Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros, a Pápai Ház szónoka december 10-én pénteken tartotta meg második adventi prédikációját a Római Kúria tagjai számára. Az „Isten elküldte a szívünkbe Fiának a Szentlelkét” című elmélkedésében a Szentlélek szerepéről elmélkedett, aki nemcsak megismerteti velünk a fogadott fiúság lelkületét, hanem abban is segít, hogy hálás szívvel átéljük keresztény létünk ajándékba kapott állapotát.
Elmélkedése kezdetén az „ókeresztény feliratok királynőjét”, az Aberkiosz feliratot szólaltatta meg. Szent Aberkiosz, a frígiai Hieropolisz 200 körül meghalt püspökének görög nyelvű sírfelirata az üldözések korában rejtett nyelven mondja el hitét, páratlan frissességgel: „A nevem Aberkiosz, s tanítványa vagyok a szent Pásztornak, aki nyáját hegyeken és dombokon legelteti, s oly nagy szeme van, hogy átlát mindenen. Ő tanított engem a hitre méltó írások ismeretére. Elküldött Rómába, hogy lássak egy birodalmat, s egy királynőt arany ruhában és arany cipőben. Egy népet láttam ott, ragyogó pecséttel. Szíria földjét is láttam, minden városát, s miután átkeltem az Eufráteszen, Niszibiszt is. Mindenütt találtam hozzám hasonlóan gondolkodókat; Pál volt a kísérőm. A hit vezetett engem mindenütt, bárhol jártam, eledelül egy rendkívül nagy, tiszta forrásból való hallal táplált, melyet egy tiszta szűz fogott; ezt adta a barátaimnak mindenütt ételül, kínálva hozzá vízzel kevert bort és kenyeret”. A kapucinus szónok röviden megadta a felirat érthető üzenetét: A nagyszemű Pásztor Jézus, a hitre méltó írások a Biblia, az arannyal átszőtt ruhájú királynő az Egyház, a ragyogó pecsét a keresztség, a kísérő Pál az apostol, a hal Krisztust jelzi, a szűz Máriát, a kenyér és bor az Eucharisztiát. Róma királyi háza nem a császárvárosra, hanem az egyház lelki központjára utal.
A sírfelirat „frissessége és lelkesültsége” fogta meg a szónokot, valamint Aberkiosz csodálattal eltelt tekintete, ahogy „a világban a hit szemével meglát egy másik világot”. Ma is erre a szemléletre van szükségünk, hogy „az egyházat belülről és fényben szemléljük”. Negyven éves prédikációs zarándokutaim során – vallotta személyesen Cantalamessa atya – a világban járva én is találkoztam ezzel az „új néppel”, amit a II. Vatikáni Zsinat „messiási népnek” nevez, és „melynek fője Krisztus, Isten gyermekeinek méltóságával és szabadságával felövezve, a szeretet új parancsolatának törvénye alatt, miközben Isten uralma felé halad” (vö LG 9). Maga a zsinat jelzi, hogy „az egyház egyszerre szent és bűnös”, ahogy az egyházatyák is nevezték. Ez a kettőség, bűn és szentség jelen van nemcsak az egyház összességében, hanem minden tagjában is. Jogos tehát – véli a szónok – hogy szomorkodjunk és sírjunk az egyház bűnei miatt, de éppúgy jogos és köteles dolgunk, hogy örvendezzünk és lelkendezzünk szentsége és szépsége láttán. Mi csak időnként választjuk ezt a második utat, ami napjainkban talán még nehezebb és még elhanyagoltabb.
