Június 29-én, Szent Péter és Pál apostol ünnepén a tihanyi bencés közösségben ünnepélyes örökfogadalmat tett Czakó Dávid András testvér.
„Egyházunk oszlopai” – Szent Péter és Pál apostol – a hagyomány szerint 67-ben, június 29-én, ugyanazon a napon haltak vértanúhalált Rómában. Krisztus Urunk Simon Pétert az Egyház sziklaalapjává, Pált a Földközi-tenger népeinek apostolává tette.
A tihanyi apátsági templomot – az alapítólevél szerint: „supra firmam petram” – szilárd kősziklára építették fel. A szilárd alapokra épített altemplom, királyi kripta körül élő szerzetesközösség is közel ezer esztendős. A történelem folyamán többször kellett elhagyniuk Szent Benedek követőinek a monostort, de mindig visszatértek, mindig újjáépítették az Isten házát, és mindig felhívták a figyelmet arra, hogy Krisztus szeretetének semmit nem érdemes elébe helyezni, mert ő a békesség, az öröm és boldogság forrása – minden ember számára.
Legutóbb 1950-ben kényszerítették a tihanyi bencéseket arra, hogy távozzanak – államosították a monostort. 1990-től ismét bencések szolgálják Tihany község hívő népét, és az 1990-es évek közepe óta megint – először kisebb, majd fokozatosan gyarapodó – szerzetesi, testvéri közösség lakóhelye, imádságos háza a tihanyi apátság.
2012-től a Tihanyi Bencés Apátság ismét önálló monostor, konventuális perjelségként. A monostor szerzetesei lelkipásztori munkával, általános és középiskolai tanítással, turisták, vendégek, zarándokok fogadásával, lelkigyakorlatok tartásával, értéket adó kulturális programok szervezésével és olyan hagyományos szerzetesi tevékenységekkel foglalkoznak, mint gyógynövényes teák készítése és gyertyaöntés.
A közösségnek kilenc tagja van, a legfiatalabb a hévízi születésű Czakó Dávid András testvér, huszonhat esztendős. András testvér a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban érettségizett, majd a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán előbb civil hallgatóként, majd szerzetesnövendékként tanult teológiát. Június 29-én, négyéves – próbaidő és egyszerű fogadalmas – időszak után véglegesen elkötelezte magát Isten keresésére, Isten szolgálatára a tihanyi bencés szerzetesközösségben. A következő tanévben még Rómában, a Pápai Szent Anzelm Egyetemen befejezi monasztikus teológiai licenciátusát.
Az ünnepélyes örökfogadalommal megfogadta a szerzetesi életalakítást, az állhatatosságot és az engedelmességet elöljárójának és a testvérek közösségének. A szerzetesi életalakítás foglalja magába mindazt, amit a hagyomány a szerzetesi életmódhoz köt: a nőtlenséget, a vagyonközösséget, az alázatosságot, Krisztus keresését a testvérben, az apátban, a kiszolgáltatottban és a vendégben. Az engedelmesség fogadalma arra vonatkozik, hogy a szerzetes Isten akaratát keresi az elöljárók és a közösség döntéseiben, és ezért szabadon aláveti magát ezeknek. A benedeki életforma jellegzetessége, hogy a bencés szerzetesek egész életükre egyetlen közösség mellett kötelezik el magukat – ez a stabilitás, az állhatatosság fogadalma. A szerzetesek életének keretét a liturgia (közösségben végzett imádság), a lectio divina (a Szentírás imádságos olvasása) és a munka ritmusa jelöli ki.
Az ünnepi szentmisén Korzenszky Richárd perjel mondott szentbeszédet.
A homíliát teljes terjedelmében közöljük:
A mai ünnepen Jézus két apostolának példája áll előttünk. Aki hív, ugyanaz; a meghívottak különbözőek. A Jézussal való találkozás körülményei és a meghívás is különböznek. Az elköteleződés, elkötelezettség, a vállalás – egészen a halálig – ugyanaz. A jó harcot megharcolták, a pályát végigfutották. Egész életüket odaadták.
