Lukács László piarista szerzetes, tanár tavaly nyáron töltötte be 80. életévét. Hivatása során rendkívül szerteágazó tevékenységet folytatott: gimnáziumi, majd egyetemi tanárként, iskolaigazgatóként majd főiskolai rektorként, továbbá írásai révén és lelkigyakorlatok vezetőjeként is széles körben ismert. E gazdag életút néhány állomásáról beszélgettünk Lukács tanár úrral egy ködös decemberi estén.
-Mint vallásos, öt gyermekes értelmiségi családból származó gyermeknek, mi volt a legelső emléke Istenről?
-Több képre emlékszem: a családi esti imákra, közös szentmisékre, diákkori ministrálásokra. Meg aztán egy-egy nyári éjszakára, amikor egy domboldalon hanyatt fekve néztük a csillagos eget, és osztályfőnökünk, Kovács Mihály beszélt a végtelen kozmoszról és annak Teremtőjéről.
-1954-et írunk, amikor elhatározta, hogy belép a piarista rendbe. Hogyan zajlott e folyamat? Kik indították el ezen az úton?
-Hosszú és nehéz érlelődés volt ez bennem. Édesapám gyermekorvos volt, tőle örököltem a gyermekek szeretetét. Otthon természetesnek vették, hogy az ő nyomába lépek, mint a nővérem. Láttam, milyen sokan hálásak neki gyermekük meggyógyításáért. Engem mégis az a kérdés foglalkoztatott, hogy ő visszaadja ugyan a kicsiny betegek testi egészségét, de vajon később, az életük során jó és boldog emberré válnak-e? A piaristáknál pedig azt láttam, hogy tanáraink éppen a jó életre akarnak felkészíteni bennünket – nemcsak a tanítási órákon, de a szentmiséken, a kirándulásokon, a nyári táborozásokon is. Láttuk persze tanáraink hibáit is – melyik kamasz ne lenne kritikus? –, édesapám mellett mégis elsősorban piarista tanáraim életpéldája hatott rám. – A harmadik gimnázium végén aztán egy nyári lelkigyakorlaton megérintett az a felismerés, hogy ha Isten valóban maga a Szeretet, az emberek pedig szeretethiányban szenvednek, akkor oda kell adnom magamat ennek szolgálatára. Így érett meg bennem az érettségi előtt az a felismerés, hogy követni akarom a hármas piarista hivatást: tanárként nevelni a fiúkat, papként közvetíteni számukra Isten örömhírét, tehát paptanárként bevezetni őket a keresztény életbe, mindezt pedig egy élő szerzetesközösségben. Hálás vagyok azért, hogy immár több mint öt évtizede fiatalok vesznek körül: megszakítás nélkül taníthatok, huszonöt éven át középiskolásokat, azóta egyetemistákat.
-Életrajzában olvassuk: 1961-ben pappá szentelik, két évre rá az ELTE magyar-angol szakán tanári diplomát szerez; doktorál irodalomból, majd teológiából is. 1963-tól a kecskeméti piarista gimnáziumban tanít, 1966-tól a diákotthon, 1975-től a gimnázium igazgatója, 1984-ig. Ettől kezdve a rendi főiskola, a Kalazantinum tanára, majd igazgatója is. Mit jelent az Ön számára PIARISTA TANÁRNAK lenni?