A Pápai Ház szónoka felidézte a Galata levél negyedik fejezetéből az alapgondolatát: „Isten az idők teljességében elküldte Fiát, hogy elnyerjük a fogadott fiúságot”. Ennek próbája a tény, hogy Isten a szívünkbe árasztotta Fia lelkét, aki kiáltja: „Abba, Atya” (vö Gal 4,4-6). Elmélkedjünk most erről szerepről, amit a Szentlélek tölt be a fogadott fiúságunk elnyerésében, ahogy a Római levél 8. fejezete tanítja: „Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya! A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk” (Róm 8,15-16). Ennek az új állapotnak a felfedezését szolgálják az Írások, az Isten Szava, de Pál apostol beszél egy „újabb tanúról”, a Szentlélekről, aki „segít megízlelni az Atyától nyert gyermekség édes ízét”. Ennek kapcsán Szent Bonaventúra a lélek Istenhez emelkedésének az útjáról írja: „Ezt a titkos misztikus bölcsességet senki nem ismeri, csak aki befogadja, de senki nem fogadhatja be, hacsak nem kívánja, és senki nem kívánhatja, hacsak nem kapta meg a bensőjében a Szentlelket, akit Krisztus küldött a földre”. Más szavakkal, mi ugyan vágyhatunk arra, hogy Isten gyermekeivé legyünk, de elnyerni azt csak a Szentlélek által tudjuk. A Lélek ugyanis maga tanúsítja, hogy Isten gyermekei vagyunk. Nyilván ez „nem lehet valamiféle külső és jogi aktus, mint a természetes örökbefogadás”.
A nehézségünk abban áll, hogy ezt az istengyermeki állapotunkat többnyire „úgy fogadjuk be hittel, hogy közben nem mozdul meg semmi a bensőnkben: hisszük az elmével, de nem éljük át a szívünkkel!” Ebben segít a Szentlélek, akit megkaptunk ugyan a keresztségben, de továbbra is kérnünk kell: A Szentlélek „tanúsítja”, hogy Isten fiai vagyunk, de itt és most is tanúsítja, nem csak akkor, amikor megkaptuk őt a keresztségben. De hogyan is segít nekünk ebben a Szentlélek? – kérdezte a szónok. Az Atyáról alkotott képünket kell megtisztítani, mert őt sokszor szigorú úrnak képzeljük, aki szembeszáll földi vágyaink kielégítésével: Ezt nem szabad, de azt sem! – mondja, mintha ellenezné a boldogságunkat. Ennek igazolására Cantalamessa atya saját lelkigyakorlatos tapasztalatára utalt, mely szerint a résztvevők sokszor tartanak a Miatyánk imádság kérésétől: „Legyen meg a te akaratod!” Azért történhet ez, mert öntudatlanul is társítjuk Isten akaratához a kellemetlen és fájdalmas dolgokat, ami áldozatot követel és lemondást igényel és ami végül – látszólag – megsérti a szabadságunkat. Mintha az Isten ellene lenne minden ünnepnek, örömnek és tetszésnek! Ha ilyenkor látnánk lelkünk arculatát, akkor az bizony sötét, savanyú és keserű lenne: „Ha valóban nem lehet másként, akkor na jó, legyen meg az ő akarata!”. De most nézzük meg, mit csinál a Szentlélek, hogy kigyógyítson minket Ádámnak ebből a szörnyű örökségéből! Valójában a keresztség és a megszentelő kegyelem minden eszközével egy másik Isten-arcot kezd mutatni nekünk, amit Jézus tárt fel az evangéliumokban róla, aki úgy szeret bennünket, hogy „a saját Fiát sem kímélte értünk”. Ez a tapasztalat óhatatlanul ilyen kiáltásban tör ki: Abba! Atya! Mögötte ott áll az Isten gyermekének a benső élménye, amit Pál apostol éppen az említett római levélben így nevez: „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” (Róm 8,31).
