A húsvét előtti negyven nap során komolyan szembe kell néznünk önmagunkkal. A kísértés lényege az arányok összezavarása. A bűn aránytévesztés: magunkat gondoljuk a világ urának. Istenítjük az e világit, Istenről pedig nem vagyunk hajlandók tudomást venni.
Jó volna tisztán látni. Jó volna, ha mindannyian rendelkeznénk a megkülönböztetés képességével. Jó volna, ha világos lenne minden ember számára, hogy mi a jó és mi a rossz. Jó volna, ha lenne bennünk erő és bátorság, hogy emberi tekintetekkel nem törődve mindig a helyes úton járjunk.
Összezavarodott körülöttünk a világ. Sokszor úgy érezzük, bennünk is. Megszámlálhatatlan kísértéssel kell szembenéznünk nap mint nap. A kísértés: tény. A kísértés mögött álló kísértő pedig, rá kell döbbennünk: valóság.
Jézus megkísértése a pusztában (Lk 4,1–13) elgondolkoztat mindannyiunkat. Az evangélista – aki nem volt ott Jézus mellett, mint egy haditudósító – az első keresztények hitét közvetíti. Jézus, az Isten Fia, ember volt, egy közülünk. Testi valóságban élte meg mindazt, amit nekünk, hétköznapi embereknek meg kell tapasztalnunk.
Egy volt közülünk, aki kísértést szenvedett, egy közülünk, aki megtapasztalta a halálfélelmet, és szolidáris volt velünk, amikor vállalta a halált értünk.
A keresztények számára az év kiemelten fontos időszaka a húsvét előtti negyven nap. Komolyan szembe kell nézni önmagunkkal: kik is vagyunk? Vajon tudunk-e különbséget tenni jó és rossz között? Vajon elsodor-e bennünket ez a világ, amely tele van kísértésekkel és a kísértések mögött a kísértő valóságával?
Jézust látjuk a pusztában. A puszta jelképes hely: ahol eltűnnek, nem látszanak az igazodási pontok. A pusztában összezavarodik a világ. Honnan és hová? A puszta: útvesztő. Az aránytévesztés helye. A puszta: labirintus.
A kiúttalanság, a tehetetlenség érzése gyakran ránk telepszik. Amikor megtapasztaljuk, mennyire ki vagyunk szolgáltatva gyilkos erők hatalmának, könnyen elbizonytalanodunk. Elcsüggedünk. Miért is van mindaz, amit úgy hívunk, hogy élet? És egyáltalán: mi az, hogy élet?
A Sátánt, a nagy kísértőt a hazugság atyjának nevezi Jézus (Jn 8,44). A pusztában az evangélista elbeszélése szerint ezt mondja Jézusnak a Sátán: „Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré.” Jézus, az Isten Fia nem varázsló.
Benne Isten jósága és emberszeretete, úgy is mondhatnánk: az emberekkel való közösségvállalása, szolidaritása testesült meg.
Ez a felszólítás elhangzik a Golgotán is: „Ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről!” (Mt 27,40) De nem száll le. Mert emberségében közösséget vállalt velünk.
Jézus, akiben valóságosan velünk az Isten, emberségében megtapasztalja a kísértést. A kísértés lényege az arányok összezavarása. A bűnnek pedig a lényegéhez tartozik, hogy arányt tévesztünk. Jézus „hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt” (Zsid 4,15). Mi azonban engedünk a kísértő vonzásának, és arányt tévesztünk. Magunkat gondoljuk a világ urának.
A Sátán ezt is mondja Jézusnak: „Minden hatalmat és dicsőséget neked adok. Ha leborulva hódolsz előttem, az mind a tied lesz.”
Leborulni az Isten előtt kell. Minden más bálványimádás. Aránytévesztés. Zűrzavar. Meghasonlás. Tapasztaljuk, hogy istenítjük azt, ami nagyon is e világi, az Istent pedig nem vagyunk hajlandók tudomásul venni.
Valamiféle furcsa szabadságistenítésnek vagyunk tanúi napjainkban. Az ember – vallják széltében-hosszában – autonóm lény. Senki sincs fölötte. Ne szóljon bele senki az életébe. Szabad vagyok, bármit tehetek, amiről azt gondolom, hogy nekem jó. Nem ismer igazi törvényt az ember. Önkényes szavazással döntjük el, mi a jó és mi a rossz. Megpróbáljuk leszavazni a demokrácia jegyében, többségi véleménnyel (nemritkán kisebbségi diktatúrával) az Istent, aki egyedül ura a mindenségnek. Jézus megkísértésének elbeszélésében van egy harmadik rész is: a Sátán Jeruzsálembe vitte, a templom párkányára állította, és így szólt: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magad innét.”
Az evangélista Jézus egész életének ismeretében írja le ezt az eseményt. Üzenete van az elbeszélésének. Ahogy Jézus embersége nem volt mentes a kísértéstől, ugyanúgy mindannyiunknak szembe kell néznünk az élet hasonló kihívásaival. Tönkre tudja tenni emberségünket, ha nincs helyes képünk önmagunkról.
Kik vagyunk egyáltalán mi, emberek? Képesek vagyunk-e a megkülönböztetésre? Képesek vagyunk-e arra, hogy bár iszonyatos mértékben összezavarodott a világunk, mégis ellenálljunk, és helyes mértéktartással éljük az életünket?
Olyan időszak következik, amikor a húsvét ünnepére, az élet ünnepére való készület megköveteli tőlünk, hogy komolyan szembenézzünk önmagunkkal. Amikor véres hatalmi harcok fenyegetései között élünk, amikor nem csupán az Isten előtti tisztelet veszett ki az úgynevezett civilizált társadalomból, hanem már az embernek, az életnek sincs értéke, olyan világban, amikor sokan jogot formálnak arra, hogy mások életét fegyverrel kioltsák, az önvizsgálatra nagyobb szükség van, mint valaha. Amikor a Sátánnak, a diabolosznak – a megosztónak – a jelenlétét tapasztaljuk közvetlen környezetünkben, halálosan komolyan kell vennünk a figyelmeztetést: „Emlékezz, ember, hogy porból vagy és visszatérsz a porba.” Születtünk és meghalunk. Ami közötte van, az a földi életünk. Az egyszeri és megismételhetetlen élet.
Add, Urunk, hogy el tudjunk igazodni ebben az összezavarodott világban!
Segíts, hogy ne váljunk soha aránytévesztőkké!
Add, hogy meg tudjuk becsülni az életet.
Mert mindnyájan életre születtünk.
Korzenszky Richárd
Forrás és fotó: orszagut.com