A premontreiek még 2007-ben adták ki a Graduale Hungaricum liturgikus énekeskönyvet, mely az Éneklő Egyház népénektár liturgikus énekeinek az egész egyházi évre való kibővítése. A 900 éves rend a közelmúltban jelentette meg a Graduale Hungaricum orgonakíséretes segédkönyvét. Gesztesi-Tóth László orgonaművésszel pályájáról és az orgona történetéről beszélgetett Bodnár Dániel. Részleteket közlünk a cikkből.
– Mi indokolta, hogy a premontreiek csaknem másfél évtized után ismét kiadták a Graduale Hungarciumot, orgonakíséretet csatolva az eredeti változathoz?
– A 2007-ben megjelent Graduale Hungaricum (GH) az Éneklő Egyház alapjaira épült, de azt tartalmilag kibővítette. Ennek jelent most meg az orgonakíséretes változata, ami hiánypótló, mert a Graduale Hungaricum énekeinek hatvan-hetven százaléka ugyan benne van az Éneklő Egyházban, és tartozott hozzá orgonakíséret, számos énekhez viszont nem. Tudjuk, hogy sok orgonista és kántor használta a GH-t saját kísérettel, mégis felmerült annak igénye, hogy az egész kötethez készüljön el az orgonakíséretes változat is, hogy mindazok számára, akik nem tudják saját maguk megharmonizálni ezt, ne legyen akadálya az énekeskönyv használatának. (...)
– A Graduale Hungaricum orgonakíséretes segédkönyvének bemutatója alkalmából a premontrei rend online konferenciát rendezett, amelyen Ön is előadást tartott, az újdonságokról beszélt az alleluja műfajával összefüggésben.
– A konferenciát azért tartottuk meg, hogy minél több emberhez eljuttassuk a GH repertoárját és elméleti, valamint gyakorlati példákkal is bemutattuk, hogyan érdemes használni az új énekeskönyvet. Az Éneklő Egyházhoz képest jóval több introitus (a szentmise bevezető éneke) található benne, megjelentek új offertóriumtételek (felajánlási ének, a Credo után énekeljük), communiók, szóval minden része gazdagodott, ugyanígy az alleluják is. Az előadásomban erre a tételre fókuszáltam: felhívtam a figyelmet a GH-ban található alleluják bőségére és szépségére.
Méltatlannak érezzük ilyen nagy repertoár mellett az allelujapótlékok használatát, tehát, hogy egy ismert népének dallamára illesztjük rá az alleluja felkiáltást. Ezt nem tartjuk helyesnek, hiszen az egész kötet arra épül, hogy az eredeti gregorián repertoárt használjuk. Fontos tudni, hogy a Graduale Hungaricumban minden miserész esetében vannak egyszerűbb dolgok, és vannak olyanok, amelyek szebbek és összetettebbek. Ez a helyzet az allelujáknál is. Egyrészt az évközi időre van nyolc darab viszonylag könnyű, de mégis gregorián alleluja, mind a nyolc egyházi tónusban egy-egy. Ugyanakkor a GH nyolc, gyönyörű melizmatikus (amikor a szöveg egy szótagjára több különböző hangot énekelnek – a szerk.) alleluját is felkínál, melyek az egyházi évre elosztva különböző ünnepköröknél jól használhatóak. Ezek betanítása is hosszabb ideig tart majd. Nem egy-két évben, hanem húsz-harmincban gondolkozunk. Emlékszem, hogy amikor 1983-ban megjelent az Éneklő Egyház, én tizenhárom éves gyermekként kántorképzős voltam. Hatalmas megújulás volt a Hozsanna énekeskönyvhöz képest. (...)
– Ön elismert orgonaművész és behatóan foglalkozik a hangszerek királynőjével, Isten, Ember és Természet harmóniája a barokk orgonaművészetben címmel írta doktori disszertációját. Mintha a hangszerek közül az orgona lenne az, amely a legközelebb visz bennünket Istenhez. Az orgonát hallgatva megsejtünk valamit az ő végtelenségéből.
– Az első orgonát, amit még hidraulisznak neveztek, az ókori Alexandriában alkotta meg egy Ktesibios nevű feltaláló. A víz felhajtó erejét használta arra, hogy egyenletes szélellátása legyen a hangszernek, ennek még csak néhány sípja volt. Hamarosan rendkívül kedvelt hangszer lett, melyet a rómaiak is nagy presztízsben tartottak. Később Bizáncban egyfajta luxushangszerré vált, olyannyira, hogyha az egyik uralkodó a másiknak valami nagy ajándékot akart adni, az szinte mindig az orgona volt. Mátyás királyunknak is volt saját orgonája, szóval a hangszert nagy becsben tartották. Talán a templomokba is ezért került be, mert mivel is ajándékozhatnánk meg Istent, ha nem a legjobb, legszebb hangszerrel?!
– A templomban az a szerep jutott tehát az orgonának, hogy az Isten dicsőségét szolgálja?
– Igen, a doktorim is erről szól: hogyan válik az orgona az egész univerzumnak, a látható és láthatatlan, de leginkább a hallható világnak a megtestesítőjévé. Az orgonasípok menzurálása és felépítése a matematikai és zenei törvények alapján rendeződik el, így olyan természeti és univerzális dolgokkal is összefügg, ami alkalmassá teszi az orgonát arra, hogy a világ mindenségét, azon belül is leginkább a hangzó világ teljességét magában hordozza. Egyrészt az orgona az a hangszer, amely az ember által hallható teljes frekvenciatartományt lefedi. Míg például a zongorának csak nyolcvannyolc billentyűje van, az orgonának sokkal nagyobb a hangterjedelme, tizenhat hertztől fölmegy egészen húszezer hertzig.
Másrészt pedig behozza az univerzum és a természet hangjait is. Megjelentek például a madárhangok benne: egészen korai, reneszánsz orgonákon is találunk már csalogány és kakukk mellékregisztert, de a csillagok ragyogását megjelenítő Zimbelsternt is. Később ez sem volt elég, a 16. században Itáliában megalkották a voce umanát, az emberi hangot utánzó sípsort is. Ez nem volt más, mint egy picit elhangolt principál sípsor, ha ezt hozzátették a sima principálhoz, akkor lebegő hangot adott. Ez a lebegés nagyon hasonló volt az emberi hang vibratójához. Megjelent tehát az orgonán a teljes hangrendszer, az emberi hang, megjelentek a természet hangjai, mint a madárhangok, ott voltak a csillagok, már csak az angyalok kara hiányzott, így a barokk kor telerakta az orgonaszekrényeket zenélő angyalokkal, akik trombitálnak, dobolnak, hegedülnek. Ezek az angyalok több barokk orgonán még mozognak is, például ha az orgonista kihúzta a trombita nevű regisztert, akkor eközben egy trombitát tartó angyal a szájához emelte a hangszerét.
A teljes cikk itt olvasható el: www.magyarkurir.hu
Forrás és fotó: Magyar Kurír
