Kortársunk, Szent Ignác

Jezsuita rendalapítótok melyik tulajdonsága áll a legközelebb hozzád? 

Amikor a renddel még csak ismerkedtem, Szent Ignác egyáltalán nem volt rokonszenves. Emlékszem, a noviciátusba érkezésünk estéjén egy csoportos beszélgetésben mindenki beszámolt arról, hogy miért szeretne jezsuita lenni. Sokan kiemelték Ignác alakját, lelkiségét, én meg örültem, hogy csak a vége felé kerülök sorra, amikor lankadni kezdett a figyelem. Rövidre fogtam a mondókámat, mert nem igazán tudtam lelkesedni érte.

Mi nem volt rokonszenves benne?

A könnyen szerethető szentekkel – például Assisi Szent Ferenccel, Don Boscóval – ellentétben őt ridegnek gondoltam. Később, még tanuló rendtagként, többször tartottunk Püspökszentlászlón lelkigyakorlatot fiataloknak. Az egyik résztvevőt hallgattam, amint arról beszélt, Isten hogyan formálta őt imájában. Akkor szerettem meg Ignácot. Mintha csendesen odaült volna mellém, széles mosollyal és kérdő tekintettel, hogy most már értem-e, mi lelkesítette. Később hasonló történt, amikor a novíciusmesterségre készülve tanulmányoztam a Rendalkotmány nehézkes, régies szövegét, amiből a szakdolgozatomat is írtam. Egyik éjszaka arra riadtam fel, hogy összeállt a fejemben az egyik fejezet. Megsejtettem, hogy Ignác milyen okosan, határozottan, személyes figyelemmel akarta segíteni a növendékek képzését, mennyire ügyelt minden részletre, hogy fölösleges kerülők nélkül haladhassanak a jezsuita élet útján, és felkészülten állhassanak majd szolgálatba. Ezt a személyes figyelemmel párosuló átfogó tudást szeretem benne ma is.

Milyen ember volt Szent Ignác?

Tüzes vérű, becsvágyó baszk, aki nagy, romantikus szerelmekért epekedő, a sértésekért elégételt venni hajlamos, saját bevallása szerint is hiú lovagként kezdte. Amikor pedig Pamplona várának védelmében egy ágyúgolyó szétroncsolta a lábát, ágyba kényszerült, és olvasmányai – Jézus élete és különösen a szentek élete – hatására elindult a megtérés útján, ugyanezekkel a személyiségjegyekkel fordult Isten felé. Először arról álmodozott, milyen nagy tetteket fog végrehajtani Isten dicsőségére: amit Szent Ferenc vagy Szent Domonkos megtett, azt ő is megteszi. Eltervezte, hogy mezítláb megy el Jeruzsálembe, és útközben csak füveket eszik majd. Kényszeres természete, amelyet talán az udvari etikett is erősített, imáit is befolyásolta. Aggályosan végezte újra és újra a lelkiismeret-vizsgálatot, böjtölt, szinte az öngyilkosságig hajszolta magát. Mégis, a katalóniai Manresa nevű kisvárosban a válságos hetek után gyors kegyelmi átalakulás kezdődött. Személyisége továbbra is darabos maradt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy előkelő és egyszerű emberek között is lebilincselő asztaltársaság legyen, rendtársai és a hozzá fordulók számára tapintattal, odafigyeléssel, mégis meghatározó erővel legyen jelen.

Ignác istenélményének van-e a mai pszichológia számára is értelmezhető vetülete? Mondják, hogy ami egyfelől misztika, szent eksztázis vagy pszichés sebzettségből fakadó hitbeli tapasztalat, azzal a lélekbúvárok is tudnának mit kezdeni.

A tudomány még mindig gyanakvóan bánik mindenféle misztikus, vagyis transzcendens és nem reprodukálható élménnyel. Pedig az elmúlt évtizedek számos pszichológiai, mentálhigiénés felismerése tetten érhető Ignác lelkigyakorlataiban. Elég, ha csak a figyelmes meghallgatásra utalok, ami – minden segítőbeszélgetéshez hasonlóan – a lelkigyakorlatos beszélgetéseknek is alapelemük. A sort hosszan lehetne folytatni, s a lelkigyakorlatra érkező pszichológusok sokszor ráismernek saját eszköztáruk egy-egy elemére. A lelkigyakorlatot mégsem lehet pszichológiai síkra egyszerűsíteni, egészen más a figyelem iránya, a dinamika, nyilvánvalóbb teret kap Isten – aki persze egy pszichoterápiás folyamatban is megmutatkozhat. Ignác a párizsi egyetemen Aquinói Szent Tamás skolasztikus teológiáját tanulta, és természetesen nem ismerhette a mai pszichológia szókincsét, de számos meglátását ösztönösen is alkalmazta.