János evangéliumának első fejezetében olvassuk, hogy Jézus megszólította azokat, akik óvatosan, talán félénken nézték őt: „Mit akartok?” Azok így feleltek: „Mester, hol lakol?” „Gyertek, nézzétek meg!” – mondta nekik. Elmentek vele, megnézték, hol lakik, s aznap nála is maradtak. A kettő közül, aki János szavára követte, az egyik András volt, Simon Péter testvére. Reggel találkozott testvérével, Simonnal, s szólt neki: „Megtaláltuk a Messiást, vagy más szóval a Fölkentet”, s elvitte Jézushoz.
Uram, hol laksz? – kérdik a tanítványok. Jézus meghívta őket, ők pedig vele maradtak.
Péter és Pál apostol ünnepén az evangéliumi kérdés bennünket is megszólít: Kinek tartjuk mi az Emberfiát? Kicsoda számunkra Jézus? Mert bennünket is meghívott: jöjjetek utánam. Van, kit később, van, kit korábban. És nincs senki, akit ne hívna, senki nincs, akiért ne adta volna életét.
Hogyan válaszolunk? Kicsoda nekünk a Názáreti Jézus?
Vajon szeretnénk-e valóban az ő szent hegyén lakni? Szent Benedek atyánk erről beszél. S ha valóban az ő házának lakói akarunk lenni, akkor bátran követnünk kell őt, miként az első tanítványok is tették.
Péter és Pál ünnepén világos mindannyiunk számára, hogy a meghívás különböző. Van, akit a Genezáreti-tó partján hív meg – a biztos foglalkozásból a kiszámíthatatlanra, van, akit a damaszkuszi úton, úgy, hogy teljesen megváltozik az élete. Misztérium minden hivatás, minden meghívás. És a hívás személyre szól. És helyettem nem válaszolhat senki.
Kinek tartjuk mi Jézust, a Názáretit? Olyan személynek, akit a történelem során sokan követtek; tehát nem fogok csalódni, ha az ő útját járom? Mert mások is merték követni? Vagy személyes, élő, éltető valóság a számunkra, aki jelen van mindenütt, ahol ketten vagy hárman az ő nevében egybegyűlnek?
Megéreztem-e már, hogy boldogabb leszek, ha az ő szeretetének elébe nem teszek semmit? Ha nem azt keresem az életemben, ami nekem jó, hanem azt, ami másnak is az? Tudok-e, akarok-e közösséget vállalni a másik emberrel, akit az Isten ugyanúgy meghívott az életre? Egymás testi-lelki fogyatékosságát türelmesen elviselni nem könnyű. De ha mégis megteszem, hiányosságaink elfogadása által gazdagítani tudjuk egymást?
Kinek tartjuk mi a Názáretit? Vajon megérezzük-e, hogy ő békességet hagyott ránk, az ő békéjét, s nem úgy, ahogy a világ képes békét adni? Megérezzük-e, hogy ha életünket őhozzá igazítjuk, akkor az elveszett paradicsom a mi békesség utáni vágyakozásunkból és tevékenységünkből újra jelenvalóvá lesz, ha harmóniában élünk önmagunkkal, ha egymást elfogadjuk, és egész életünkben, minden nap a jobbra, szebbre, teljesebbre törekszünk – ha valóban az Istent keressük?
Tanítványainak Jézus nem ígért földi paradicsomot. De azt igen, hogy az Isten országa már megkezdődött közöttünk, mibennünk, ha az igazságosságnak, a békének és az örömnek emberei tudunk lenni. A szerzetesi élet sem földi paradicsom. Szembe kell néznem saját gyengeségeimmel; nem ritkán üresnek, tehetetlennek érzem magam. De a közösségnek kimondhatatlan megtartó ereje van. A zajló folyót átúszó szarvasok képe van előttem: az egyetértők útja biztos! Tutum iter unanimis...