A Szentlélek az „imádság révén tesz ismételten csodát”, ami által megtapasztaljuk, hogy Isten fiai vagyunk. Ez az imádság a „Lélek belénk árasztott kegyelme” révén működik és ez az „imádság örömhíre”. A hívő ember „Abba!” kiáltása jelzi, hogy aki bennünk imádkozik, az maga az Úr Jézus, a Lélek által. A Szentlélek ugyanis maga nem fordulhatna az Atyához ezzel a kiáltással, hiszen ő nem „született”, hanem csak „származik” az Atyától. Azonban megteszi ezt, mint az egyszülött Fiú Lelke, aki a tagokban folytatja a Főnek az imáját. A Lélek küldi a szívünkbe az isteni gyermekség érzését, aki nem csak tudatja velünk, hanem meg is érezteti az állapotunkat, mint akik Isten gyermekei. Néha egészen váratlanul és hirtelen érkezik ez a mély tapasztalat és egészen különleges élménnyé válik az úgynevezett „Lélekben való keresztség” esetében. Ezek ez élmények elmondják, mit is jelent valójában az Isten atyasága, amikor a szív meghatódik és a lélek átéli az újjászületést.
Más esetekben az Atya kinyilatkoztatásához Isten méltóságának és transzcendenciájának az élménye kapcsolódik. Nem véletlenül nem tudják a nagy szentek minden további nélkül végigimádkozni a Miatyánk imádságot, mert az első szavaknál elragadtatásba esnek, mint például Sziénai Szent Katalin. Ez az intenzív élmény általában nem tart sokáig és a lélek visszatér a rendes kerékvágásba, amikor nem érez különösebbet az imádság során. Cantalmessa atya ekkor rámutatott az imádság egyik kevéssé ismert, de nagyon fontos szabályára: „A hívő ember „Abba!” kiáltása minél kevésbé teszi boldoggá magát az imádkozót, annál inkább boldogítja az Atyát, aki meghallgatja azt, mert tiszta hitből és ráhagyatkozásból áll”. Ennek a titoknak a megvilágítása a Pápai Ház szónoka Beethoven esetére utalt, aki süketen is tovább folytatta a zeneszerzést és a vezénylést, anélkül, hogy egyetlen hangot is hallott volna belőle. Amikor így dirigálta a híres kilencedik szimfóniája ősbemutatóját, a darab végén úgy fordították a mestert a közönség felé, aki nem is hallotta a dübörgő éljenzést. Lám, a süketség a zenében sem oltja ki a muzsikát, éppúgy a szárazság sem szünteti meg az imádságot, ha állhatatosan kitartunk benne. Cantalamessa atya arra buzdította a Római Kúria tagjait, hogy gondoljanak bizalommal az Atya érzéseire, hogy ő mekkora szeretettel fogadja a mi imádságainkat, amikor Atyánknak szólítjuk őt.
Beszéde záró részében a kapucinus atya arról tanított, hogy mit üzen a Lélek az Egyháznak. Latakiai Ignác ortodox metropolita híressé vált szavait idézte, melyet 1968-ban egy ökumenikus összejövetelen mondott: „Ha az Egyház Szentlélek nélkül van, akkor az Isten távoli, Krisztus a múltban marad, az evangélium halott betű, az egyház puszta szervezet, a tekintély uralommá lesz, a küldetés propaganda, a kultusz csak felidézés, a keresztény cselekvés rabszolgák erkölcse. De a Szentlélekkel a kozmosz felemelkedik és sóhajtva megszüli az Országot, az ember a test ellen tusakodik, Krisztus jelen van, a küldetés Pünkösd, a liturgia emlékezés és elővételezés és átistenül az emberi cselekvés”.
Nagyon üdvös dolog az imádság előtt a csendes ráhangolódás a Szentlélek hullámhosszára, mert így élettel telik meg az imádság és ez élettel tölti meg az életünket. „A Szentlélek nem csinál új dolgokat, de újjá teszi a dolgokat. Nem ad új tanítást, sem új intézményeket, de megújít és éltet”. Ahogy Szent XXIII. János pápa a zsinat céljáról beszélt: „A zsinatnak új Pünkösdöt kellett megvalósítania és éppen a Pünkösd feladata, hogy megvalósítsa a zsinatot”. Az egyházban a 9. századtól énekeljük a Veni Creator Spiritus éneket, aki megújítja a föld színét és a lelkünket – zárta második adventi prédikációját Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros, a Pápai Ház szónoka.
Forrás és fotó: vaticannews.va