Március kilencedikén péntekén tartotta meg Raniero Cantalamessa kapucinus atya harmadik nagyböjti prédikációját „Ne legyetek magatokkal eltelve” címmel. A keresztény alázat értelmezéséről szóló elmélkedésén részt vett Ferenc pápa a római kúria tagjaival együtt az Apostoli Palota Redemptoris Mater kápolnájában.
Elmúlt alkalommal a szónok a jézusi szeretet lényegi jegyeit mutatta be, többek között a Rómaiakhoz írt levél 12. fejezete alapján, most pedig annak két keretversét elemezte: „Senki ne becsülje magát a kelleténél többre, hanem józanul gondolkodjatok! Ne legyetek fennhéjázók, hanem alkalmazkodjatok az egyszerű emberekhez. Ne legyetek magatokkal eltelve!” (Róm 12,3.16). Pál apostol a szeretet mellett az alázatban a keresztény ember második legfontosabb alapértékét jelölte meg. Ebben az erényben minden mást felülmúlóan kell törekedni arra, hogy valóban Krisztus lelkülete töltsön el bennünket, ahogy az apostol tanítja: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten mivoltában az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig”. (Fil 2,5-8). A Máté evangéliumban pedig Jézus így tanít: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű” (Mt 11,29). Sokféle módon lehet beszélni az alázatról, de valójában a szó teljes értelmében csak Jézus alázata alázat és így az az alázatos, aki arra törekszik, hogy a szíve Jézus szíve szerint való legyen.
Az alázat bibliai értelmezése többnyire az „alászállni és felemelkedni” fogalompárral történik, mellyel Pál apostol a szellemi önhittséget és az akarati törtetést is leleplezi. Az apostol az alázat erényének értelmezésekor megjelöli annak az alapját: Isten elveti a gőgösöket, de kegyelmet ad az alázatosaknak. Nem magyarázza meg a miértjét, csak a tényt közli: fölemeli az alázatosakat és letaszítja a gőgöseket. Pál apostol az igazság segédfogalmával hangsúlyozza, hogy Isten azért szereti az alázatost, mert az igazságban él: az alázatos ember a valóban hiteles és igaz. A gőg és a rátartiság ellenben hazugság.
A bibliai alázat értelmét a görög filozófiával összevetve szembetűnő, hogy a hellének, bár nagyon is magasztalták az erényeket, nem ismerték, pontosabban nem ismerték el az alázatot erénynek, mert abban főként alacsonyságot, együgyűséget láttak. A görög eszmeiség nem ismerte el az alázat és az igazság összekapcsolását. A teremtés eszméje szerint minden jó, az emberé is, az Istentől ered. A bibliai eszme szerint minden rossz, ami az emberben van, morális értelemben, az ő szabadságából ered, éppen ezért a bibliai embert a benne rejlő jó és a rossz is az alázatra ösztönzi. Pál apostol az alázat – igazság szópárt a józanság – bölcsesség kifejezéssel adja vissza. Arra inti a hallgatóit, hogy ne túlozzák el saját maguk jelentőségét, hanem józanul, mértékletesen, objektíven nézzék önmagukat: a józan önértelmezésre felhívás egyenértékű azzal, hogy a kicsi, alázatos dolgokra figyeljenek.
Az ember, amikor megalázkodik, valójában az igazsághoz közeledik. Ha az Isten Igazság, ahogy Jézus mondja önmagáról, akkor az embert csak az igazságban tudja megtalálni: csak a kicsik és az alázatosak képesek felismerni őt. Cantalamessa atya Avilai Nagy Szent Terézt idézte, aki az alázat okait keresve, hirtelen megvilágosodásában így kiáltott fel: „Az Úr azért szereti az alázatot, mert az a legfőbb igazság!”
Pál apostol kérdezi: „Ki mond különbnek másoknál? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1Kor 4,7). Az egyetlen dolog, amit az ember nem úgy kapott, az a bűn – állította tárgyilagosan a szónok. A helyes önismeret elfogadja, hogy önmagunkban mi semmi vagyunk, ahogy Jézus is kijelenti: „Hisz nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15,5). Ez a semmiségünk mindnyájunk nyomorúsága, ezért mondhatjuk a régi emberről, hogy önmagában semmi. Aki pedig „valaminek” képzeli magát, az a gőg, amit önmagunkban találhatunk meg. Ennek fölfedezése és elfogadása az alázat, amit a kegyelem által tudunk megtenni és ennek erejében jutunk el egy benső békességre.
Mária az igazság-alázat felülmúlhatatlan modellje, aki a Magnificat énekében így szól: „Tekintetre méltatta szolgálóleánya alázatosságát”. De miben is áll Mária alázatossága? – kérdezte a szónok. Hiszen alázatos az, aki azt hiszi magáról, hogy nem alázatos, és nincs alázat abban, aki magát alázatosnak tartja. Egyedül Jézus jelentheti ki önmagáról, hogy ő alázatos szívű, mert ez az Isten-ember alázatának egyetlen és visszavonhatatlan jellemvonása.
Mária alázatos, méghozzá emberileg a legteljesebb módon, de ezt ő nem tudta. Alázatának illatát csak az Isten érezte: Mária lelke teljesen tiszta minden bűnös vágyakozástól. Jóllehet Mária elfogadja Isten legnagyobb művét, de önmagát egyáltalán nem emeli fel semmi más fölé. Józansága és mértékletessége fölötte áll minden más szentének. Így kiált fel Erzsébet előtt: Tekintetre méltatta szolgája kicsinységét. Mária elmerült saját semmiségében és csak az Istent emelte fel: Magasztalja lelkem az Urat! Az Urat magasztalja és nem annak szolgálóleányát. Mária valóban az isteni kegyelem mesterműve.
Beszéde záró részében a kapucinus szónok azt elemezte, hogy az ember miként tud alázatossá lenni. Mi képesek vagyunk saját magunk kritikáját, önmaguktól elfogadni, de amikor ezt mások mondják rólunk, akkor nehézzé, sokszor elviselhetetlenné válik. Az igazi alázat egy harc, mely életünk végéig tart. A gőg azonban ott marad bennünk és mint egy szörnyű vírus, képes a bennük levő jóból és rosszból egyaránt táplálkozni. Isten azonban a segítségünkre siet, gyakran azzal a tövissel, amiről Pál is említést tesz, csakhogy az ember ne maradjon gőgös és megalázkodjon Isten hatalmas nagysága előtt! – zárta harmadik nagyböjti prédikációját Raniero Cantalamessa kapucinus atya.
Forrás és fotó: Vatikáni Rádió