A fizikai erőszak vagy épp az erkölcsi kínzás jelenléte az emberiség családjában gyötrő kérdést vet fel bennünk: ha Isten a szeretet, honnan származik a gonosz?
Isten nem passzívan szemléli az emberek fájdalmát: az ártatlanokkal, a felfoghatatlan megpróbáltatások áldozataival, sőt mindenkivel együtt szenved. Van fájdalom, amelyet Isten is elszenved velünk, olyan fájdalom, amelyet Krisztus elszenved értünk. Az evangéliumban Jézus szolidaritást vállal a szenvedőkkel; megsiratja valakinek a halálát, akit szeret.
Vajon nemde azért jött Krisztus a földre, hogy minden embernek elmondja, Isten szereti őt? És a szívünk képes ráébredni a szeretet csodájára.1
Egyetlen tanú is elég ahhoz, hogy megérintse szívünk legmélyét. Mielőtt a közösségi életre kapott volna hivatást, Port-Royal apátnőjének Angelique Arnauld-nak története, amelyet már gyerekként megismert, tette világossá a fiatal Roger számára, hogy „Isten már azelőtt szeret minket, mielőtt mi szerettük őt” (DNP p. 37). Meghatározó élménnyé vált ez számára, amelyet felnőttként újra kamatoztatott, amikor, fáradhatatlanul arra törekedett, hogy mindenki számára világossá tegye: mindenkinek személyes útja van Istenhez az imádságon keresztül.
Ő maga, aki oly erősen buzdít bennünket arra, hogy kapcsolódjunk szívünk gyermeki tisztaságához, ritkán hivatkozott Istenre, mint apafigurára. Vajon a saját apja tekintélyelvűségének emléke, amelyet oly nyomasztónak talált, egy életre megbélyegezte volna? Azokban az imákban, amelyeket a közös templomi imádságokra írt és ott felolvasott, ritkán említette az Atyát, sokkal inkább Istent, Jézus Krisztust vagy a Szentlelket szólította meg. A gyermeki bizalmat, amelyet életével tanúsított, édesanyjától kapta. „Vannak anyák, akik gyermekeik életében kitörölhetetlen nyomot hagynak, és megingathatatlan támaszuk maradnak életük végéig” (DNP p. 45).
Életének utolsó pillanatáig Roger testvér fáradhatatlanul igyekezett visszavezetni minket ahhoz az alapvető valósághoz, hogy Isten maga a jóság. Valóban hisszük-e, hogy Isten mindannyiunkat „örök szeretettel” szeret? Mindig mélyen érintette, amikor olyan ijesztő gondolatok fogalmazódtak meg jelenlétében, amelyek kihatnak emberek érzékenységére, és összezavarhatják lelki életüket: az olyan eszmék, mint az önkényesen mindenható Isten képe, aki rákényszeríti akaratát az emberekre, vagy az erkölcsi tökéletességen alapuló ítélet kilátásba helyezése; a „lehetetlen küldetésként” értelmezett „életszentségre” való felhívás, amely – az emberi gyarlóságra való tekintettel – mindenképp ítéletet von maga után…
Isten soha nem erőlteti magát ránk, bennünk félelmet keltve
Ez a félelmet keltő Istenről szóló a karikatúra – bizonyos keresztények köreiben is – állandósul, és ezáltal a gonoszság problémáját súlyosbítja a nemhívők számára is. Hogyan támaszkodhat valaki egy távoli Istenre, aki megengedi, hogy az emberek annyi szerencsétlenséggel és érdemtelen szenvedéssel nézzenek szembe? Éppen ellenkezőleg, Roger testvér hangsúlyozta:
Ami Istenhez vonz minket, az épp az ő az alázatos jelenléte. Soha nem sérti meg az emberi méltóságot. Minden tekintélyelvű cselekedet csak eltorzítja előttünk az Ő tekintetét. Annak hangoztatása, hogy Isten büntetni jön, a hit egyik legnagyobb ellensége“2
Roger testvér megosztotta a Szentírásról szóló elmélkedéseit, hogy válaszoljon erre az Isten ellen megfogalmazott, a világunkban oly széles körben elterjedt és a magánéletben oly gyakran elhangzott vádra. Felidézte Jób helyzetét, visszatérve ehhez a megérzéshez, amely a taizéi közösség énekében gyakran felhangzik: „Tudom, hogy az én Megváltóm él, és a végső napon felkelek a földről, és testemben meglátom Istent, aki mellettem áll. A szívem elámul bennem!” (Jób 19,25). Mintha ezt a gondolatot visszhangozta volna, gyakran mesélt egy olyan élményről, amely mélyen meghatotta egy kalkuttai leprakórházban, ahol egy súlyos leprás beteg a karjából megmaradt csonkokat égnek emelve énekelni kezdett: „Isten nem büntet engem. Magasztalom őt, mert betegségemben az Úr meglátogatott engem.” 3
Milyen csodálatos ez a hit és annak az Istennek a felismerése, aki az emberek mellett áll, és aki csatlakozik hozzánk a megpróbáltatásainkban. Roger testvér szerette ismételni, hogy „Jézusban Isten kivétel nélkül minden emberrel egyesült”, a maga módján megismételve a II. Vatikáni Zsinat Gaudium et spes kezdetű enciklikájában megfogalmazott szavait.
