Beszámoló Schnider Anikó Angelika domonkos nővér örökfogadalmáról, amely augusztus 8-án, a budakeszi Havas Boldogasszony-templomban volt.
A templom teljesen megtelt hívekkel. Az egyik oldalon elöl ültek a nővérek, a mögöttük és a hajó másik oldalán lévő padsorokat megtöltötte az idősebbek mellett nagyon sok fiatal. Aztán a főbejáratnál megjelentek a ministránsok, az asszisztencia, nagyon sok koncelebráló pap és a főcelebráns: Székely János szombathelyi megyéspüspök.
A kórusról felhangzott az ének: „Örvendezzünk mindnyájan az Úrban, ünnepi napot ülvén…” Amint a papság az oltárhoz ért, magam is befurakodtam a templomba, és jobban körülnéztem. Fiatal koromban nagyon sok barátom esküvőjére voltam hivatalos. Akkor még legtöbbünk szülei éltek, az ifjú páré mindig ott ült az első sorban, mögöttük a rokonság, majd a számtalan jóbarát, hátul pedig szinte mindig voltak ezeken az esküvőkön kisgyerekes szülők, akik a hangoskodó csemetéket ki-kivitték a templomból. Így volt ez most is.
Ez egy esküvő – döbbentem meg a Havas Boldogasszony-templomban. Hiszen számtalanszor hallottam, hogy a szerzetesnő „Krisztus jegyese”, de ez a kifejezés csak most nyert számomra értelmet. Ezt erősítette bennem az is, ahogy Székely János püspök köszöntötte az örökfogadalmas Angelika nővért, szüleit, nagyszüleit, testvéreit, rokonait és a barátokat, hiszen a pap is így szokta a násznépet. A püspök mennyei lakodalomról beszélt ezután. Mint mondta: Jézus gyerekkora óta hívta Angelika nővért. Általános iskolásként már érezte a hívást, a vonzódást, amelyet utóbb a pécsi pálosoknál is átélhetett, ahol azt is megtapasztalhatta, hogy az Istennek átadott élet mennyire boldogító lehet. Ezután a püspök az életszövetségről beszélt, melyet a nővér most megköt. Szövetséget – gondoltam magamban. Olyat, mint amit a házaspárok is kötnek. Itt merült fel bennem, amiről annyiszor beszélgetünk társaságban: a mai ember nehezen mer, tud, akar elköteleződni. Se munkahellyel, se házastárssal. Hozzá szoktuk tenni: a papság, a szerzetesi életforma is hasonlót követel(ne). S most Angelika nővér vállalja a szerzetességet – gondoltam magamban.
Aztán tovább hallgattam Székely püspököt. „Egész életedet Istennek adod, azt a téged szerető Jézus kezébe teszed, életszövetséget kötsz vele. Ő arra biztat, hogy ne félj ettől.”
Az olvasmányok és az evangélium után Székely János homíliájában Angelika nővérhez beszélve tanított mindannyiunkat. Felidézte Fra Angelico Szent Domonkosról készült képét, amely térdén a nyitott Bibliával ábrázolja a rendalapítót, aki szinte issza Isten igéjét. Isten igéje nem betű, hanem lélek és élet. Isten önmagát rejtette bele az igéibe. Olyan szavak ezek, mint amelyeket egy édesanya mond a gyermekeinek: Ne félj, veled vagyok, ott leszek…
Harmónia és logika mindez, ami benne van a világ teremtésében – a csillagokban épp úgy, mint a sejtjeinkben is. Az ember akkor tud boldogan élni, ha e szerint az ige szerint alakítja az életét. Elsőként ezt, a Biblia szeretetét, a benne foglaltak szerinti életet kívánta Székely János püspök Angelika nővérnek. Mint mondta, ez legyen mindennapi kenyere, érezze, hogy benne dobog Isten szíve. Hozzátette: „A fényt, amit a Bibliából kapsz, tudd mások felé is sugározni!”
A folytatásban is Szent Domonkos életéből vette a jókívánságait a püspök. Domonkos életének rendkívül fontos tere volt a templom. Sokat időzött ott, imádkozott, gyakran még éjszaka is. Többet volt a kolostor templomában, mint a cellájában. Átélte azt, amit a Biblia leír, hogy Isten élő templomából hatalmas víz, folyó fakad. „Ez tehát a második kívánságom neked – mondta Székely János püspök –: legyen a templom a birodalmad, az otthonod. Érezd, hogy Isten egészen közel van hozzád. Az ember, amikor imádkozik, nem arra törekszik, hogy Istent alakítsa át, esetleg meggyőzze, hanem pont fordítva – mi szeretnénk megváltozni azzal, hogy kitárjuk a lelkünket. Az ima boldogító találkozás, mely hasonló ahhoz, amikor egy kisgyerek meglátja az édesapját, átöleli, és fölkiált: »Apa!« Azt is látni kell, hogy az élet legfontosabb dolgai ingyenesek. A mosoly, a jó szó, de az ima is az. Egy szerzetes minden reggel ezekkel a kincsekkel kell hogy ébredjen. Jókedvű, bőkezű, adakozó kell hogy legyél!”
Harmadik jókívánságára is Szent Domonkos életéből vette a példát Székely János. A szent halála előtt különös örökséget hagyott a testvérekre. Azt mondta: Örökségül adom nektek a szeretetet, az alázatot és a szerénységet. „Mindez dúsgazdag örökség, melyet most én is kívánok neked” – fejezte be prédikációját a püspök.
A szentmise folytatása előtt következett az örökfogadalom szertartása. „Jöjj, Krisztus jegyese, fogadd a koronát, melyet az Úr készített neked mindörökre” – énekelték a nővérek, elénekelték a Mindenszentek litániáját, majd az elöljáró előtt fogadalmat tett Schnider Anikó Angelika nővér. Székely János megáldotta a fátylat, melyet az új örökfogadalmas fejére helyeztek, s az összes jelenlévő szerzetesnő egyenként köszöntötte őt.
Különös menyegző tanúi lehettek az egybegyűltek. A násznép mosolygott, mert egy rokonuk, barátuk meghallotta Isten hívását, meglátta őt az égő csipkebokorban, elköteleződött, és megtalálta igazi jegyesét – Krisztust.
Forrás és fotó: Magyar Kurír