És míg korábban az egyes ember hite elsősorban az egyházon keresztül nyilvánult meg, ő ezen keretek közé behozta az egyén és Isten közvetlen, párbeszédes kapcsolatát?

Azt nem vonnám kétségbe, hogy a korabeli emberek személyes kapcsolatot ápoltak Istennel. Mindez azonban bele volt ágyazva a középkor homogén kulturális és vallási közegébe, így aki nem volt vallásos, az is a szakralitásra nyitott kultúrában élt és gondolkodott. A személyes hit kevesebb kihívással találkozott. Ignác korában azonban a jól rendezett középkori egyház válságba jutott, és a hit megalapozása a személyes megtapasztalás felé tolódott. A befelé irányuló figyelem tudását a kolostori szerzetesek őrizték: Ignác a montserrati bencések és a manresai domonkosok közvetítésével tanulta a személyes imádságot. Így tudta később a világban élő embereket is segíteni ebben.

A széles nyilvánosság mégsem emiatt ismeri Ignácot, illetve követőit, hanem az úgymond ellenreformációban játszott szerepük miatt.

A jezsuiták kétségtelenül szerepet vállaltak az ellenreformációban, vagy ahogy jobban szeretjük mondani, a katolikus megújulásban. Prédikáltak, tanítottak, lelkigyakorlatokat tartottak, segítettek Istennel kiengesztelődni, majd egyre fontosabb egyházi feladatokat bíztak rájuk. A katolikus egyház megújítását célzó trentói zsinatra például jezsuita teológusokat küldött a pápa. Kevesen tudják azonban, hogy korábban Ignác is állt az inkvizíció előtt, nem is egyszer.

Mi váltotta ki az egyházi hatóság rosszallását?

A XVI. században az Ibériai-félszigeten javában terjedt egy vallási mozgalom, melynek tagjai megvilágosodottaknak – alumbradosnak – mondták magukat, és misztikus, olykor eksztatikus spirituális tapasztalataikra hivatkoztak. Kivonták magukat az egyház fennhatósága alól, és erkölcsileg is furcsa, szabados tanokat hirdettek. Ignácot meggyanúsították, hogy ezzel az irányzattal azonosul, aminek következtében többször élvezte az inkvizíció „vendégszeretetét”, de sosem találtak kivetnivalót a tanításában. A jezsuiták később azért is tartották fontosnak III. Pál áldását kérni szolgálatukra, és a mindenkori pápának engedelmességet fogadni, hogy ily módon a legfelsőbb helyről nyerjenek jóváhagyást apostoli tevékenységükhöz.

Annak is van jelentősége, hogy más szerzetesi közösségekkel ellentétben a jezsuiták nem a rendalapító nevét viselik, hanem Jézus Társaságának hívják magukat. 

Valóban, és az elnevezés nagyon tudatos volt. És bár minden keresztény közösség tulajdonképpen Jézus társasága, és az első jezsuiták döntésükkel más – általában valóban az alapítójukról elnevezett – szerzetesközösségek rosszallását is kiváltották, egyértelművé akarták tenni szoros kapcsolódásukat Jézushoz.

Később a jezsuiták voltak az egyház „elit alakulata”, hatalmasok gyóntatói, misszionáriusok, a modern iskolahálózat megteremtői, a tudományosság apostolai, de 1773-ban negyven évre be is tiltották őket. Az évszázadok során mi változott és mi nem az eredeti küldetésből?

Az első jezsuitáknak nehéz volt elfogadtatni magukat. Sokan nem tudták hova tenni, hogy bár szerzetesek, nem mondják közösen a zsolozsmát. A rend felismerte ugyanis, hogy ha az imaórák ritmusában naponta többször össze kell gyűlniük, akkor nem tudják a hivatásuknak megfelelően hirdetni az evangéliumot. Nehezen besorolható, kreatív, jól képzett társaság voltak. Könnyen indultak távoli földrészekre is. Dél-Amerikában, A misszió című 1986-os filmből is ismert úgynevezett redukciókban korukat megelőző módon szervezték részben önkormányzattal rendelkező közösségbe az őslakosokat, ezzel konkurenciát támasztva a bennszülöttekben rabszolga munkaerőt látó gyarmatosítók számára. Bonyolult hatalmi, politikai okok mellett a gazdasági siker is része volt annak a folyamatnak, amely az 1773-as feloszlatáshoz vezetett. A negyvenéves betiltás után újra engedélyezett jezsuita rend óvatosabbá vált, tevékenysége és életstílusa is jobban belesimult a tanító rendek megszokott kereteibe.