Megpróbáltatásaimban Isten meglátogat engem
A Kiengesztelődés templomában van egy kopt eredetű ikon, amely a maga módján ugyanezt mondja. Felidézi a Krisztus által mindannyiunknak felkínált kimeríthetetlen közösséget, amelyet a vigasztalás és a nyomorúság idején felmutat. Krisztus látható az ikonon Menasz apát kíséretében. Miközben áldásos küldetést bíz rá, átkarolja az apát vállát, átadva ezzel testvéri barátságának minden erejét. Ha ily módon szemléljük Krisztus kapcsolatát minden emberrel, feltárul előttünk valami Isten szívéről.
Isten szegényként, alázatos emberként jött a földre. Krisztus Jézuson keresztül jött. Isten valóban nagyon távol lenne, ha nem lenne látható Krisztus által.
Krisztus kezdettől fogva Istenben volt. Az emberiség születése óta ő volt az élő Ige. Azért jött a földre, hogy elérhetővé tegye a hit bizalmát. Feltámadt a halálból, bennünk teremt otthont; a Szentlélek által bennünk lakozik. És általa ráébredünk, hogy Krisztus szeretete mindenekelőtt a megbocsátásában és a bennünk való folyamatos jelenlétében nyilvánul meg .4
Jézus jó barátja volt Lázárnak és családjának (Jn 12). De amikor értesítették barátja betegségéről, nem akadályozta meg, hogy Lázár meghaljon. Elviselte a nővérek, Márta és Mária szemrehányásait, akik szintén a barátai voltak. Egyértelműen érezték, hogy a barátságukat elárulta: „Ha itt lettél volna…” Mégis tanítványai tanácsa ellenére, és barátja halálától felzaklatva megkockáztatta, hogy elmenjen megosztani gyászukat, és sírásra fakadt. Ezt együttérzésből tette. Jeruzsálembe utazni annyit jelentett, mint elindulni szenvedése felé.
Ezt a küldetést bízta rá az Atya: teljes mértékben részesedni emberi állapotunkban, engedni, hogy őt is elérje minden minket sújtó szenvedés. Krisztus soha nem áll passzívan, miközben valaki szenved. Krisztus feltámadt a halálból, mindannyiunkat elkísér szenvedésünkben, olyannyira, hogy magának Istennek is fáj, ami velünk történik. Ő teszi lehetővé számunkra, hogy vele együtt osztozzunk azok szorongásában, akik érthetetlen megpróbáltatásokon mennek keresztül; ő vezet bennünket, hogy enyhítsük az ártatlanok nyomorúságát.5
Emeljük tekintetünket Krisztusra, aki ismerte az elhagyatottság érzését, aki megízlelte a szenvedés magányát. A Getszemáni kertben gyötrődve megtapasztalta az emberi elhagyatottságot, valamint Isten hallgatását. Hozzánk csatlakozik feltámadásának mai napján is: itt van közöttünk, elkísér bennünket, sürgetően hív, hogy higgyünk örökkévaló szeretetében.
Uram, Krisztusom (…) te szeretsz minket. Minden terhünket a válladra veszed, és utat nyitsz előttünk Isten békéje felé. Isten soha nem akar szenvedést, sem halált, sem azt, hogy az emberek vergődjenek kínjaikban. Fáradhatatlanul mondja nekünk: „Az irántad érzett szeretetem soha nem tűnik el” 6
1 Dieu ne peut qu’aimer, 2001, 45.o.
2 Les Sources de Taizé, 2001, 13.o.
3 Étonnement d’un amour, 1979, 146.o.
4 La priere, fraicheur d’une source, 1992, 28.o.
5 La priere, fraicheur d’une source, 1992. 38.o
6 Fleurissent les déserts du coeur, 1982, 136.o.
Írta: Sabine Laplane
Forrás és fotó: ujvarosonline.hu