Horváth Pál professzor, vallás- és teológiatörténész Szent Bonaventurát mutatta be a nyárkezdet ellenére is szép számú hallgatóságnak – a ferences egyházdoktor emléknapját nemsokára: július 15-én fogjuk ünnepelni.
A 13. század, a „nagy középkor” egyik fontos pontja a kolduló rendek: ferencesek, domonkosok megjelenése, akik átformálták a korabeli Európa vallási és hitéletét. Ez fordulatot jelentett a hitről szóló tudományos gondolkodás terén is, magabiztos teológiai tudású hitszónokokra volt szükség – magyarázta Horváth Pál.
Hasonlóképp fordulópontnak tekinthető a tudomány intézményrendszerének a kiteljesedése – az egyetemek létrejötte: köztük Oxford, Bologna és Párizs. Utóbbi városba gyalogolt el 1235-ben Bonaventura (14-18 évesen, hisz születési idejét nem tudjuk biztosra), és beiratkozott az egyetemi alapképzésre – ami nagyjából egy mai humán gimnáziumnak feleltethető meg az előadó szerint, a hét szabad művészetet oktatták. Párizsi tanulmányai nyolc éve után úgy döntött, a teológiai karon folytatja, s ekkor kérte felvételét a kisebb testvérek közé is. Akkor már jelentős ferences diákközösség tanult az egyetemen, akik számára önálló tanulmányi házat létesítettek. Tizenkét tanszékből állt a kar, és mivel a kolduló rendek szegénységi fogadalmuk miatt ingyen vizsgáztattak (értsd: nem kellett libát vinni a tanároknak), meg is vádolták őket, hogy elhappolják a diákokat a többi tanszék elől. Ha valamelyik professzor belépett egy rendbe, vitte magával az egész tanszékét. Az egyetemi háborúskodás nagy sokára, 1257-ben pápai közbelépésre csitult el: a döntés értelmében onnantól fogva két ferences és két dominikánus tanszék működött az intézmény keretein belül.
Ekkor kerülhetett volna végre magasabb pozícióba Bonaventura, azonban közbeszólt a rendi káptalan döntése: megválasztották miniszter generálisnak, ráadásul a szegénységi vita miatt egy nehéz pillanatban, „szakadásközeli állapotban”; amikor a ferenceseknek szembesülniük kellett azzal, hogy „a szélsőséges remeteélet tömegméretekben nem gyakorolható”. Maga Bonaventura nem tartozott egyik pártoskodó csoporthoz sem. Új regulára volt szükség: ez 1260-ra született meg, célja az volt, hogy a „szélsőségek” is helyet találjanak a ferences közösségben; a szabadon vállalt szegénységre szavaztak.
Ekkor érkezett el az „Alverna-periódus” Bonaventura életében: a misztikus, ám „racionális misztikus” időszak, melyben az a kérdés foglalkoztatta, „hogyan lehet a lelki tudásban szintről szintre lépegetni előre”. Ekkor írta Élet fája (Lignum vitae) című művét, amit talán Szent Ignác lelkigyakorlataihoz lehet hasonlítani. Az ő elöljárósága alatt avatták szentté Klárát, illetve ekkor vitték át az addigra már szentté avatott Páduai Szent Antal földi maradványait a tiszteletére emelt bazilikába.
1265-ben York érsekségét is felkínálták Bonaventurának – ő azonban nem kívánt főpap lenni. Ennek ellenére később kicselezték, és bíborossá kreálták.
1274-ben fontos állomás következett: a II. lyoni zsinat, melynek hátterében a keleti és nyugati egyház esetleges újraegyesülése állt. Odo Rigaldus és Bonaventura is fontos szerepet játszott a zsinaton, melyen még közös hitvallás is született.
Rendfőnökként még egy problémával kellett szembenéznie: a joachimiták népszerűségének növekedésével. Ez a szélsőséges lelkiségi mozgalom az apokaliptikát állította előtérbe „egy üdvmunkára berendezkedett egyházban”, ami pusztító hatásúvá válhatott volna.
Horváth Pál emellett beszámolt Bonaventura életpályája végső szakaszának teológiai vitáiról, a lyoni zsinatra gyakorolt hatásáról, illetve váratlanul bekövetkezett haláláról. Ezt követően hamarosan már mértékadó tanítónak tartották a ferences renden belül, az egyházban kicsivel később lett szent, majd 1587-ben barátjával és állandó vitapartnerével, Aquinói Szent Tamással egyszerre egyháztanítóvá avatták.
Kérdésre válaszolva Horváth Pál kifejtette: azért írt Bonaventura egy új Szent Ferenc-életrajzot, mert a szegénységi vita időszakában különösen fontos volt, melyik életrajzot használják a közkézen forgók közül. Ezzel egyfajta kompromisszum született a renden belül a hagyományról, egy „kritikai kiadás” látott napvilágot, hivatalos, normatív életrajz született a rendalapítóról.
Felvetődött, hogy ma a fiataloktól sokszor hallani, hogy a természet jobban közvetíti számukra Istent, mint a templomi környezet vagy egy átlagos szentmise. Az előadó elmondta, Bonaventura életművében a természet, a teremtett természet megjelenése valójában „megkeresztelt” ókori örökség. Hozzáfűzte: a Bonaventura-utódok Angliában fizikával, a Tamás-utódok metafizikával foglalkoztak… Egyéni, hogy ki mikor és hogyan tud „feltöltődni istenélménnyel”, még ha a szentmise objektív „csúcs és forrás” is. Nem csak korunk fiataljaiban, hanem már a korai modern filozófusnál, Kantnál is ott vannak az istenkeresés új kapaszkodói, „a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem”; azzal a hallgatólagos meggyőződéssel, hogy Isten „a belém lopódzó evidencia”. Bonaventura egy másik korból szól hozzánk, azonban abból az emberi mélységből szólít meg minket, ahol a közös katolikus hitünk hidat verhet az évszázadok fölé.
Forrás és fotó: Ferences Média