Nem az a tökéletes, aki jól kezdi, hanem, aki jól fejezi be. András testvér életében – és mindannyiunk életében, akik szerzetesek vagyunk – a mai nap a megkezdett út folytatása. András testvér életében különösen is nagy nap ez: az elköteleződés, a mindhalálig való hűség fogadásának napja. Összeköt bennünket ez az ünnep és ez az ünnepi alkalom mindazokkal, akik előttünk jártak a hit jelével, és már a béke álmát alusszák. Összeköt mindazokkal, akik a jó harcot megharcolták, és a pályát végigfutották. Összeköt bennünket mindazokkal, akik Szent Benedek atyánk Regulája szerint átadták életüket az Úr szolgálatára: „Fogadj el engem, Istenem, szent Igéd szerint, hogy neked éljek!”
S tudjuk azt is, hogy biztosabban halad az úton a gyalogos, mint a futó az út mellett. Kijelöli számunkra Szent Benedek atyánk az evangélium vezetésével a krisztusi utat.
Nem vagyunk tökéletesek. Mindannyian rászorulunk az Isten kegyelmére, és az ő irgalma felől kételkednünk sosem szabad. Esendőek vagyunk. Testi, lelki szenvedések nem kerülnek el bennünket. De ha egész életünkben megvan bennünk a törekvés, hogy a Lélek örömével várjuk a szent húsvétot, az élet teljességét, akkor Isten segítségével és a szerzetesi közösség testvérisége által szárnyaló szívvel járhatunk az Úr parancsainak útján. Annak az Úrnak az útján, akiben Isten jósága és emberszeretete vált kézzelfogható valósággá.
Nem az tesz bennünket szerzetessé, hogy mivel foglalkozunk. Sokféle tevékenység lehet jelen az életünkben. Akár tudományos munka, akár diákokkal való foglalkozás, akár érdeklődő turisták vagy zarándokok fogadása, akár kertnek művelése – mindez csak akkor lesz értelmes és hiteles, ha egész valónkkal kötődünk ahhoz az Úrhoz, aki meghívott minket. A szerzetest latinul religiosusnak mondják. Ez kapcsolatot, kötődést jelent – az élet forrásához és céljához.
Tevékenységünk csak így lesz hiteles. Különben csak világi vállalkozás. De életem teljes odaadásából hiteles tevékenységek fakadhatnak az Isten kegyelméből, mások javára.
András volt, aki örömmel mondta Péternek a Galileai tó partján: Megtaláltuk a Messiást! Aki megtapasztalta, hogy jó az Úr közelében lenni. Majd később, a Tábor-hegyen, amikor Jézus felragyogtatja kiválasztott tanítványai előtt istenségének fényét, Péter ezt mondja: Uram, jó nekünk itt lenni!
Mit kérhetünk ma tőle? András testvérrel együtt kérjük: „hogy az Úr házában lakhassam életem minden napján.”
Az örökfogadalom-tételre Korzenszky Richárd perjel szentbeszéde után került sor. Először kérdéseket tett fel András testvérnek, hogy vállalja-e a szerzetesi életformával járó kötelezettségeket. Utána következett Isten szentjeinek segítségül hívása, majd a litánia végén Isten segítségét kérte a közösség az új örökfogadalmas testvérre. A litánia alatt András testvér földre borult, kifejezve ezzel a teljes önátadást. Ezután a fogadalmat tevő felolvasta a fogadalom szövegét, majd a főoltáron aláírta az erről szóló iratot. Ezután következett az ősi „szerzetesszentelő” imádság, majd a kukulla – a szerzetesi kórusruha – megáldása és az abba való beöltöztetés. Az örökfogadalom-tétel után András testvér békecsókot váltott az jelen lévő összes magyarországi bencés szerzetessel.
A szentmisén részt vettek a tihanyi egyházközség tagjai, hévízi hívők, továbbá a tihanyi bencés közösség barátai.
Forrás és fotó: Tihanyi Bencés Apátság/Magyar Kurír
