A gyémántmisést Pedro Aguado generális atya levélben köszöntötte, amelyet Urbán József piarista, generálisi asszisztens olvasott fel.
Generális atya osztozik az örömben és a hálaadásban, hatvan év papi hűségéért. „Szeretnék köszönetet mondani mindazért is, amit élsz, és amit megéltél piaristaként. Az efféle évfordulók nagyszerű alkalmat nyújtanak arra, hogy megünnepeljük a hűséget, az odaadó életet, a hivatás szenvedélyes megélését, Isten szeretetét, a piarista hivatás nagyszerűségét. Ma veled együtt ünnepeljük, hogy lehetséges hűségesnek lenni ehhez az oly sok éve kapott és fogadott adományhoz, a hivatás nem kiérdemelt ajándékához.
Azt kívánom neked egész szívemből, hogy adjon neked az Úr továbbra is életet és egészséget, hogy teljességre tudd vinni piarista életedet. Leginkább pedig azt kérem Istentől, hogy áldjon meg téged továbbra is önmagad érdek nélküli odaadásának ajándékával, a testvérek iránti szeretet ajándékával, az imádság iránti hűségnek, a fiatalok meghallgatásának, a Kalazancius iránti szeretetnek és a nagylelkű szolgálatnak ajándékával, amellyel a Kegyes Iskoláknak és Küldetésének szükségleteire válaszolsz.”
„Most már tudom, hogy mi egy nagy isteni tervnek a részei vagyunk, hiszen éppen most fogjuk ünnepelni Urunk mennybemenetelét. Mielőtt itthagyta volna föltámadott testében a földet, parancsot adott, menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden népnek. S az apostolok elindultak, s az ő utódaik nemzedékről nemzedékre teljesítették a parancsot. Mindig a helyzethez igazodva, mert mindenkinek mindene akartak lenni. (…) Így volt Kalazanci Szent József is, s az Úr Jézusnak azon szavait, hogy engedjétek hozzám a gyermekeket, mert ilyeneké a mennyek országa, nagyon komolyan vette.” – fogalmazott az érsek szentbeszédében.
A 60 év alatt a jubiláns megélte, hogy bezárták a piarista iskolákat, majd újra visszaadták a rendnek. „Mennyi küzdelem volt, de újrakezdtetek fiatalos lelkesültséggel, hiszen te mondottad azt, hogy aki szereti munkáját, az nem dolgozik. Így végezted feladatodat nemzedékeken keresztül, s itt vannak közülük többen, akik tanultak tőled életpéldádból és oktatásodból, hiszen mindig az a gondolat vezetett, amit szentképedre írtál, hogy mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek.”
Bár a test megöregszik, mégis lélekben fiataloknak kell maradnunk, hogy példát adhassunk az ifjúságnak. „Pietas et litterae, kegyesség, igazi vallásosság és tudomány szeretetére, vagy ahogy Sík Sándor írja: hitre, tudásra, szép életre, jóra.” Így folytatta: „Istentől jön a hivatás, amire válaszolni kell, s ahhoz hitre, tudásra és szép életre van szükség egyéni életünkben is. S arra a reményre, amit minden pedagógusnak, minden tanárnak ígér már az Ószövetségben az Isten, és ígéri neked is, kedves jubiláns atya: akik igazságra oktattak sokakat, ragyogni fognak, mint a csillagok.” – zárta beszédét Bábel Balázs érsek.
A szentmise végén Zsódi Viktor tartományfőnök egy személyes emlék felidézésével köszöntötte Urbanek Rudolfot. „Amikor először érettségi elnök lettem, elmentem Rudi bácsihoz és megkérdeztem, hogyan kell érettségi elnöknek lenni? Ő leültetett és tollba mondta, mikor kell odamenni, hogy kell viselkedni, hogyan kell határozottnak lenni és hogyan kell kedvesnek lenni. Köszönöm szépen mindezt!” Erre az érettségire az egyik diák egy bizonyos U.R. piarista szerzetessel készült interjút hozott vizsgamunkaként, csak monogramot használva az anyagban. Elkezdtem lapozni és megláttam, hogy az utolsó érettségi tétel Rudi bácsi volt. Belőle, az ő életéből érettségizett ez a diák. Az ő életéből lehetett tizennyolc oldalt írni, és látszott az anyagból, hogy az érettségiző személyes kapcsolatban volt Rudi bácsival. „Megdöbbentett engem, hogy ebből a távolságból is mennyire ki tud rajzolódni az ő nagysága, elkötelezett piarista szerzetes tanári hivatása. Köszönöm, hogy ma köszönthetünk téged, hogy ünnepelhetünk téged. Hálásak vagyunk, hogy rajtad keresztül a piarista hivatást is köszönhetjük a Jóistennek. A tiédet és mindannyiunkét!” – zárta gondolatait a tartományfőnök, majd átadta Ferenc pápa áldását Urbanek Rudolf atyának.
„Nem engem ünnepeltek, Krisztust ünnepeljük, a föltámadt és értünk szenvedett Krisztust! És ez jó, mert az ő áldozata mindannyiunk számára meghozza a megbocsátás kegyelmét!” – kezdte beszédét a gyémántmisés szerzetes. A hivatás valójában egy küldetés, amelyet ajándékként kapunk Istentől. Kegyelem, amelyet kiegyenlíteni, megszolgálni nem lehet. Felidézte Sík Sándorral történt beszélgetését 1956-ban, amikor szerzetesnek jelentkezett, és amelyet azóta sem felejtett el. Az akkori tartományfőnök így fogadta: Édes fiam, örülök, hogy közénk jössz. Fogadd el a Jóisten hívását, küldését, de arra gondolj, hogy nem biztos, hogy életed végéig ki fog tartani. Nem a te hűséged hiányában, hanem a külső világ ármánykodásának eredményeként. „A hivatást ápolni kell, imádsággal kísérni, a hűségért minket kérni, és a munkával megszolgálni érte. Ez szolgálat.”
Szentek vagyunk, az Isten kezéből, mondta Urbanek atya, hisz a mi törékeny emberségünkre merte bízni, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”, amit Krisztus tett az utolsó vacsorán. Ezért minden pap Krisztus küldötte és értük megadja a kegyelmet. E gondolatokkal adta gyémántmisés áldását a jelenlévőkre.
Forrás és fotó: piarista.hu
