Az esőre álló, hűvös és szeles időjárás ellenére rengetegen – kicsik és nagyok, ifjak és idősek – gyűltek össze szeptember 14-én, szombaton délután a Budapest 3. kerületében található Zichy- (Kiscelli) kastély előtt, hogy a ferencesek hívására részt vegyenek a stigmatizáció 800. jubileumi eseménysorozatához kapcsolódó keresztúton. Az imádságos esemény kiemelt célja volt közösséget vállalni a társadalom peremére szorulókkal, kifejezve és megvallva a Szent Ferenc példájából merített hitet, hogy Isten kegyelméből a szenvedés sebeiből új élet születhet.
A híveket az esemény szervezője, Kardos Csongor OFM köszöntötte. Emlékeztetett: Szent Ferenc mindannyiunkat arra tanított, hogy forduljunk oda, hajoljunk le kitaszított, szenvedő, nélkülöző testvéreinkhez. Ezért – tette hozzá – a keresztút egyes stációinál elhangzó elmélkedések megírására olyan különböző társadalmi csoportok képviselőit kérték fel, akik maguk is a szenvedés sebeit hordozzák, vagy azok körében mozognak, akik segítségre szorulnak. „Ahogyan Szent Ferenc atyánktól tanultuk, ezen a keresztúton veletek együtt mindannyiunk sebeit, sebzettségét Krisztus elé visszük” – fogalmazott Csongor testvér, aki köszönetét fejezte ki az elmélkedéseket tartó közösségek felé, hogy elfogadták a rend meghívását.
Ezt követően Székely János szombathelyi főpásztor gondolatai hangzottak el, aki maga is kötődik a ferences lelkiséghez, mely már gyermekkorában megérintette a Tövis utcai ferences templomban (budapesti Kapisztrán Szent János-templom, 2. kerület), majd a Szentendrei Ferences Gimnáziumban, ahol érettségizett.
A püspök köszöntötte a ferences atyákat, testvéreket, nővéreket s a jelenlévő híveket. „Jézus oldalából vér és víz fakadt. Az élet hatalmas folyója, mely azóta is újjá szüli a világot és újjá teremti az emberiséget. 800 évvel ezelőtt egészen különleges módon érintette meg ez Szent Ferencet. Bonaventura írja róla szóló életrajzában, hogy amikor csak megemlékezett Urunk megfeszítéséről, alig tudta visszatartani a könnyeit. Megsebezte őt ez a titok. Életének mintha lenne három központi misztériuma: az egyik a betlehemi jászol, ahol szinte kézzel fogható, tapintható Isten alázata – ezért építi meg Greccióban annak mását; a másik az Eucharisztia – ha templomba tért be, egyből letérdelt és imádta az Oltáriszentségben jelenlévő Krisztust; a harmadik pedig maga a keresztút, melynek mélységes titka őt magát is megsebezte, és megtanította arra, hogy minden sebzett emberben – a leprásban, a szegényben, a gyöngében és elesettben – meglássa Krisztust. Az Egyház új tavaszát hozta ez: újra helye lett benne a szegénynek, a gyöngének, a kicsinek és az elesettnek. Ma is így van: Krisztus sebeiből élet fakad. Csak engedjük meg, hogy a kereszt minket is megsebezzen” – mondta rövid elmélkedésében Székely János, aki néhány történettel is illusztrálta, hogyan láthatjuk és tapasztalhatjuk meg egymásban a kereszt súlya alatt roskadó Istenfiát. „Öt éves lehettem, ministráns voltam a Tövis utcai templomban. Kibomlott a cipőfűzöm. Egy nagyon idős, nehezen mozgó ferences atya volt a plébános. Egyszer csak nagy nehézség árán lekuporodott elém és bekötötte a cipőfűzőmet. Én pedig megtapasztaltam Isten alázatát és egyszerűségét ennek a papnak a tettében, amelyből aztán az én életemben később rengeteg gyümölcs fakadt” – idézte fel többek között gyermekkora egyik meghatározó élményét is.