Ma a jezsuiták ismét különleges helyet foglalnak el az egyházban. A rendet nagy fokú nyitottság, a peremen élők pártfogolása, esetenként a határok feszegetése és ökumenikus elkötelezettség jellemzi.

A következő korszakváltáshoz, amely a XX. század közepére tehető, hasonlóan összetett folyamat vezetett. Ismertté váltak a jezsuiták alapító nemzedékéről szóló levéltári források, és ezekből láthatóvá vált, hogy az első társak egyáltalán nem olyan túlszabályozottan éltek. A rendalapító kortársa, Például Gonçalves da Câmara Memoriale című feljegyzéseiben említi, hogy Ignác korában az újonnan csatlakozott rendtagok, a novíciusok „nagyobb szabadságban éltek – úgy értem, anélkül a sok szabály és külső ceremónia nélkül, amelyeknek köszönhetően most mindenki elleplezheti azt, ami saját eleven természetéből származik”. Szintén a XX. század második harmadától vált hangsúlyosabbá a legszegényebbek segítése, miután elsősorban a dél-amerikai jezsuiták fájón döbbentek rá, hogy kivétel nélkül a társadalom kiváltságos rétegeivel foglalkoznak. A felekezeti különbségek kiélezését pedig már Ignác is kerülte. Rendtársait, akiknek feladata az volt, hogy a tridenti zsinaton egyértelműen és korszerűen fogalmazzák újra a katolikus tanítást, felszólította, hogy a város lakóival is törődjenek, méghozzá „ökumenikus” szellemben: „A prédikációkban kerülnék minden olyan pontot, amely a protestánsokat a katolikusoktól elválasztja, és beérném azzal, hogy a jó erkölcsökről és az egyházban szokásos ájtatosságokról beszéljek; buzdítanám a lelkeket, hogy jobban ismerjék meg egymást; hogy jobban ismerjék és szeressék Teremtőjüket és Urukat.”

Igaz, hogy a jezsuitáknak napjainkra újra fel kellett fedezniük az ignáci lelkigyakorlatokat is? 

A lelkigyakorlat-adás módja szintén a XX. század derekán változott meg alapvetően. Egészen az 1970-es évekig a prédikált lelkigyakorlat volt meghatározó: a résztvevők meghallgatják a hozzájuk érkező szónok napi többszöri beszédét, imádkoznak, gyónnak, szentmisén és közös imádságokon vesznek részt. Ignác Lelkigyakorlatok című könyve szerint azonban a lelkigyakorlat lényege a személyes találkozás Isten igéjével, mert „ez több lelki ízt és gyümölcsöt hoz, mint ha a lelkigyakorlat-adó hosszan fejtegetné és bőven magyarázná neki a történet értelmét”. A lelkigyakorlat-adó fő feladata figyelmesen meghallgatni, mi történik az imádságban, hogy személyesen segíthessen. Dobogókőn részben így, részben a nemrég elhunyt Jálics Ferenc SJ szemlélődő imamódjával tartunk lelkigyakorlatokat.

Az európai jezsuiták formációs, azaz képzési delegátusaként hogyan látod a hivatások kérdését, amikor ma más területeken is nehéz bármi mellett hosszú távra elköteleződni? Miközben a jezsuiták még mindig a világ legnagyobb szerzetesrendje, soha nem volt ilyen alacsony a Társaságba jelentkezők száma.

Valóban, bennünket is megrengetnek a „cseppfolyós társadalom” kihívásai. Ez az év pedig különösen nehéz, és nyilván a koronavírus hatását is tükrözi, hiszen 2020-ban Európában huszonhatan léptek be a Jézus Társaságába, miközben a megelőző években ez a szám félszáz körül alakult. A hivatásnak egyébként hagyományosan három jele van. Az első: valakiben vágy ébred, hogy csatlakozzon hozzánk; a második, hogy a Társaság alkalmasnak találja; a harmadik a képzés során tapasztalt isteni megerősítés és emberi bizonyosság, ami alapján az ünnepélyes fogadalmat le lehet tenni. Az elsőhöz vonzó, hiteles jezsuita példák kellenek, lehetőség az ismerkedésre, válaszok a kérdésekre, segítség az imádságban, valamint olyan szabadság, amelyben előítéletek és befolyásolás nélkül születhet döntés. A másodikhoz, az alkalmasság megállapításához szeretjük, ha a jelentkezőt mélyebben megismerhetjük, lehetőleg a Montserrat hivatástisztázó és jelöltházunkban töltött év során. Így a felvétel megalapozottabb lehet, csökkentve a csalódás lehetőségét mindkét fél számára. A harmadikban, a megtartó közeg biztosításában sokat fejlődtünk. Abból a tizenkét fiatalból, akikkel együtt harminc éve elkezdtem a noviciátust, Szőcs Lászlóval ma már csak ketten vagyunk jezsuiták. Azóta sokkal jobban figyelünk arra, hogy a jezsuita képzés segítsen megmaradni a választott úton, de ma is bőven van kihívás.