-Azt gondolom, hogy az előzőekben már megadtam a választ. Talán azt tenném hozzá, hogy napjainkra mintha az említett személyes közelség megfogyatkozott volna. Ennek persze oka az is, hogy egyre kevesebb a piarista szerzetes az iskoláinkban. Mondhatjuk, hogy a szerzetesség válságban van az egész világon. De elgondolkoztató, hogy jó úton járnak-e a rendek, ha egyre több intézményt tartanak fenn, miközben a szerzetesek létszáma egyre fogy. Persze sokat segít ezen a lelkes világiak csatlakozása, az eredmény mégis csalóka. A tanítórendek is egyre inkább csak fenntartói az iskoláknak, de a konkrét tanító-nevelő munkában maguk a szerzetesek egyre kisebb számban vesznek részt. Így viszont aligha tudják azt a lelkiséget átsugározni a diákoknak, amit egy fogadalmakkal elkötelezett, a gyerekek szolgálatában radikálisan Istennek adott piarista szerzetes életpéldája jelent. Ferenc pápa ismételten emlegeti, hogy a jó lelkipásztornak „nyájszagúnak” kell lennie, ennyire közel kell lennie a híveihez. Ennek szellemében folytatnám: akkor vagyunk hűségesek Rendalapítónk szelleméhez, ha „diákszagúak” a piaristák. Ha egy-egy iskolánkba kevés ilyen szerzetes jut, aki együtt van a diákokkal jóban-rosszban, órákon és szakkörökön, kirándulásokon és táborozásokon, a piaristákat pedig inkább a vezetés és irányítás kevésbé diákközeli feladata köti le, akkor nehezen telik meg élettel a kalazanciusi eszmény.
-Harminckét éve a VIGILIA c. keresztény értelmiségi folyóirat főszerkesztője is. A rendszerváltás időszakából mely események voltak a legemlékezetesebbek?
-Ezek az évek számomra is igen mozgalmasak voltak. A legfontosabb feladatomnak azonban ettől az időtől kezdve a teológia tanítását tartottam a növendékeink számára. Annak is örültem, hogy így közel kerülhettem a jövendő piarista nemzedék életének alakításához. Ami a külső eseményeket illeti, azok közül kiemelkedik II. János Pál pápa 1991-es magyarországi látogatása, amelynek szervezésében közvetlenül részt vehettem. A másik legfontosabb találkozás talán Teréz Anyához kötődik. Úgy adódott, hogy itt jártakor 1986-ban és 1989-ben én kísérhettem végig, és segíthettem nővéreinek megtelepedését Magyarországon. Ez a kapcsolat a nővéreivel a mai napig tart.
-1999-ben alapították meg Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolát, amelynek első főigazgatója Ön volt. Mondjon néhány szót az alapítás körülményeiről!
-1950-től csak négy szerzetesrend kapott működési engedélyt, két-két katolikus gimnázium fenntartására. A három férfi-szerzet – bencés, ferences, piarista – megtarthatta saját teológiai főiskoláját. 1990 után újra indulhatott az addig betiltott szerzetek élete, vehettek föl növendékeket. Az állam elismerte a teológiai főiskolák képzését és diplomáját, de elvárta tőlük a felsőoktatási intézményekben előírt tudományos követelmények teljesítését. A három kis rendi főiskola ennek egyedül nem tudott megfelelni. Így született meg a döntés, hogy egyesítik a hármat, a teológiai képzést pedig felkínálják minden szerzetesnövendéknek, emellett elindítják a hittanárképző szakot is. A cél az volt, hogy a szerzetességnek és a keresztény nevelésnek egyaránt műhelyévé legyen az így létrejött új főiskola, amely a régi piarista rendház felújított épületében kapott helyet.
-Általános és sajnálatos jelenség, hogy egyre kevesebben tudják magukat Krisztus szolgálatára elkötelezni. Mivel lehetne megszólítani a mai fiatalokat annak érdekében, hogy több szerzetesi/papi hivatás legyen a világban, s a piarista rendben is?
-Biztos, hogy a mélyen hívő katolikus családok ma is, mint mindig, adhatnak hivatásokat. Ez azonban ma már nem olyan magától értetődő, mint egykor volt. Segíthetnek a szerzetek missziós tevékenységében a karizmájukban osztozó világiak is. Mégis elsősorban olyan szerzetesek és papok gyújthatják fel a hivatás tüzét Isten kegyelmével, akik „örömmel és fenntartás nélkül” egész életüket odaszánják Isten és az emberek szolgálatára. „Isten a kövekből is tud fiakat támasztani”, mégis igaz: intézményekből és struktúrákból aligha születnek hivatások. Élet csak életből fakadhat, amint erre jó néhány ígéretes példát láthatunk Krisztusnak radikálisan elkötelezett fiatalok között.
Forrás: piarista.hu/SZATHMÁRY MELINDA – LUKÁCS LÁSZLÓ SP
Fotó: Thaler Tamás