Az első állomás – Pilátus halálra ítéli Jézust – elmélkedését a Szent Angéla Ferences Általános Iskola és Gimnázium tanárai és diákjai mondták. „A mai korban nem divatos felelősséget vállalni tetteinkért. Inkább azonosulunk a körülöttünk lévőkkel, mert akkor nem érhet bennünket kellemetlenség. A megalkuvásunkkal, háttérbe húzódásunkkal ugyanúgy tisztára mossuk kezünket, és elhárítjuk a vádat, hogy árulókká lettünk” – hangzott el.
A második állomáson – Jézus vállára veszi a keresztet – az esztergomi Ferences Szociális Otthon lakói és dolgozói gondolatait hallottuk. „Azt mondják, nem kapunk nagyobb terhet, keresztet, csak amit el tudunk hordozni. Időnként mégis úgy érezzük, hogy túl sok, túl nehéz, túl fájdalmas, összeroskadunk alatta és a földön maradunk. Ilyenkor jönnek, jöhetnek életünkbe a mi Cirenei Simonjaink és Veronikáink, akik segítséget, támogatást, szeretetet, odafigyelést, együttérzést adnak nekünk ahhoz, hogy képesek legyünk felállni.”
„Isten volt és mégis elesett. A szeretet a bukott világban csak áldozatokban tud megnyilvánulni. Mi mégis szeressünk tovább. Álljunk fel, bocsássunk meg, és szeressünk tovább” – biztattak a harmadik stációnál – Jézus először esik el a kereszttel – a gyöngyösi Autista Segítő Központ képviselői.
A Jézusnak édesanyjával való találkozását megidéző negyedik állomáson a ferences növendéktestvérek arra emlékeztettek, Mária egész életében a szívében őrizte a gyermek Jézustól hallott szavakat: „Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaival kell foglalkoznom?” (Lk 2,49) Megértette jelentésüket, és a mérhetetlen fájdalom ellenére ez tartotta meg őt szenvedő fia mellett a kereszt tövében. Tartson meg bennünket is e hit, és mi se hagyjuk magukra a szenvedőket.
A Ferences Rendtartomány fenntartásában működő Dorothea Otthon volt az ötödik állomás – Cirenei Simon segít Jézusnak a kereszthordozásban – gazdája. Életre váltva az üzenetet, Assisi Szent Ferenc Betegápoló Nővérei Kozármislenyben civil munkatársakkal együtt olyan idős emberek életét szolgálják, akik betegség vagy előrehaladott koruk miatt segítségre szorulnak.
Veronika megtörli kendőjével Jézus arcát a keresztút hatodik állomásán, ahol az esztergomi Speciális Gyermekotthoni Központ Általános Iskola és Szakiskola tanulói olvasták fel az elmélkedést. „Tégy minket Üdvözítő Istenünk egészen tiszta szívűvé, hogy felismerjünk téged minden nehézség közepette, mert a szeretet átvisz az életen” – hallottuk megrázó szavaikat.
A hetedik stációnál, amikor Jézus másodszor esik el a kereszttel, a Magyarországi Református Egyház képviselői osztották meg gondolataikat. Jézus „remegő lábaival, támaszkodó kezeivel, véres hátával lesz szeretett Mesterünk”, mert velünk és értünk roskadt meg.
Amikor a nyolcadik állomás következik, Jézus vigasztalja a síró asszonyokat. E különös kép vezérmozívumát a Gondviselés Háza Gondozási Központ munkatársai emelték ki: „A győzelem ott kezdődik, amikor másokat vigasztalunk, miközben magunk is vigaszra szorulunk. Ilyenkor minden vigaszunk Istentől ered.”
„A kereszt, melyet magadra vettél, Uram, én magam voltam, s velem együtt minden ember, aki valaha élt, aki most él, s aki ezután élni fog. Így hát bűntől sebzetten, s szinte holtan én magam nehezedtem Rád. S Te immár harmadszor esel el a kereszt terhe alatt” – fogalmazták meg a következő, kilencedik állomásnál a klarissza nővérek.