A szerzetesi lét nyilván önmagában is kihívás, de vannak sajátos jezsuita nehézségek?

Hogyne. A Társaság nemzetközi, tehát a képzés részét jelentik az idegen nyelven végzett tanulmányok. A képzés gyakorlati, már a kétéves noviciátushoz is hozzátartoznak a fiatalok, betegek, szegények között végzett szolgálatok, és a tanulmányi időbe is beékelődik egy kétéves, általában kollégiumi nevelői gyakorlat. A jezsuitává válás ideje ezért hosszabb, és az érdeklődők számára nehezebben áttekinthető, mint a papi szeminárium hatéves tanulmányi ideje. Életünkből hiányzik a monasztikus közösségek nyújtotta biztonság is; szolgálataink néhány évenként más-más helyen, más feladatkörben, más rendtársakkal és világi munkatársakkal együttműködve folytatódnak. Cserébe azonban sokféle olyan segítséget is nyújt a rend, az ignáci lelkiség, ami nemcsak élhetővé, hanem kifejezetten örömtelivé is teszi ezt az életet.

Minden valamirevaló cégnél, ha valamelyik eredményességi mutató hanyatlani kezd, válságstábot hívnak össze. Az egyházban viszont nemigen tapasztalni, hogy a hívők vagy a papi, szerzetesi hivatást fontolgatók számának csökkenése miatt lázas kiútkeresés zajlana. Hogyan álltok ti, jezsuiták az utánpótlás kérdésével?

Odafigyelünk rá, Magyarországon különösen is. A hivatásgondozás felelőse jelenleg Nagy Bálint rendtársam, aki sokféleképpen segíti a belépést fontolgatókat. Érdemes rákeresni a Montserrat hivatástisztázó és jelöltházra. Egyébként ebben is inspirálnak minket az első jezsuiták. Ők ugyanis meg voltak győződve arról: ha a Társaság Isten eszköze, akkor feladatai közé tartozik az is, hogy amit lehet, megtegyen azért, hogy fiatalok csatlakozzanak hozzá. Később ez – „hivatást adni Isten dolga” jelszóval – feledésbe merült, és csak nemrégiben ismertük fel, hogy ebben is milyen fontos az emberi közreműködés. Az elmúlt évek egyik érdekes, minket, jezsuitákat is inspiráló kezdeményezése a fiatal férfiak számára indított nyílt esték sorozata. Itt kiválasztott témákról beszél néhány rendtag, és az érdeklődők biztonságos körben kezdhetnek beszélni a hivatásra vonatkozó kérdéseikről. A karantén idején az online alkalmak is népszerűek voltak, sőt olyanok számára is lehetővé tették a részvételt, akik nehezen vállalkozhattak volna egy hosszú utazásra.

Arturo Sosa jezsuita generális szerint a mostani jubileumi esztendő jó alkalom számba venni mindezeket a kérdéseket, s egyénként és közösségként egyaránt megújulni hitben, elkötelezettségben. Milyen a te személyes Szent Ignác-éved? Mikor éreznéd úgy, hogy sikeres volt az előttünk álló programsorozat?

Sok kezdeményezést tervezünk, szeretnénk Szent Ignác személyét jobban megismertetni, de nem örülnék, ha a kampányszerű rendezvények volnának a meghatározók. Ignác számára az ünnep az élő Istennel való találkozás volt. Nem helyezte előtérbe a saját személyét. Nálunk, a Manréza Lelkigyakorlatos Házban ezért minden év ünnepi. Házunk már hosszabb ideje üres, mert az elmúlt év elején kezdődött felújítás és a járvány miatt zárva tartunk. A legnagyobb ünnep számomra az lesz, ha visszatérhetünk a hétköznapokhoz, és a ház ismét megtelik imádkozó, Istenre szomjazó emberekkel.

Szőnyi Szilárd

Forrás és fotó: jezsuitakiado.hu

A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. áprilisi számában jelent meg,.