a kérdésben az van, hogy ő az egyedüli oka ennek? Finomabb lennék annál, hogy pusztán arra az emberre helyezni a terhet, akinek nehéz gyónni és azt mondani, hogy „te vagy az oka, hogy eltávolodtál Istentől és az egyháztól”.
Néha nem azért nem megyünk gyónni, mert nem akarunk, hanem mert olyan sebet kaptunk, amelynek a gyógyulásához nagyon erős megbocsátás és hit kell.
Hogyan lehet ezt a sebet begyógyítani?
Vissza kell térni Istenhez. Talán azt éljük át, hogy az egyházban sokszor nem értenek meg, hogy törvényekkel dobálóznak. Ráadásul ezt nem tudom kimondani senkinek, és úgy érzem, hogy szinte senkit nem is érdekel, ezért messzebb kerülök a közösségtől. Amit tudunk tenni tehát, hogy keressük és visszatérünk az irgalmas Istenhez, aki nekem is, de ennek az egyháznak és ennek a papnak is megbocsájt.
Ezenkívül fontos, hogy ne maradj magaddal ezzel, tudjál erről beszélni valakivel amit átélsz, aki segít ismét rátalálni Istenre. Hogy az Isten felé lévő ajtó ne záruljon be egy rossz élmény miatt. Hogy el tudd mondani Istennek, amin átmész, és Isten is elmondhassa neked, amit Ő érez.
A nagyhét egy pap számára nagyon zsúfolt: a gyóntatás, a szentmisék, a többi teendő, ez egy különleges időszak a ti életetekben. Mennyire tudsz elmélyülni mégis a nagyhét titkán?
Nagyon jó lenne érteni, hogy mit jelent elmélyülni: mert ha beülsz a padba hívőként és nem csinálsz semmit, az jelenthet-e elmélyülést. Vagy a szolgálat, a szertartás vezetése jelent-e nagyobb elmélyülést. Számomra maga az időszak nem egyszerű, és ez független attól, hogy pap vagyok vagy nem. Nehéz lenne munkának felfogni ezt az időszakot, például munkaként tekinteni arra, hogy gyóntatok. Ez nem pusztán feladat, hogy mi Isten eszközei lehetünk. Az a kérdés, hogy mire fókuszálsz, min van a hangsúly: azon, hogy ez egy nehéz munka, vagy megéled, hogy Isten tevékeny és gyógyít.
Vannak viszont olyanok, akiknek a figyelme ebben az időben nem Jézusra koncentrál: „wellnesskeresztény” ország lettünk, ezen a hosszú hétvégén megtelnek a szállodák, és az emberek többsége nem a templomban lesz. Ez neked is fáj?
Megint csak vissza kell térnünk az alapvető kérdéshez, Istenhez. Mit tesz Ő ezekben a napokban Jeruzsálemben? Hányan vannak mellette? Az apostolok ott vannak mellette?
Te, aki ha látod ennek az időszaknak az eseményeit, János apostol vagy, aki az Úr mellett marad, vagy valamiért nem tudsz te sem ott lenni? Jogosan fáj azt látnunk, ha valakit nem érdekel Jézus szeretete, önátadása, de te, aki ezt érzed, kire figyelsz most? Jézusra, vagy arra aki nem jön el? Ott vagy az Úr mellett, rá figyelsz? Vagy azzal foglalkozol, hogy miért vagy olyan gyáva mint Péter és a többiek?
Jogos ez a fájdalom, tehát, de a kérdés az az, hogy arra kapunk-e meghívást, hogy azokon dühöngjünk, akik nincsenek a kereszt alatt, vagy pedig odaborulsz Jézus elé és imádkozol a világért és ezekért az emberekért. Érted a különbséget? Teljesen máshol vagy lelkileg, ha így állsz hozzá! Ha hárman vagytok a szertatáson rajtad áll, hogy min gondolkozol: hogy hol vannak a többiek, vagy azon hogy Isten mennyire-mennyire szeret!
Amikor az egyház, vagy te újra elkezdesz az Úrra figyelni, meg fognak telni a templomaink!
Ezen gondolatok alapján arra kérlek, hogy fogalmazz meg egy kis útravalót a 777 olvasóinak!
Ha olvasod ezeket a sorokat, a következőn gondolkozz el: mire irányul a figyelmed ezekben a napokban? A szenvedés köti le a figyelmed? Azok, akik nem mentek el a szertartásra? Vagy a saját félelmeid? Ne ijedj meg ezektől a belső mozgásoktól, mert ez ilyen!
Viszont a tekintetünket olyan jó lenne, ha mernénk az Úron hagyni: mert ez a pár nap most a közelség és az intimitás pillanatai. Mintha a családodban lenne egy beteg, akit szeretsz, és akinek a szenvedését nem tudod megváltoztatni. De ott vagy mellette, néha ez a legtöbb, amit tudsz tenni, hogy szeretettel ott maradsz, de ezt kibírni nem egyszerű!
Az engedés kegyelméért kellene imádkoznunk: engedjük, hogy Isten ennyire szeressen minket, letérdel elénk, megmossa a lábunkat, hogy így odaadja önmagát nekünk. Ha egy picit engedni tudjuk Őt, már óriási ajándék!
Mennyire vágyik az Isten, hogy megváltson minket, hiszen ezért, érted történnek ezek a napok!
Forrás és fotó: Martí Zoltán/ https://777blog.hu