Ha Roger testvért megkérdezték volna, hogy mit tart a keresztény hit lényegének, talán édesanyjára hivatkozott volna, aki azt mondta, hogy Szent János szavai, „Isten a szeretet” (1Jn 4,16) elegendőek számára. Roger testvér számára is ebben állt az evangélium szíve. Az Istenről mint szigorú bíróról alkotott kép sokak tudatában végzett pusztítást. Ezt ellensúlyozandó vallotta: Isten nem tud mást tenni, mint szeretni. Néha azt mondta a Taizében összegyűlt fiataloknak: „Ha Krisztus nem támadt volna fel, mi nem lennénk itt. Isten határok nélküli szeretetének jele a feltámadás, mely a nagypénteken szétszóródott tanítványokat egybegyűjtötte, és továbbra is egybegyűjti a keresztényeket. A feltámadás első gyümölcse tehát a misztériumából születő új közösség. Hitünk középpontja Krisztus, a Feltámadott, aki egy személyes szeretetkötelékben jelen van közöttünk, és aki összehoz minket. Roger testvér „a kommunió Krisztusának” nevezte őt.
Utolsó, néhány héttel halála előtt megjelent könyvében Roger testvér ezt írta: „Krisztus maga a kommunió… Nem azért jött a földre, hogy egy plusz vallást hozzon létre, hanem hogy mindenkinek közösséget kínáljon Istenben… A ‘közösség’ az Egyház egyik legszebb neve”. …
Roger testvér és közösségünk életének vezérelve Krisztus e szavai: „Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” (Jn 17,21). Gyakran úgy értelmezik ezeket a szavakat, hogy „legyenek mindnyájan egyek”, mint egy gyakorlatban megvalósítandó követelményt. De mindenekelőtt az ajándékot fejezik ki, amelyet Krisztus ad az emberiségnek: magába visz bennünket, bevisz magával a Szentháromság közösségébe, „az isteni természet részeseivé” (2Pt 1,4) tesz minket. Nemcsak azért imádkozik, hogy mind legyenek egy, hanem azért is, hogy „bennünk” legyenek eggyé. Ez az Istennel való közösség egy csere.
Megtestesülésével Isten úgy dönt, hogy magára veszi az emberi gyarlóságot. Azért jön, hogy könnyeinkben és szenvedéseinkben lakozzon. Krisztus a legmélyebb pontunkon ér el bennünket; egy lesz közülünk, hogy jobban elérjen bennünket. Isten magába fogadja emberségünket, és cserébe közli velünk a Szentlelket, saját életét. Szűz Mária örökké garantálja, hogy ez a csere valóságos; ő tartja fenn reményünket, hogy ez az emberiség Istenben való életéhez vezet. Végtelenül hálásak lehetünk az ortodox teológiának, amiért ezt ilyen mélyrehatóan világossá tette.
Amikor felfedezzük, hogy az Istennel való közösség párbeszéd, jobban megértjük, hogy a kiengesztelődés nem csupán egyik dimenziója az evangéliumnak, hanem a szíve. Ez egybeesik azzal, ami nekünk, megkeresztelteknek az életünk középpontjában áll: az, hogy Krisztus helyreállította a kölcsönös bizalmat Isten és az ember között, és ezzel egy az új teremtés vette kezdetét, mely átalakítja az emberi kapcsolatokat.
Krisztus valójában azt kéri, hogy „mindenki” legyen egy. Ez az ajándék tehát nem néhányak privilégiuma, hanem mindenkinek fel van kínálva, aki Krisztus nevét viseli. Ő minden embernek szánja.
Akiket Isten kiengesztel önmagával, azokat elküldi a világba. Ha Isten behívott minket a vele való közösségbe, akkor ez a kommunió a másokkal való együttlétünket is meghatározza. Krisztus minden megkereszteltet a kiengesztelődés követévé tesz a világban. Mi Krisztus Teste vagyunk, nem azért, hogy jól ellegyünk egymással és magunkba forduljunk, hanem hogy odalépjük másokhoz. Az emberi test arra hivatott, hogy a személyt kifejezze a külvilág felé. Ugyanígy Krisztus Testének az a hivatása, hogy kifejezésre juttassa, hogy Krisztus az egész emberiség kiengesztelődését akarja. Miért olyan fontos Pál apostol szemében a keresztények kiengesztelődése? Nem azért, hogy az együttlét erősebbé tegye őket. Nem, ez egy mélyebb, alapvetőbb okból van. Pál elmagyarázza az indítékait, amikor azt írja, hogy Krisztus azért jött, hogy „megbékéltessen mindent, a földön és a mennyben” (Kol 1,20). Ebben a Krisztus által megvalósított hatalmas megbékélésben található minden más kiengesztelődés forrása. A megváltás az egység ajándékát tartalmazza: az emberi egységet Istennel, a belső egységet, mint minden egyes ember gyógyulását, az egész emberi család és az egész teremtés egységét. Nem kaphatjuk meg az egységet Istennel anélkül, hogy ne kapnánk meg az egységet minden ember között. Az egyház létjogosultsága, hogy ennek látható jele, szentsége lehet.
„Az Egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének. (LG 1,1) …
Ha a kommunió Isten ajándéka, akkor az ökumenizmus nem lehet elsősorban emberi erőfeszítés a különböző hagyományok összehangolására. Krisztus megváltásának igazságába kell helyeznie bennünket, aki így imádkozott: „azt akarom, hogy ott legyenek velem, ahol én vagyok” (Jn 17,24). Pál apostol ezt másképp fogalmazta meg: „életetek Krisztussal el van rejtve Istenben” (Kol 3,3). Az első erőfeszítés az ökumenizmus terén az, hogy igyekszünk közösségben élni Istennel Krisztusban, a Szentlélek által.
Igaz, hogy az egyházak és az egyházi közösségek néha különböző módokat mutatnak ennek a Krisztussal való közösségnek az elérésére. De minél mélyebb az egyes ember Krisztushoz való tartozása, annál igazabb módon tekint a többiekre: lány- és fiútestvéreinek látja őket. Még tovább kell mennünk: mások testvéreinkként való elismerése a Krisztushoz való hiteles tartozásunk egyik jele.
Ehhez szükség van arra, hogy megtisztuljon a mód, ahogyan hiszünk, újra és újra szükség van a „megtérésre” egy “Ecclesia semper reformanda”-ban, egy „mindig reformra szoruló egyházban”. Minthogy Krisztus azért jött, hogy „Isten szétszórt gyermekeit egybegyűjtse” (Jn 11,52), ezért lényeges, hogy mi is egyek legyünk benne. Krisztus mindenki Jó Pásztora. Ő a Kapu is az Atyához és a többiekhez.
Vajon belépünk-e ezen a kapun az Atya házába, hogy mindannyian összetalálkozzunk? Ha igen, akkor egy új dinamika hordozza felekezeteinket, Krisztus örömével eltelve, és azzal a bizalommal, hogy a Szentlélek lépésről lépésre megmutatja nekünk a jövőt.
Alois testvér
Forrás és fotó: taize.fr/ujvarosonline.hu