A tizedik stáció elmélkedését egészségügyi dolgozók mondták, akik a mindennapokban is megtapasztalják, hogy „amikor mezítelenül öleljük keresztünket, már akkor készítik üdvösségünk ruháját”.
Jézust a keresztre szegezik – emlékeztünk a tizenegyedik állomáson a művészetek képviselőivel, akik feltették a húsba vágó kérdést: „Én kinek vagyok a hátán korbácsütés? Kinek az életére teszem rá a saját terhemet úgy, hogy nem merem hordozni az isteni álom keresztjének gerendáját?”
A tizenkettedik stáció talán a legdrámaibb: Jézus meghal a kereszten. Itt a ferences testvérek vigasztaló szavait hallottuk. Szent Ferenc ismeri a kereszt csöndjét. A sebek válaszát. A kereszttel való találkozások végigkísérték egész életét, megtérésétől kezdve stigmatizációján át haláláig. „Sebeim valóban Krisztus sebei lehetnek, és Krisztus sebei valóban az én sebeimmé válhatnak. Szemlélem a keresztre feszített Urat, aki szent sebeibe elrejtett engem. A szegek helye megjelenhet életemben, s ha nem is testileg, de ami fontosabb és alapvetőbb: a lelkemben. Tudnom kell, hogy ezek valóban krisztus sebei. Ha irgalmas vagyok, e szent sebek közelében lakozom. Megjelölnek engem, de nemcsak a szenvedés jelével, hanem egyben a húsvét valóságával is. A tanítványok sebeiről ismerik fel az Urat, amelyekben azonban már a húsvét tükröződik. Ebben a misztériumban az élet és a halál, az öröm és a szomorúság, a szeretet és a fájdalom együtt vannak jelen. Megjelöltetésünk húsvéti esemény.”
A tizenharmadik stáció elmélkedése – Jézus testét leveszik a keresztről és fájdalmas anyja ölébe fektetik – különösképpen is szívbe markoló volt: az Esztergomi Boldog Ceferino Roma Misszió tagjai édesanyaként szólították meg a hétfájdalmú Szűzanyát. „Segíts, Cigányok Édesanyja, hogy le tudjuk tenni azokat az átörökített terheinket, amik Istennek nem kedvesek: a babonaságot, bosszúvágyat, haragtartást, büszkeséget! Segíts, hogy ellenségeinkért is tudjunk imádkozni! Köszönjük, hogy figyelmeztetsz, hogy téged helyesen szeressünk, és egyedül Szent Fiadat imádjuk!” – fohászkodtak.
Jézus testének sírba helyezése a keresztút utolsó, tizennegyedik állomása, ahol a ferences világi rend képviselőinek megerősítő és vigasztaló szavai hangzottak el. A megváltás útján Jézusnak végig kellett mennie. Nem maradhatott ki egy állomás sem, a halála és a sírban eltöltött idő sem. „Megtapasztaltuk, átéltük a szenvedést, a sír mérhetetlen magányát, ürességét, de vele részünk lehet a feltámadás örömében is.”
A keresztutat Székely János zárógondolatai követték, aki megismételte: Krisztus keresztjében az élet titka tárul föl. „Szeretetre születtél, arra, hogy az életedet odaadd. Jézus sebei életet adó sebek. Keresztjéből élet fakad. Ha ezt megértenénk, mint Szent Ferenc, látnánk, hogy a kereszt ragyog. Átölel. Ha minket is megsebezne a kereszt – visszavonhatatlanul, végérvényesen –, ha számunkra is természetes lenne az, hogy adunk, mások terheit hordozzuk, észrevesszük a megsebzett embert, akkor a mi esetünkben is igaz lenne, hogy a sebekből élet fakad. Akkor ez az új élet átjárná a szívünket, családjainkat, Egyházunkat és az egész világot.”
A ferences testvérek az eseményt gregorián énekkel zárták.
Szerző: Horogszegi-Lenhardt Erika
Fotó: Moldoványi Barnabás
Ferences Média, 2024
További fotók: ferencesek.hu